Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 14. szám

Sós Aladár: ADAM SMITH (1723-1790)

Adam Smith híres könyve: "Inquiry into the nature and causes of the wealth of nations" 1776-ban készült és amikor 1891-ben, tehát jóval több, mint 100 évvel később "Vizsgálódás a nemzeti vagyonosság természetéről és okairól" címen megjelenik magyar fordításban, Kautz Gyula azt írja eléje, hogy még nem fordítottak le hazai nyelvünkre tudományos munkát, amely belső érték, irodalmi becs, általános jelentőség és világhírnév tekintetében hozzámérhető volna. Rocher szerint pedig magában foglal mindent, amit a közgazdaságtan tudománya előtte produkált és alapja mindennek, amit utána a tudomány terén írtak és írni fognak. És a feltétlen elismerés e hangnemében emlékeznek meg róla a közgazdaságtan összes könyveiben. Adam Smithet általában éppen olyan vitathatatlanul tartják a közgazdaságtan, mint Galileit és Newtont a fizika és Lavosisiert a kémia megalapítójának. A tudománytörténet azonban, amely kezd az előszavak rapszodikus visszapillantásaiból önálló kutatások területével szélesedni és tisztázódni és hősökkel, meg legendákkal szemben éppen olyan elfogulatlan, mint minden más igaz történetírás - Adam Smith tudományalapító nimbusát nagyon el fogja halványítani.

Smith nem tudományalapító, mert a közgazdaságtan önállóan és tudományosan tárgyalt rendszerét már a francia fiziokraták ő előtte megszerkesztették. Adam Smith e tudomány gondolatvázát semmi olyan maradandó konstrukcióval nem tudta kibővíteni, amelynek ideája már Turgot "Észrevételei"-ben fel nem merült volna. Azt az alapigazságot, amelyre egész művét felépíti, hogy az emberek gazdasági tevékenységének az önérdek a hajtóereje és a verseny a szabályozója és hogy a gazdasági élet egész nagy gépezete annál pontosabban, hatályosabban és gazdaságosabban működik, minél szabadabb, akadálymentesebb mozgást biztosítunk az erők játékának, - ezt már a fiziokraták teljes mértékben felismerték.

A gazdasági élet jelenségeinek beláthatatlan bonyodalmát három alapfaktor: a föld, a munka és a tőke esélyeinek függvényévé elemezni és evvel a gazdaságtudomány törvényeinek a geometria egzaktságát megadni, Smith Turgottól tanulta. A vagyon, a termelt javak megoszlását, ennek alapján, a termelés három faktora közötti törvényszerű elosztódásnak felfogni, aképpen, hogy a föld földjáradékot, a munka munkabért, a tőke kamatot jövedelmez, szintén nem Smith, hanem a fiziokrata gazdaságfilozófusok gondolata. Ugyancsak az ő fölismerésük, bár Adam Smith objektivitásának dicsősége, hogy átvette tőlük - mert a későbbi közgazdaságtan csakhamar elfelejtette azt az igazságot -, hogy ezen hozadékok közül csak a földjáradék megszolgálatlan jövedelem. A munka testi és szellemi erőkifejtést, a tőke korábbi munkák eredményét állítja a termelés szolgálatába, de a földjáradék a termelés helyének, a természet adottságainak, bolygónk felületének monopolizált haszonbére. A fiziokraták levonták e felismerésük végső konzekvenciáját, noha ők sem voltak éppen kétes felforgatók, hanem a francia királyok tanácsadói és miniszterei. Nyíltan és bátran hirdették az egész feudális világgal szemben, hogy a közkiadások terhe, az adók viselése céljára elsősorban a földjáradékot kell igénybe venni. Az ilyen adó jogosságát és igazságosságát ugyan még Smith is hangoztatta, de már nem avval az elvi tisztasággal és határozottsággal, mint Quesnay és Turgot. A "l'impot unique et direct" eszméjét nála már a jövedelmi adók megvesztegető ideája homályosítja el. Evvel azonban a gazdasági liberalizmus apja születése pillanatában temeti el gyermekét. Mert mit használ a szabad termelés szempontjából az összes privilégiumok eltörlése, ha az ősi és leghatalmasabb monopólium, a termelés helyének monopolizálása fennáll. És mit ér a vámok eltörlése, ha adókkal büntetik a fogyasztást és adókkal üldözik a termelést. A gazdasági liberalizmus első feltétele, alapkövetelése a fogyasztási és jövedelmi adók fokozatos bevezetése. Ezt a saját gazdasági világszemléletének végső konzekvenciáját Adam Smith sohasem vonta le. Talán igazak Henry George, a fiziokrata eszmék nagy felújítójának, keserű szavai: "Smith Adam az egyetemi tanár Buccleugh herceg nevelője és évdíjasa, az óvatos állami hivatalnok, vagy nem vélte okos dolognak továbbhaladni, vagy mint valószínű, korának és helyzetének légköre megakadályozta, hogy e cselekedet szükségességét belássa.

A "nagy skót" a gazdasági liberalizmus terén nem érte utol mestereit, a francia fiziokratákat. Másutt meg sem tudta túlhaladni őket. A pénz fogalmának a vagyon fogalmától való elválasztás, sőt amit speciálisan smithi gondolatnak tanultunk, a munka felosztás hatékonyságának tanát már Turgotnál megtaláljuk. A közgazdaságtan története csak két elméleti gondolatot tulajdoníthat Smithnek, mindkettő azonban tévesnek, sőt végzetesnek bizonyult. Az egyik azt tanítja, hogy a javak csereértékének végső mértéke az előállításukhoz szükséges emberi munka mennyisége. Ennek a hamis tételnek logikus következménye Marx egész híres érték és értéktöbblet-elmélete, ez a zsákutcába épített hatalmas tévedés-komplexum, amelyet a modern közgazdaságtan szubjektív értékelmélete csak hallatlan erőfeszítéssel tudott lebontani és romjait eltakarítani. A másik azt tanítja, hogy a megtakarított javak mennyisége, azaz a rendelkezésére álló tőke szabja meg az ország termelésének, vagyis munka alkalmainak felső határát. E "tőkefond" teoria szerint csak annyi munkáskéz találhat foglalkozást az országban, amennyit az összegyűlt készletek eltartani képesek. Smithnek ebből a súlyos tévedéséből következik egyrészt Malthus quietista népesedéi szörnyelmélete, amely a mostoha természetet okolja az emberek minden nyomorúságáért, mert több embernek ad életet, mint amennyit táplálni képes, másrészt Marx nem kevésbé szörnyű forradalmasító elmélete a "Verelendungstheorie", amely szerint a magántőkével való termelésnek elmaradhatatlan következménye a munkából élők elszegényedése, a fokozódó tömegnyomor. Malthus minden reform és minden javulás reményét rabló és Marxnak az egész társadalmi rend felborítását izgató áligazságai egyaránt a szabadkereskedő, a progresszív gondolkodású, higgadt temperamentumu Smith "az egyetemi tanár és óvatos államhivatalnok" ártalmatlannak látszó elméleti tévedéséből nőttek ki.

Smith nem a közgazdaságtan megalapítója, sőt a fiziokraták által lerakott elméleti alapoknak nem is éppen szerencsés kezű tovább-építője. Ő ezt az akkor új tudományt külsejében csak tudományosabbá, katedra-képesebbé tette, művének terjedelmével, tárgyalásának objektív hangnemével, adatainak gazdagságával és fejtegetéseinek részletességével. Mégis, ha most, születésének 200-ik évfordulóján olvassuk "Vizsgálódásait", azokból egy jelentékeny gondolkodó, elfogulatlan szemlélő, széles látókörű és nagyon rokonszenves ember alakja bontakozik ki. Filozófikus, optimista szabadelvűsége, amely francia felvilágosodás és az angol életismeret és életkedvből ötvöződött össze, sokkal nemesebb és őszintébb, mint Ricardonak és Malthusnak semmi jót nem igérő, pesszimista és éppen ezért céltalan és értelmetlen liberalizmusa, Smith hisz a szabadság áldásaiban. Számára a szabadság a haladás előfeltételét és a haladás az általános jólét és boldogulás szélesbedését jelenti. Epigonjai is szabadságot követelnek, noha azt tanítják, hogy a szabadság a gazdagokat még gazdagabbá és a szegényeket még szegényebbekké teszi. Mit ér az ilyen liberalizmus, amely a jövő képét az általános jólét pleinair-je helyett, még rikítóbb fények és még vigasztalanabb árnyak kontrasztjával festi ki. Pedig Adam Smith sem volt ábrándkergető fantaszta. Képzelete sohasem kalandozott az elérhető lehetőségek határain túl. Kijózanító józansággal állapítja meg, hogy: "éppen olyan oktalanság volna azt várni, hogy valaha teljes kereskedelmi szabadság lesz, mint azt, hogy valaha Óceániát, vagy Utópiát fognak magvalósítani. Nemcsak a közönség előítéletei állnak útjában, hanem valami, ami annál sokkal legyőzhetetlenebb: számos egyén önérdeke". És éppen ezért, mert Smith a végső teljesülésekkel szemben ennyire szkeptikus, de az akadályokat világosan, nem a liberalizmus képtelenségében, hanem ellenkező egyéni érdekekben ismeri fel, - és mert bár ízig-vérig reálpolitikus, mégis a liberalizmus minden megtehető lépésétől haladást és javulást vár, ma ő a szabadelvűség klasszikusai közül a leginkább időszerű. Vajon lehetne-e ma, a túlzott állami beavatkozás napjaiban aktuálisabb szavakat találni, mint amilyeneket ő 1776-ban leírt. "Az az államférfi, aki avval kísérletezne, hogy magánembereket rendeletekkel utasítgasson arra nézve, hogy miképpen értékesítsék munkaerejüket, vagy tőkéjüket, nem csupán fölösleges gondoskodás terhét vállalná magára, hanem olyan hatalmat bitorolna, amely nyugodtan senki emberfiára nem bízható, de még semmiféle tanácsra, vagy szenátusra sem, s amely sehol sem volna oly veszélyes kézben, mint az olyan emberében, aki elég balga és elbizakodott volna ahhoz, hogy magát gyakorlására képesnek tartsa". Mennyire megszívlelendő ez az igazság ma, amikor a legtöbb ember, pártkülönbség nélkül, a szélső baltól a szélső jobbig, az államhatalom kezében kívánja látni gazdasági életünk irányítását és alig van ember, akár a parlamentben, akár azonkívül, aki nem volna elég balga és elég elbizakodott ahhoz, hogy e hatalom gyakorlására magát képesnek tartsa.