Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám · / · Ignotus: Osvát Ernő jubileumára

Ignotus: Osvát Ernő jubileumára
2.

Osvát Ernő magyarul tud legjobban - németül vagy franciául, s pláne angolul vagy olaszul nyilván kevésbé. Mindazon által látatlanban felteszem, hogy van néhány német és francia régibb író, kit már elfeledtek, újabb, kit még nem vettek tudomásul, s kiket Osvát számon tart, figyel, törődik velük, s ha úgy kerülne, hogy Berlinben vagy Párizsban szerkesszen szemlét, itt is ugyanúgy megcsinálná a maga csöndes írói forradalmát, mint csinálta és csinálja Budapesten. Íróit mondok, nem irodalmit, s itt érintettem az Osvát korszakosságát. Mint a nagy japán fametsző, ki magát a rajz öreg bolondjának nevezte, Osvát Ernő szerelmese az írásnak, s nem az irodalommal törődik, hanem az íróval. Ady bizonyára nagy eset volt, de végre sem kellett felfedezni, s ha mi nem fullajtárkódunk mellette: mondjuk: egy évvel később nélkülünk is beérkezik. Osvát számára, gondolom, szívbélibb eset volt Zsögöd Grosschmid Benő, a néhai nevezetes magyar magánjogász, kivel egy zsenialitású nyüzsgő adatosság, gutaütéses gondolat menet s érvágásra szoruló mondat az előttem ismeretes világirodalomban csak egy van: egy Bastian nevű német etnográfus, amely Zsögöddel Osvát nyilván szívesebben tele íratta volna a Nyugatot, mint nem egy irodalmi íróval. S ez az, ami nem hiba, ez az, ami erény, zsenialitás és hivatás, kivált olyan hazában hol a mesterségnek nincs dicséreti s a művész iránt is értetlenebbek, semhogy észbe vennék, hogy a művész a mester embernél kezdődik. Ami kevés konfliktus emléke fűződik egy tizenöt éves együtt dolgozáshoz velem némi szótlan egymás-kiböjtölése, Hatvany Lajossal egy nagy összeveszésé: Osvátnak ebből az írói megszállottságából fakadt. Volt egy pár (igaz, nem is túlságos jelentékeny) féltehetség, kit én az ő halk ellenállásával szemben erőltettem a Nyugatba. Gondolkodásuk vagy téma keresésük érdekességénél fogva, s portált Osvát egy pár költőt és írót, ki írni ugyan tud, de mondanivalója nincsen vagy nem igazi. S a szerkesztésben az érdekesség, a napiság, a propagandás izgatottság sem fűti Osvátot sőt, még annyira sem, amilyen minimum nélkül nem lehet el a revü sem, - s innen támadt, e koronától le a személyiségi gyökerekig, a Hatvanyval való ellentét. Ám - nemcsak ma s jubileumkor, s visszanézően világos, de akkor, nyomban az volt, hogy mik e csekély fogyatkozások a termékeny hivatottsághoz, a kifogyhatatlan megérzéshez, a lankadatlan gondviseléshez képest, amivel Osvát Ernő észrevéve, gondozva, ahol kellett: nevelve az írókat, a nyugat munkája és példája útján a magyar irodalmat vissza hódította az írók munkássága s az írás művészete számára?

Annál is inkább, mert ha elő is fordul jó stílista, ki írónak üres: legtöbbnyire a jól megírt mondanivaló ilyen gyanánt sem értéktelen, mert a jó mondat tisztázott gondolatot, a jó stílus hiánytalan anyagot jelent. Mint ahogy franciául nem lehet homályosan írni, mert a francia mondat nem tűr kimondatlanságot: a jó írás nem tud hamis vagy hézagos lenni, mert a stílus nem tűr léket és foltozást. Osvát Ernő tévedhetetlenül következtetett volt az öreg Halász Imrének, kit én újságíró viselt mindenre emlékező is csak mint régi német vezércikkírót ismertem, - következtetett, mondom, a nyugalmazott öreg úrnak valami régi magyar cikkéből egy kitűnő magyar íróra, publicistára, ki nem hitt szemének s fülének, mikor az új nemzedékbeli schöngeistok írásra kérték fel, s aki e felhívástól új erőbe kapva ragyogóan eszes cikktanulmányokkal ugrott vissza a húszadik század magyar publicistikájába. Így hivat elő Osvát Ernő új munkára a finom Patthy Károlyt, úri és festői ótiumából s dilettáló irogatásból így csalta át esztétikusi írásba Réti Istvánt, s ezt sem kevesebb gonddal és indulattal, mint ahogy a két zsenit: Móricz Zsigmondot és Karinthy Frigyest ő, Osvát, ismerte fel s nem engedte figyelmünk elől első, tapogatódzó írásaikban, Igaz: voltak igen jelentékeny írók is, kikkel Osvát nem sokat törődött - de ezekkel nem is kellett törődni, mert már futották útjukat s kinevelődtek vagy tovább nevelhetetlenek voltak. Annyi joga megvan az olyan külön tehetségnek, mint az Osváté, hogy főképpen az iránt érdeklődjék, ami őt foglalkoztathatja, mai körül neki van és lehet hivatása. Annál, hogy egy-egy kézenfekvőséghez ő is hozzáadja approbatumát, fontosabb volt, hogy kidacoljon egy Tersánszky Józsit: nemcsak az írótársak nemtörődömségétől, a közönség közömbösségétől, de magának Tersánszkynak is fogyatkozásaitól és bolondériáitól.

Való, hogy nem mind zseni, kit Osvát felfedezett vagy portált, s hogy mialatt a Nyugat, s benne, mint örök mozgató, Osvát Ernő, lelkét tette ki a magyar írás Tintorettóiért, Manetjaiért és Cézannejaiért. ugyanekkor e szemlémnek egy lugasában az Osvát olvasói gusztusa körül egy kellemes utú-rafaeli csoport is kialakult, mely mintegy honvágyat képez a nemes akadémizmus után, amelynek nemtelenével való gyilkos küzdelmek teszik a Nyugat érdemét és jelentőségét. Ha valakinek kedves ez, úgy nekem, kinek személyes szerelmem szintén inges s általában az akadémia, s ha valaki, úgy én vele érzem Osváttal az eddig még be nem telt vágyat egy magyar írói Puvis de Chavanne után, kiben először esett egészen össze a művészet a mesterséggel, a forma a kiformálandóval. Igen: ez volna az ideál, amely felé haladnunk jó volna, - s amilyen barbárság volna (amely barbárságban Osvát sohasem volt bűnös) ez új jelenségekre ráerőltetni vagy tőlük belépti-jegy gyanánt megkövetelni az ideálnak előlegbe vett uniformisát, annyira tragikus, és Osvátnak egy kissé személyes tragédiája, hogy a mi életünkben ez ideál aligha ölt már testet. Úgy van ezzel Osvát, mint ahogy a nagy eszű Tomcsányi páter mélázott volt el egyszer, mikor kifejtettem s elismertem előtte Székesfehérvártól Brüsszelig és Madridig a katolicizmus kultúr termékenységét: "s amellett tessék meggondolni, hogy a katolicizmus eddig még soha és sehol nem uralkodott a maga tisztaságában..." Az írás, a maga tökéletességében, eddig még soha és sehol nem fejlődött ki, még tán Renanban sem, annál kevésbé Magyarországon, hol Mikes Kelemen óta talán csak az egyetlen Gyulai Pálnak volt irodalmi prózája. (Ez alól nincs kivétel, Jókai és Eötvös Károly specifikumok, Móricz Zsigmond pedig, amelyen gazdag, hatalmas és mindentudó, annyira nem egyenletes.) Most néhány éve halt meg Németországban, késő nyolcvanasul, a felvidéki magyar zsidó származású Alexander Strakosch, ki három nemzedék német színészt tanított, beleértve a legeslegnagyobbakat s hozzájuk számítva magát Max Reinhardot is, helyes és tiszta német kiejtésre. Egész Németország tele volt az ő dicséretével, ősgermán szónokok is tőle tanultak beszélni, de ő maga sohasem volt megelégedve tanítványaival, - senki sem volt neki eléggé német s elég jó beszélő, s mosolyogva mondogatták róla, hogyha ő maga állna be színésznek: ő talán tudná, hogy hogyan kell. Úgy írni, ahogy Osvát gondolja, csak ő maga tudna - s ez olyan nehéz, olyan lehetetlen, hogy ő maga lemond róla. Egy nagy író, ki másokban éli ki magát: ez Osvát Ernő.

És ebben és ennyiben az a nagy szerkesztő is, kit, ha ilyesminek volna már világtörténete, együtt lehetne és kellene említeni Ferdinánd Bulozzal, a Revue des Deux Mondes hajdani nagy szerkesztőjével és Julius Rodenberggel, a Deutsche Rundschauéval, ki, tudnivaló, a festőnek indult Gottfried Kellernek volt Osvát Ernője. Egy francia vagy angol értelmű revühöz képest a Nyugaton talán megérzett, hogy Osvát Ernőnek politikai érdeklődése és tudományosság iránt való érzéke nincs egyaránt az emberivel, az íróival s az irodalmival. De nálunk ez volt a fontos, nálunk az irodalom a kultúra, a mi nemzetünk íróiban él, s ezek számára kellett visszahódítani az irodalmat, s ezt az Osvát ereje cselekedte meg, ez Osvát Ernő nélkül lehetetlen lett volna, ezt Osvát Ernő nélkül nem tudtuk volna. Ez volt Osvát Ernőnek küldetése s e küldetés betelt és célt ért, mikor magyar írók és magyar közönség ünnep tárgyává tesznek egy Osváti jelenséget. Osvát Ernő nem jubiláris egyéniség, de értéke csakugyan kifejeződik az ő jubileumában.