Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám

Kárpáti Aurél: A sárga ház

Osvát Ernőnek szeretettel

Meredek hátú, kerek fejű, zöld domb terpeszkedett a város közepén. Körülötte színes pala tetejű házak, szétzilált sorokban. Egy-egy keskeny utca kiszaladt a dombnak s felfutott rá, a sárga akácfák, poros lícium bokrok közé, ahol szakadatlanul zengtek a tücskök. De az utcácskák hamar elfáradtak, fele úton megálltak, akár a lélegzetéből kifogyott vándor s odafönn már csak ritkára szakadozva, magányosan álldogáltak a törpe házak, mint az elhullajtott dominó kövek. A domb csúcsáról álmodozva nézett le rájuk a kálvária három keresztje.

Ennek a dombnak lábánál, a legalsó sikátorban volt a sárga ház. Fakó zsalugáterek csukódtak ablakaira s barna ajtaja, amelyhez két homorúan koptatott kőlépcső szolgált, nappal mindig betéve állt. Csak este nyílt ki, mikor kigyúlt fölötte a vörös üveges lámpa, a falból kiugró vaskaron. Ilyenkor a zsalugáterek résein s a bejárat négyszögén rózsaszín fény pászmázott ki az utca macska fejű köveire. Bent pedig zene szólt, nők sikongtak, daloltak és nevettek. Néha egy kifestett arcú lány elfutó alakja libbent el az ajtónyílás mélyén.

Valami borzongató varázs sokszor vonzott arrafelé alkonyattáj. Kísértett és ingerelt a titok, amely elbújt a sárga házban s amely felé lopva, rejtőzködve közelíthetett a kisdiák. Tizenöt éves voltam akkor és Bolanden Konrád erkölcsös könyveiből ismertem csak az effajta házakat, ahová keresztyén szüzeket hurcoltak egynémely úja, római pogányok, a szerző élénk cselszövényei szerint. Féltem a sárga háztól, amely széles nevetésre nyílott ajtajával csábítón incselkedett velem és mégis gyönyörűséget dobbantott meg nyugtalanul kalapáló szívemben.

Egy este aztán átléptem a küszöbén.

Négyen voltunk, osztálytársak, kék-fehér dresszben, fekete térd nadrágban, ahogy a torna versenyről jöttünk, a díjak szétosztása után. Én nem kaptam semmiféle díjat. De Vanyek, aki a rúdugrásban verhetetlen volt, tíz ezüst forintot csörgetett a zsebében. Ő, a legbátrabb, vezetett bennünket.

Egy nagy teremben, ahol lámpák csillogtak, sokszorozottan verődve vissza a fényes padló tükrében, színes tüllfátylak libegtek, fodrozódtak. Éles sikoly, kacagás, lárma, táncoló lábak könnyű dobbanása kavargott valószínűtlenül álomszerű össze-visszasággal a cigaretta füsttől és olcsó parfümtől nehéz, fülledt levegőben. Ott álltam a rossz lányok között, a szédítő forgatag közepén, bódultan és gyámoltalanul, mint a szélbe sodort levél, amely akaratlan viteti magát.

Gyönyörű és csodálatos volt.

A festett szájak melegen piroslottak, a kibukó vállak halvány selyemfénnyel váltak el a tengerkék, lángvörös és méregzöld ruhák foltjaitól s a gömbölyű lábak felvillantak az elsikló leplek alatt. Hirtelen mezítelen, puha kar fonódott a nyakam köré. Az arca már nem emlékszem. (S most, hogy a papír és ceruza, józanságán keresztül révedek a múltba, megcsendül bennem a bánatos Verlaine-vers különös sora: Szőke, vörös, barna? - ó nem tudom én, nem...) Csak a zongorás alakja van még előttem. Hátrafésült, hosszú hajú, szőke, kis púpos ember, felhúzott vállal közé rántott fejjel. Előre hajolva ült, arcát a plafon stukkói felé fordítva. Fekete szemüveg sötétedett sápadt homloka alatt és hosszú, csontos ujjai szenvedélytelenül ugráltak a billentyűkön. Meghökkenve ismertem föl. Sagát Vince volt, a vasalóné fia, aki szomszédunkban lakott és egész nap aludt.

Furcsa mámor gőzölt körülöttem a zongora viháncoló nevetésében. Aranyos, bíbor karikák őrült pergése vágott föl szemem előtt és forró fejem odasimult a hűs karok húsára...

Mikor kitámolyogtam az áporodott szagú, sötét, kis szobából, ahol még tüzelt a bontott ágy zsibbasztó melege, már virradt. Kábultan álltam meg a függönyös ajtó előtt és halálos undor, szégyen és fájdalom hasított mellembe. A keserű nyál, mint méreg futott össze kiszáradt számban. Valami szörnyű, vissza nem szerezhető veszteség homályos érzése kínzott: valakit elárultam, megtagadtam, beszennyeztem...Szemem könny lepte el, ahogy fölnéztem a hajnalodó égre, amelyről ezüstös kékség porzott alá a szűk, négyszögletes udvarra.

Egyszerre dermedt rémület jegesedett rám. Fönn, a zöld dombon, amelynek felszökő oldalához könyökölve támaszkodott a sárga ház hátsó fala, kakas szó harsant. Mintha messzi, régi érc trombitát fújtak volna valahol. Álomból riadtan tekintettem körül a szűk, boltíves folyosóval szegett, homályos udvaron. Káprázó szemem előtt hirtelen rőt fény lobbant fel s lángok világlottak a kövezett udvar közepén. Így égett a tűz kajafás házában. - révültem rá gondolattalanul, - mikor Péter megtagadta az urat. És most hirtelen csodás elevenséggel láttam mindent. A tűz körül lábvértes katonák, szolgáló leányok és libertinusok álltak, kezüket melengetve a fölcsapó lángoknál. Szétterpesztett ujjaik közén rózsaszín csíkok, félarcúk fekete árnyékban. Fejük fölött aranyos barna füst száll, lábuknál pattog a rőzse. Igen, ez a törvényház udvara s ott, a fehéroszlopos tornác mélyén, most, mintha komor freskók alakjai mozdultak volna meg: elől a Názáreti ács Fia, összekötözött kézzel, lehajtott fejel vonul át a félkörívek alatt. Mögötte gonoszképű primipilusok lépdelnek. Fénylő vas sisakjukon az ereszkedő hajnal szikrázik. jaj, hova mennek?...

A kakas kukorékolás újra megzendült a dombon, ahol a sugaras kékségben már feltetszett a három kereszt árnya. És ekkor láttam, láttam, ahogy Jézus felemeli fejét és szomorú arcát felém fordítja. Nézett. Rám nézett, tiszta, mély, nagy és fájdalmas szemével, mint egykor a tar fejű, kis kenkrészi zsidóra, akit kőszálnak nevezett. Ó, hogy nézett! Szinte belém fúródott ez a fájó, szemrehányó pillantás.

És nekem ott, a sárga ház néma, hajnali derengésben fürdő udvarán, egyszerre elnehezedett a szívem. Kitörő zokogás buggyant fel torkomból s két karom a tornác könyöklőjére hajtva, keservesen sírni kezdtem, mintha Őt siratnám, akit - úgy éreztem - azon az éjszakán én is megtagadtam.