Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám · / · Pásztor Árpád: A fiatal Osvát

Pásztor Árpád: A fiatal Osvát
Hajnalban az István-téren.

Brunnwald az esztétikus, ma este különösen jól érezte magát. Szépnek és kellemesnek látta a világot és elhatározta, hogy lumpolni fog. Különös és szokatlan örömre azt hangolta, hogy Erik Steinheilsen darabját elfogadta a berlini Lessing-Theater. Brunnwald Budapesten élt. Erik Steinheilsen pedig Lübeckben. Sohasem látták egymást, Steinheilsen nem is tudta, hogy Brunnwald van a világon, de Brunnwald az irodalom és művészet jézusi szeretetében bizony nagyon is figyelemre méltatta a fiatal németet. Délelőtt féltizenkettő óra tájba, mikor még a pesti kávéházak is üresek, szokott betérni egy nagy körúti kávépalotába, ahová a legtöbb külföldi lap jár, ott négy széket tesz maga köré, torony magasságra rakatja az újságokat és a gyűjtő szenvedélyével, a statisztikus szorgalmával és a művész fanatizmusával veti magát Európa sajtótermékére. Mindenkit ismer. A Magdeburger Staatszeitunkg Swippchenje éppen olyan jó barátja, mint a Kunewalder Presse "-h" jellel író munkatársa s most, hogy Schiller Frigyes 150-ik születésnapját ünnepli, Dél-bajor országtól egész Hannoverig és Brémáig, elolvas minden Schiller életrajzott, hátha felmerül valami új adat, vagy egy ismeretlen költő.

Mert Brunnwald különösen a fiatalokat szereti. Szíve a boldogságtól, dagad, ha olyas valakire talál, aki egészen az ő felfedezése, akiről még senkise tud, de ő egy verséből, vagy kis novellájából látja, hogy ez a jövő embere. Ilyenkor hősnek, büszkének, bátornak érzi magát, szeretné ha sok, nagyon sok pénze volna, hogy a fiatal talentumot bátorítsa, vezesse, megmentse az anyagi függéstől, hogy ne írjon semmi mást, csak amit szeret, ami egészen az övé, az ő legsajátosabb öröme, vagy bánata. Ilyen titkos felfedezettje volt a lübecki Erik Steinheilsen is. Nevét először egy lírai vers alatt találta meg a Lübecker allgemeinéban. Brunnwald háromszor is elolvasta a "Dämmerung" című költeményt és Erik Steinheilsent besorozta a gárdájába. Az ifjú lübecki nem is sejtette, hogy milyen kitüntetés érte. Nagyobb mintha az Akadémia, vagy Kisfaludy tagja volna, mert Brunnwald szigorú volt, lelkiismeretes, válogató. Protekció, vagy egy pillanat gyönge ellágyulása nála nem használt, az ő emberei valóban a magyarok s Európa legjobbjai voltak. Ettől a pillanattól fogva Erik Steinheilsen minden sorát elolvasta s legmeghittebb társaságában így szokott nyilatkozni róla:

- Van nekem egy emberem Lübeckben, a kasseli születésű Erik Steinheilsen. Ennek a fiúnak nagy jövője van. Ha egyszer színpadra kerül, meglátják a világ beszél róla.

És Erik Steinheilsen győzött. Négyfelvonásos drámája, "Der Tapfere Dietrich" még idén színre kerül a leasingben. Brunnwald a pillanat első örömében nem tudott tovább olvasni. Levette orra nyergéről a szemüveget, arca megelégedettséget, örömet sugárzott és fölállt. Aznap nem olvasott tovább. Ott hagyta a "Die neue Rundschau" novemberi füzetét, a Düsseldorfer Zeitungot, amelyben pedig Ralph Fischertől volt egy kilenclábas Nietzsche-cikk, nem volt kíváncsi a hallei Schwarzstein Wochenkalenderjére, nyak köré csavarta fekete, horgolt kendőjét, fejébe nyomta puha, fekete, de be nem hajtott kalapját s ment sétálni. Szivarjából nagy füstfelhőket fújt, majdnem fellökött egy komfortábli lovat, miközben arra gondolt, hogy milyen is lehet a "Tapfere Dietrich." nagyfelhevülésében észre sem vette, hogy elfelejtett ebédelni. Megjárta az Andrássy-utat, lassú és szinte gépies léptekkel ballagott a liget már kopaszodó fái alatt, melyeket szelíden simogatott végig a korai novemberi alkonyat, s csodálatos színekben ragyogtatta meg a gesztenyefák rozsdás vörös és hervadt-barna leveleit. Két fiatal lányka ment el mellette, vagy tizenhat, tizenhét évesek. Mosolygó, üde teremtések, viruló arcúak, ragyogó szeműek, nevetésük csengőn és gondtalanul tört a levegőbe és Brunnwald felrezzent gondolataiból. Mert szerette a szép lánykákat, nem volt sem könyv, se újságmoly. Az élet, a gazdag, viruló, erőteljes élet érdekelte minden vonatkozásában, azt szerette volna, hogy mindenki, aki a világra született, megelégedett legyen s hogy ennek a két kislánynak is legyenek forró csókjai, boldog, nagyszerű szerelmei. Amikor azok nevettek, ő is mosolygott s közösséget érzett nevetésükkel, fiatalságukkal.

Egyszerre csak megszaporázta lépteit. Mert eszébe jutott, hogy ma van a hónap első péntekje és egy Andrásy-úti kávéházba ma érkezik meg az új "März", amelyben pedig Henrich Widhalm folytatja gyönyörű fejtegetését Goethe harmadik szerelméről. Újra bent járt az Andrássy úton és már bent ült a kávéházban. A felfedezők büszkeségéből érzett valamit, mikor elsőnek kapta kezébe a Märzet. Ham an deggset akart rendelni, de valaki mellette sherry brandyt kért s gondolatban neki is megtetszett az illatos, dióbarnán ragyogó ital, amint a talpas pohárkában fénylőn kínálta magát. Ő is sherry brandyt hozatott. Heinrich Wildhammal nagyon meg volt elégedve, bár egy helyütt jegyzetet kellett írnia a füzetbe, hogy a szerző nagyon téved, mert Goethe abban az évben már régen elhagyta Strassburgot s Franfurtban lakott. De különben egészen meg volt elégedve a cikkel s mikor az italt egy hajtásra felhajtotta, valami tüzes, bizsergő érzés száguldott be egész testét. Még egy pohárkával kért. Kinézett az utcára s a hirdető oszlopon feltűnt neki, hogy ma Lakmét játsszák az Operában. Egyik kedvenc operáját. S rögtön dúdolni kezdte Nilakantha nagy áriáját: "Elfordult az Isten kegye tőlünk." Aztán hirtelen felöltötte kabátját, ment az Operába. Mikor belépett, a zenekar éppen a nyitányt játszotta. A sima, édes, csobogó csónakos dalt, amelyben benne van Lkamé minden bájossága, mély, epedő szerelme és India fűszeres csodája.

A nézőtér egy percre kivilágosodott, összefolyt egy illatos felhőbe: az asszonyok parfümje, mindenfelé szép ruhák, gazdagság és jólét, az urak szmokingban, a bíborszín páholyokban ékszerek, a szemeken kiülő, csillogó kedv s Brunnwald egészen belesüppedve helyébe, élvezte a szépséget, a gazdagságot és a zenét. Lakmé gyönyörűen énekelt. A csillogó csengettyű áriája hideg és káprázatos koloratúra ékszereivel nem kellett neki, de mikor jött a kis dal az erdei fészekről, szeme egyszerre megtelt könnyel. Gyönyörű napja volt. Erik Steinheilsen, a ligetben a két kedves lányka, Wildham cikke és most Lakmé, túláradó örömet oltottak belé és Brunnwald úgy érezte, hogy a Herry nem elégszik meg egymaga. Valami kiváló, régi és nehéz zamatú spanyol bort kívánt meg. Még Lakmé nem halt meg, mikor már újra kint volt az Andrássy-úton, ahol Szélivel, a sárga, hosszú hajú költővel találkozott. Ez akkor jött haza Párizsból s sehogy sem tudata meglelni itt újra magát. Nappal nem is szeretett kijárni, éjjel kereste fel csak a kávéházakat s mohó örömmel csatlakozott Brunnwaldhoz. Egy kis eldugott kocsmát ajánlott, de Brunnwald telve volt fénnyel, gazdagsággal s azonkívül is volt harminc koronája. Tehát a Hungáriába mentek. Az új francia lírikusról volt szó, akik Verlaine keresztül jöttek s mikor már pénz nélkül, de két üveg malagával magukban álltak a korzón, Szeli a csillagos ég és a királyi palota felé emelve karját szavalta az édesen zengő, lágy, szívet tépő sorokat.

A két lump leült egy padra, előbb az egyik, aztán a másik mondott el egy verset. A Duna csendesen morajlott tova csillagos ágyában s a novemberi hold éles fénnyel úszott át fejük felett. Hány óra volt, nem is tudták. Ültek és felkeltek, ültek és mentek s Brunnwaldban csak most kezdett életre kapni az ital. Maga sem tudta, hogy, hogy nem, de az István téren voltak. Valahol a vásárcsarnok körül. A Dob-utca mélyén egy rozsdás folt volt odavetve az ég aljába, a kelő nap, a kofák min sűrűbb rajokban érkeztek a csarnokba, nehéz szekerek dübörögtek az aszfalton, Brunnwaldból egyszerre kitört:

- Az mind semmi!...A világon csak egyetlen Goethe volt!...

És a tér közepén felmászott egy üres padra s Szeli könnyező arcába szavalta:

Über Thal und fluss getragen,
Ziehet rein der Sonne Wagen.
Ach, sie regt in ihrem Lauf,
So wie deine, meine Schmerzen
Tief in Herzen
Immer Morgen wieder auf...

És leszállt a padról. Éppen akkor nyitották ki Spichl kávésankját. Nagykendős kofák ültek a kerek asztaloknál, fázós, kifújt kezükben a forró poharakat szorongatták, mikor Brunnwald és Szeli beléptek.

- Két kávét!- rendelte kissé bizonytalan lábbal, de határozott akarattal Brunnwald. - és adja ide nekem a Frankfurter Zeitungot.

- Nincs kérem! - felelte a kávés. - Talán a Kis Újságot vagy a Frisset tetszik?...

- Jó...Hát adja ide a Magdeburger Staatszeitungot...Hermann gúnyosan behunyva kacsintott a kofákra.

- Hát a Matint, hát a Figarót!...Hát a Revue des deux Mondest?...

Nincs!...Nincs!...Nincs!...

- Gyere barátom!...Hát érdemes Magyarországon kultúrát csinálni?...Micsoda egy hely...Itt még Kunewalder Presse sincs meg...

és már kinn botorkáltak újra az István-úton. Brunnwald újra Goethét szavalta, de hangját lenyelte egy tejes kocsi dörgése.