Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 10. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: A hazajáró lélek
Zilahy Lajos színműve.

Azt hiszem, Zilahy Lajos darabjában akkor történt a baj, mikor az írónak eszébe ötlött a címben kifejezett gondolat és arra csábította, hogy a férje öngyilkosságában bűnös asszony bűntudatát kivetítse a színpadra és csakugyan testi valójában - egy hordár alakjában átalakítva - fölléptesse a meghalt embert abban a pillanatban, mikor az asszony új bűnt készül elkövetni. Valamit, ami merőben lelki folyamat, reális alakban akart a szemünk elé hozni, - ebben pedig belső ellentmondás van, amit nehezen lehet nem-létezőül elfogadni. Technikailag ugyanis a színpadon ez nem oldható meg másképp, mint hogy ugyanaz a színész, aki az első felvonásban a férjet játszotta, jelenjék meg mint hordár a második felvonásban és én, a néző kénytelen vagyok úgy látni őt, ahogy az asszony látja, holott nyilvánvaló, hogy csak az asszony láthatja úgy, mert hiszen csak az ó idegrendszerének egy fantomjáról van szó. Ez nemcsak értelmileg, hanem költőileg is logikátlan dolog a színpadon, pedig a logika bosszúálló, megbünteti, aki vét ellene. Az egész hazajáró lélek motívum ezzel súlytalanná válik, a drámából kihull a magva és az események nem tudnak új mag köré sűrűsödni, az alakok körvonalai szétfoszlanak, különösen az asszony elveszti kontúr vonalait, nem belső, lelki premisszáinak nyomán halad tovább, hanem az író kigondolásából vezetve tétovázza végig szerepét. Mikor aztán a végén a halott férj - most már villanyszerelő képében - még egyszer és utoljára megjelenik, akkor már nincs semmi belső indokoltsága, szereppé alakított floskulus lesz belőle és nem tehetek róla, némi humoros kedélyességgel néztem rá, mint ahogy az ártalmatlanná vált kísértettre szoktak nézni. Ami szimbólumnak volt gondolva, mondvacsinált allegória lett és ezzel hitelét veszi az egész cselekménynek.

Az első felvonás, a míg ez a szimbolizmus még nem tolakodhatott bele a darabba, maga egy kompakt, jól tempírozott, minden pontján hatásosan robbanó kis dráma s még inkább az volna, ha utolsó jelenetében nem jönne be az asszony a már nagyon is rekvizitummá vált sikollyal. Jelenetek vannak jók a második és a harmadik felvonásban is, minduntalan kiütközik az a tagadhatatlan tény, hogy Zilahy tehetséges ember, van benne külön dráma írói érzék és színpadi ötletei is vannak. Azt lehetne mondani, a hangszerelése jobb, mint maga a drámája. Bizonyosan rá fog jönni arra, hogy a drámának lényege az organikusság, nem lehet benne semmi ráragasztott díszítés, a magnak erősnek és súlyosnak kell lenni és belőle kell minden másnak kinőni.

Az előadás a Nemzeti Színház legjobb színvonalán mozog. Pethes az első felvonásban meggyőző példáját adja, hogy igenis, a színész is alkothat: kiszélesítheti, perspektívába állítja az író elgondolását, súlyt és lendületet vihet bele. Ez a nagy művész a legegyszerűbb eszközökkel játszik és minden meg tud csinálni, amit akar. Bajor Gizi idegen, vibráló lénye korrespondeál a szerepével, az asszony belső nyugtalanságát, csillapíthatatlan szomját, az élet kritikájában vergődő szárny-csapkodását teljesen kihozza. Ő is megnagyobbítja az alakot, kipótolja az író egyik-másik mulasztását. Ha a közönség elfogadja ezt a nem egészen világosan megkonstruált alakot, ez nagyobbrészt a színésznő sikere. Kiss Ferenctől is teljesen elfogadjuk a fiatal építész vívódásait, játéka igazi, élő hangokból van csinálva, vonalban egységesen összefogott, impetuózus erő van benne. Petheő Attila a gróf erősen konvencionális szerepében megmutatott mindent, amit lehetett: eleganciát, nagyúri dölyföt, skrupulustalan akaratot. Kis szerepeket kifogástalanul alakítottak meg Kiss Irén, Pethes Sándor, Szatmári és Fehér Gyula. Ritka eset. Az előadás nagy mértékben emelte a darabot s ebben része van a rendezőnek is. Ezért a szerző köszönettel tartozik itt a színészeken kívül Horváth Jenőnek is, aki a darabot rendezte.