Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 9. szám · / · Kosztolányi Dezső: Pacsirta

Kosztolányi Dezső: Pacsirta
- Regény -
Második fejezet.

(melyben végig megyünk Széchenyi-utcán, az indóházig és a vonat végre elindul.)

A nyárfasoron haladtak, Sárszeg egyetlen aszfaltos utcáján, a Széchenyi-utcán, mely egyenesen az állomásig vitt, úgy ahogy mindennapi sétájukon: középütt Pacsirta, jobboldalt anya, baloldalt apa.

Anya arról beszélt, hogy utolsó pillanatban betette a kosárba a fogkefét is, magyarázta hol vannak az egyes kisebb tárgyak. Apa vitte a fehércsíkos gyapjútakarót és a kulacsot, melyet otthoni, jó kútvízzel töltött meg, az útra.

Vajkay Ákos nem beszélt, némán ballagott. Nézte leányát.

Óriás kalapot viselt, divatjamúlt sötétzöld tollakkal, könnyű ruhát és a nagy meleg ellen felnyitotta rózsaszín napernyőjét, mely éles fényt szitált arcára.

Pacsirta jó leány volt, nagyon jó leány, életének egyetlen öröme. Ákos mindig ezt mondogatta, magának is, másoknak is.

Tudta, hogy nem szép szegény és fájt is neki, sokáig. De aztán, valahogy, határozatlanabbul látta, elmosta képét, tompító köddel vette körül és nem gondolva arra, hogy milyen, szerette őt, ahogy volt, végtelenül.

Öt éve már annak, tíz éve már annak, hogy letett minden reménységéről s nem is jutott eszébe, hogy mégis csak férjhez adja. Mikor azonban valami történt a leánnyal és Pacsirta megváltoztatta hajviseletét, vagy ősz múltán felvette télikabátját, vagy tavasszal új ruhát öltött, Ákos boldogtalannak érezte magát, míg meg nem szokta őt így is.

Most is ezért szenvedett. Szánta Pacsirtát és hogy szánalmát csillapítsa, gyötörte önmagát. Bámulta őt, gondos figyelemmel, szinte sértően: ezt a megszokhatatlan arcot, mely kövér is volt, meg sovány is, a húsos orrot, a tág, lószerű orrlyukakat, a férfias, szigorú szemöldököt, a pirinyó, savós szemet, mely valamit az ő szemére emlékeztetett.

Soha életében nem értett nőkhöz, de azt élesen érezte, hogy leánya csúnya. Nemcsak csúnya volt most, hanem hervadt, öreg, igazi vénlány.

Csak a napernyő rózsás fényözönében, ebben a majdnem színpadi világításban tűnt ez fel. Mint hernyó a rózsabokor alatt, gondolta.

Ment-ment, egész szürke ruhájában és mikor a Széchenyi-térre jutottak, mely Sárszeg egyetlen nagy tere, piaca, agorája, öntudatlanul pár lépést előre sietett, hogy ne kelljen mellette lépegetnie.

Itt volt a Városháza, itt volt a Baross-kávéház, itt volt a gimnázium, évtizedek óta letaposott, rozoga kőlépcsőivel, kis fatornyával, melyben reggelente diákhivó harangszó csendül, itt volt a Magyar Király-vendéglő, itt volt vele szemben a Széchenyi-fogadó, egyik szárnyában a Kisfaludy Színházzal és rézsút-oldalt kilátás nyílt itt arra az egy emeletes, gipszrózsákkal, arany villámhárítóval díszített palotára is, a város egyik legszebb épületébe, melyben az Úri Kaszinó székelt. Lejjebb üzletek következtek, festékes bolt, két vaskereskedés, Vajna papír- és könyvboltja, a Mária gyógytár s egy új, csinosan berendezett nagy díszmű kereskedés is, Weis és társa. A kereskedő jókedvű görögdinnye-fejét süttetve a nappal, boltja ajtajában szivarozott. Szivarját kivette szájából, meghajolt, széles mosollyal köszönt Vajkayéknak.

Ákos keveset járt benn a városban, akár családja, feszélyezte az az érdeklődés, ez a nagy nagy nyilvánosság.

A Széchenyi-kávéház teraszán délutáni pikkolozók ültek, kik feltekintettek újságukból és pacsirtára néztek. Nem tiszteletlenül, hanem úgy, ahogy rendesen. Bizonyos jóindulatú, hamuszín rokonszenvvel, melyet belül káröröm bélelt, pirossal.

Erre az öregúr véget vetett önkínzó, nyűglődő gondolatainak. lassította lépését, leánya mellé állt, dacosan, csak azért is, hogy ő is vállalja a rokonszenvet, a kárörömöt s szokása szerint kissé behúzta bal vállát, idegesen, mintha ezzel akarná palástolni zavarát és kiegyensúlyozni azt a szabálytalanságot, melyet az ő vére jelent a természet rendjében.

Kiértek az állomásra. Már a sínen pöfögött a kis helyiérdekű kávédaráló. Beszállásra csöngettek.

A fülkék felé igyekeztek, hogy jó helyet kapjanak Pacsirtának, a női szakaszban. Csakhogy most nagy riadalmukra el volt foglalva, az utolsó helyig.

Pacsirtának egyik kocsiból a másikba kellett botladoznia, míg a vonat végén talált egy másod osztályú fülkét, melyben csak egy fiatalember ült, meg egy öreg, sovány katolikus lelkész. Jobb híján itt állapodott meg és apa is ide szállt be, hogy elrendezze poggyászát.

Ákos beemelte a bőröndöt, a kosarat maga tette föl a hálóba, átadta a fehércsíkos gyapjútakarót, a vizes kulacsot, hogy útközben ne igyon hidegen vizet, lehúzta a függönyt, hogy ne süsse a tűző verőfény, még az ülésre is leült, hogy kipróbálja a ruganyt. Aztán elbúcsúzkodott. Megcsókolta a két arcát. Száját sohasem csókolta meg.

Leszállt a vonatról. Fekete kemény kalapját mélyen szemébe húzva ment feleségéhez, ki a kocsi előtt állt és az ablakra tekintett. Mi tűrés-tagadás, Pacsirta születi bizony könnyeztek. Egyszerűen, csöndesen, de könnyeztek.

A sárszegiek, a bámész, kíváncsi kisvárosiak, kik látták, nem csodálkoztak ezen.

Ők már régen megszokták, hogy Vajkayék nyilvános helyeken sírtak. Sírtak vasárnap a templomban, a misén, a szentbeszéd alatt, sírtak a temetéseken, esküvőkön, sírtak a március tizenötödiki ünnepélyeken, mikor a zászlók, szavalatok, szónoklatok magasabb légkörbe emelték lelküket. Ezeket az alkalmakat majdnem keresték.

Otthon elég derülten éldegéltek. De hogyha valami ürügy kínálkozott, az általános meghatottság, védelme alatt "jól kisírták magukat", amint később mondogatták egymásnak, kissé mosolyogva, szemüket törölgetve.

Most is sírtak, mind a ketten.

Pacsirta, miután a fülkében mindent elrendezett, kikönyökölt a letolt vonat ablakon és észrevette, hogy a kedves öregek sírnak. Közönyt erőltetett magára, mosolyogni próbált, de szólni azért nem mert. Attól félt, hogy elcsuklik a hangja.

Hosszú volt a válás és nehéz. Sokáig nem indult a vonat. Az ilyen vicinálisok túlbuzgók, eleinte megrémítenek, hogy mindjárt tova robognak és neki is zökkennek nagy dérrel-dúrral, de aztán a legutolsó percben mindig akad valami rettenetes baj. Épp elég idejük maradt a búcsúzkodásra. Mindent elmondhattak, amit akartak és ki is fogytak a szóból. Az öregek fölszárították könnyeiket, álldogáltak, szerették volna, ha vége szakad az elnyújtott jelenetnek.

- Meg ne fázz - szólt anya aggódva, ebben a pokoli melegben.

De ez nem jelentett semmit. Mindig ezt mondta az anyja: télen, tavasszal, ősszel és nyáron.

- A kulacsban ott a víz - figyelmeztette még egyszer apa. - ne igyál hideg vizet.

- És ne egyél sárgadinnyét. Ne egyél uborka salátát. Pacsirta, ne egyél a világért sem egyél.

A vonat rémülten füttyentett, amitől mind a hárman összerázkódtak. De még mindig nem indult.

- Hát isten veled, leányom - mondta Ákos, összeszedve minden erejét, lezárva a beszédet, határozottan és férfiasan - isten veled, vigyázz magadra, leányom.

- Pacsirta - kiáltott anya, zsebkendője szélét rágcsálva, mert megint sírva fakadt. - Jaj, leányom, de soká lesz.

Pacsirta csak most szólalt meg.

- Pénteken itt vagyok, mához egy hétre, pénteken.

- Pénteken - intettek felé mind a ketten - pénteken - és ebben a pillanatban a kis, rozoga vonat, alacsony kocsijaival váratlanul megmozdult, roszogva-pöszögve indult.

Futott kifelé a szabad mezőkre.

A leány kihajolt az ablakból. Szülei felé tekintett, kik zsebkendőjüket lobogtatva, de mereven álltak egymás mellett. Egy ideig látta őket, aztán nem látta többé.

Kaszárnya falak, tornyok, szénaboglyák keringőztek, oszlopok rohantak, lila virágok hajladoztak a vonat verte szélben. Por, napfény csípte szemét és a kőszén füsttől egyszer köhögött. Szédült körülötte minden.

Pacsirta is olyan volt, mint apja. Csak élte az életet, napról-napra, de most, hogy az elmaradó tájak, változó mezők eszébe idézték azt, ami nem változhat meg és mindörökre ugyanaz marad, melle elszorult.

Másik ablak elé lépett, mely nem volt lebocsátva, de itt az üvegben megpillantotta arcát. Nem szerette magát nézni, mert a hiúság és aztán minek is?

Elindult tehát a kocsi ingó talaján, fülkéje felé, menekülve, mintha sietne és biztosabb, zártabb helyre akarná vinni fájdalmát. De már nem bírta.

Amint a fülke elé ért, hogy a fiatalember ült, meg az öreg sovány katolikus lelkész és helyet akart foglalni, elejtette fájdalmát.

Szemét könnyek futották el.

Első érzése az ijedelem lehetett, mert valami elhárító, útitársait megtéveszteni akaró mozdulattal odakapott szeméhez, mintegy csodálkozva, hogy megtörtént az, amitől félt, amire csak később számított, akkor, mikor majd megérkezik a pusztára, vagy még később. Mennyi könnye volt. Sohasem gondolta, hogy ennyi könny van a világon.

Zsebkendőt azonban nem keresett. Ezt úgy sem lehetne letörölni. Nyíltan sírt, a két férfi előtt, még mindig állva, majdnem szemérmetlenül, bujálkodva a kínban, hurcolva átkát, melynek otthona sincs, közönyösen is, tüntetve is. A meg-megújuló könnyektől nedves hártya borult szemére. Senkit sem látott. Nem bánta, hogy őt látják.

Majd a görcs jelentkezett, az idegek és izmok görcse, mely összeszorította torkát, úgy hogy kaparó érdességet érzett, mintha aszúbort nyelne, aztán keserűséget, mely már elviselhetetlen.

Útitársai a sírás ősi műveletét szemlélhették. Amellett egyetlen sóhaj fújta föl titánivá, s a rángatózó száj fuldokolva, többször levegőért kapkodott. Néhány belégzés és a lekötő indulat után következett a feloldó, mely szintén fájt, de már a fájdalom halála volt.

Pacsirta odadőlt a fülke ajtajához, hogy könnyebben végezhessen nehéz munkájával. Alig fintorgott, mint testi szenvedés idején, csak a forró zápor folyt szeméből, szájából, orrából, a könnycsatornákon át, csak különben egészséges testét rázta, térdeitől kezdve vonagló lapockáig valami, amit nem lehetett látni, pusztán ő látott, egy felsóhajtó, alakot sem öltő emlék, egy végig sem gondolt, de annál maróbb gondolat, egy ki nem ordítható gyötrelem képében.

Leült az ülésre. Vastag arca átmelegedett a napfénytől, a forró nyirok masszától vöröslött az orra. Szegény, fönn a tollas kalapjával, olyan volt mint egy maskara.

A fiatalember - csinos, buta fickó, - ki eddig olvasott, ölébe tette könyvét, bámulta a zokogó lányt és közben többször száján lebegett a szó, hogy segítségét ajánlja fel. El sem tudta képzelni, mi történhetett vele. Azt gondolta, hogy rosszul lett, vagy olyan csapás, gyász érte, melyet silány olvasmányaiból ismert.

Pacsirta nem törődött vele. Szinte rosszakaratú nyíltsággal nézett el feje fölött. Hisz annak előtte, mikor még rájuk tekintett, mindnyájan ugyan azzal a megbeszélt, gonosz hidegséggel fogadták közeledését s szemüket lesütötték. Így védekezett ellenük.

Ezt a fiatalember megértette. Nem érdeklődött tovább, belemerült olvasmányába. Pacsirta helyét változtatta. Szembeült a pappal, ki egész idő alatt úgy tett, mintha semmit sem venne észre. Piros betűs breviáriumából olvasott, fejét a folyosó belső ablakához támasztva. Beteges arca, a kiálló pofacsontokkal, nyugalmat árult el.

Reverendája viseltes volt, egy gombja hiányzott is, celluloid pap gallérja töredezett. A hatalmas Egyháznak ez a kis, szerény katonája, ki visszautazott falujába és ott öregedett meg szeretetben, jóságban, sejtette, miről lehet itt sző, tapintatból nem szólt, részvétből nem mutatott érdeklődést. Ő tudta, hogy ez a világ siralomvölgy.

Csak most pillantott a leányra, a kék szemével, mely az Istennel való folytonos szembenézéstől kiélesedett s ez a határozott pillantás már nem sértette Pacsirtát. Úgy tetszett, hogy hűsíti forróságát. Hálásan nézett vissza rá, megköszönve figyelmét.

Rohama csillapult. Már nem zokogott, csak könnyezett. Majd egészen elcsitult. Bámulta a vidéket, nézte a fáradt, kopott papot is, ki túl a hatvanon, a sír előtt, csodálatos egyszerűségre tett szert és szó nélkül bátorította, vigasztalta, támogatta. Egész úton nem beszéltek semmit.

A fiatalember félóra múlva fölkelt, vállára vette kétcsövű puskáját, megemelte tollas vadász kalapját, kiszállt. Pacsirta fejbólintással köszönt. Tarkőnél a pap segítette leadni holmiját. Béla bácsi egy csézában állt, integetett neki. Kedves, köpcös arca, melyet kiszívott a puszták egészséges levegője, ragyogott. Cigaretta égett fogai között. Mindig cigarettázott.

Pacsirta elmosolyodott. Nagybátyja szakálla vörös sárga volt, akár a purzicsán-dohány, melyet egyedül kedvelt, rokoni csókja is dohányszagú.

Még valaki várta. Tigris, a vadászkutya. Az a kocsi mellett futott, amint megindultak, egészen a tanyáig.