Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 2. szám · / · Figyelő

Kürti Pál: Az orosz mesemadár

Az orosz Kék Madár ékszercsillogású apróságait csodálva, ráemlékeztem Dosztojevszkijnek egyik politikai írására, amelynek az a címe: Az én paradoxonom. Ebben arról beszél, hogy az orosz, ha Nyugat Európába kerül, nyugatosabb lesz a legfanatikusabb europernél is, de ez a tüntető meghódolás semmi egyéb, mint burkolt és öntudatlan tiltakozása az orosz léleknek minden nyugatosság ellen az orosz nemzetnek az a szüntelen protestálása Nyugat Európa szelleme ellen, amely Nagy Péter kora óta fűti. Valahányszor oroszok elhozzák mifelénk művészeiket és művészetüket, mindig rádupláznak arra, amiről azt hisszük, hogy ez szublimilt nyugat európai kultúra. Így volt az orosz balett lélegzetfojtó tánc kultúrájával és észbontó finomságokba szűrt erotikájával, így volt a moszkvai Művész színház halk rezdülésekben és elernyedt szárnycsapásokban megnyilatkozó kamara játékával és így van, ha orosz zeneszerzők hangokba örökített ópium-mámorai és melankolikus meséi csendülnek fel európai koncert dobogókon. Valami démonikus ellentétet érzünk ezek között az alkonyati szín költemények és az ázsiai ember empóriumokból felszállott döbbenetes intenzitású kereszténység, - az orosz óriás írók megváltást hirdető komor eposzai között. Az ellentét egész tátongó mélységével itt van előttünk és mégis - valami elkülönböztető ősi orosz íz és gesztus mindig hazajár ezekben a nyugati magvakból fölserkent hajtásokban. Valóban az orosz szellem protestálna?...

Így vagyunk a Kék Madár kecses és szellemes ékességeivel is. A színpadon játékos expresszionista díszletek (túllicitálták velük az összes berlini kabarékat), vonalvezetésben páratlan rafinált kosztümök, százszorosan lemért fényhatások, mindaz, ami kívülről-belülről alkotja a nyugati metropoliszok hipertrópiájából kisarjadzott és apró keretekben megteljesedett babra-művészetet. Az oroszságuk pedig talán nem is abban nyilatkozik meg, hogy nyugat európai formákban orosz dolgokat mutogatnak és az otthon iránt való nosztalgiájukat dalolják belénk, hanem... hanem... talán mert a végletekig kiélezett nyugatosságukkal és a nyugat Európát megszégyenítő túlfinomultságukkal az abszurdum határáig fokozzák a nyugatosságot?...

*

A szereplők nem hajolnak meg, ha a felhangzó taps parancsára szétnyílik a függöny, elfogadják azt az alapállást, melyből kiindultak és mozdulatlanok maradnak. Játékbábuk, viaszfigurák, ólomkatonák, amelyek eldugott zene ütemére halk berregéssel megindulnak és - óh csoda! - énekelnek, táncolnak, sőt arcjátékuk is van, sőt nevetnek és sírnak is... de azért mese az egész, valószínűtlen képzelődés, babák ők és papírból kivágott figurák, akik nem tudnak megköszönni elismerést.

Éppen az ellenkezőjét adják, mint a bretti kabaré: nem a véres problémákat és fájó sebeket, nem a tekintélyeket és az ideálok után loholókat állítják a hétköznapiság kaján és sanda megvilágításába, hanem a hétköznap fölé bogoznak álomselymet és a minden naposságot gubózzák be szivárvánnyal. A mesegépezetük pedig csodálatos pontossággal és zajtalansággal dolgozik. Nincsen primadonnájuk és a kidolgozás gondosságában nem tesznek különbséget egyes számok között. Minden a kép teljességért van, a szereplők beleolvadnak a háttérbe, fényhatás és kosztüm elnyelné őket, ha nem volnának nélkülözhetetlen és öntudatos kiteljesítői az összességből rájuk áramló parancsnak.

Csak a konferanszié frakkos alakja állítja meg néha a finom és törékeny mesegépezetet és figyelmezteti a közönséget, hogy ne hagyja magát becsapni...

*

Kolcsevszkaja asszony orosz népdalokat énekel és megrázó szenzációval szolgál. Az orosz parasztot állítja elénk, olyan közvetetlen távlatban, amilyenben még sohase volt alkalmunk látni, az orosz parasztságot amint egyedeiben megnyilatkozik, megfosztva a tömegből áradó misztikus sugárzástól és elvonatkoztatva hátborzongató mélységeitől. Napraforgók kicsattanó sárgája között áll Kolcsevszkaja asszony és egészséges stilizálással énekli az együgyű dalokat. Később ugyancsak ő egy orosz munkás asszonyt énekel és táncol, az orra kissé meg van pirosítva, a szemei bárgyú merevséggel néznek a világba és végletekig leegyszerűsített mozdulatokkal jelzi a táncfigurákat. A legvalószínűtlenebb könnyedséggel állítja elénk ez a kép az alkohol és boldog szolgaság oroszát.

A Volgamenti hajó vontatók monoton éneke majdnem szétrobbantja a kereteket. Tökéletes a kép. Bíborba hajló égbolt és elől a kötelekbe babonázott vontatók görnyedt körvonalai. Alig mozdulnak az alakok, az ének a végtelenségből jön és a végtelenségbe folyik. Mégis, annyi drámai feszültség van ebben a vágytalan szomorúságban, hogy alig fér el a kizárólag artisztikumra beállított és megdöbbentő élőképben. Énekükben pedig olyan pianókat adnak a szereplők, amilyeneket csak orosz karok tudnak kilehelni...

Time is money a címe az egyetlen igazi csúfolkodásnak, amit az oroszok magukkal hoztak. Játékfigurákra van ez is beállítva, megelevenedett próbababák és kerekeken mozgó cilinderes reklám alakok: ez a szereposztás. Folyton ismétlődő mechanikus szöveg, folytonos ismétlődő mechanikus zene. Az egész. Háromperces torzrajz - rakétája a yankee - világképnek. Csúfolkodás? Több annál, - kacagásba fegyelmezett gyűlölet. Viccelődéssel sohasem tudtak volna ilyen lesújtó és ilyen finom ítéletet alkotni. A valószínűtlenségbe fokozott mesélőkedv itt is diadalt aratott.

Juzsnyij úr, a konferanszié, valahogyan zárkózottabb, mint Berlinben szokott lenni. Ott sokat beszél az elsüllyedt régi Moszkváról és az európer orosz kedves közvetlenségével udvarol ideiglenes közönségének. Nálunk csak éppen hogy fenntartja a kontaktust a nézőtérrel. Berlinben egyszer - tökéletes szabású frakkban, nagyvárosi petyhüdtséggel, gondos frizurával állva a rivalda előtt - valahogyan egészen könnyedén megemlítette a szenvedő orosz milliókat, akkor talán sokaknak elállt a lélegzete és szorult össze a torka...