Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 24. szám

Gáspár Kornél: AZ ESZME FELÉ

Mi az eszme? Különös kérdés, akárcsak azt kérdezném, hogy mi a levegő vagy mi a víz. Ámde időtlen idők óta sarjadt vízben és levegőben s táplálkozott vízből és levegőből az élet, amíg valakinek eszébe juthatott, hogy egyszer elcsodálkozzon ezen a két éltető anyagon. Ettől a bölcs, első rádöbbentéstől pedig még mindig mérhetetlenül távol esett annak a felfedezése, hogy mind a kettő elemekből áll. Ma pedig ezt a megoldást sem tekinthetjük már a rejtély teljes megfejtésének. Az eszme légkörében is benne élünk s mégis (vagy éppen ezért) fogyatékosak róla való fogalmaink. De még a levegőnél is egyetemesebb az eszme. Levegője már holdunknak sincs, ellenben nem képzelhetjük el, hogy a teremtés bármelyik zugában, bármilyen parányi elemében vagy tényében ne érvényesülne az eszme. Mindenben jelenvalónak kell tartanunk, ha nem akarjuk a világegyetemet lélektelen erők vak játékának tekinteni; a naprendszerek miriádjainak forgatagát pusztán tűzijátékának nézni, parányi földünk még parányibb ember-parazitájának éjszakáiban. Az ilyen sajtkukac-világnézet legcsattanósabb bizonyítéka volna gyarlóságunknak. Más kérdés az, hogy megtaláljuk-e az eszmét a lét valamely alakulatában vagy tényében? Hogy felfedezzük-e? Eszmét csak felfedeznünk, kielemeznünk lehet, alkotnunk nem. Kepler azt mondotta, hogy törvényeiben Isten gondolatait gondolta újra. Bizonyos, hogy a bolygók Kepler előtt is a kepleri törvények szerint keringtek, melyek a világépítő és világmozgató teremtésnek alapeszméi közzé tartoznak. Az atomok belsejében (ma már tudjuk) ugyanúgy érvényesülnek, mint a naprendszerek világában s bizonyos, hogy a lelki világra is kiterjednek. Ilyen alapon objektív és szubjektív eszmét különböztetek meg. Az objektív eszme örökkön meg van a létben; része a világrendnek. A szubjektív eszme az objektívnek pusztán tükröződése az emberi elmében s mint tükörkép homályos, hiányos, vagy torz is lehet, de még így hibásan is eszme, mert mindenre kiterjedő törvény kifejezésére törekszik. Eszme, csakhogy hiányos vagy téves eszme. Minden eszménket szubjektívnek kell tekintenünk; a megértés emberi formájának, korlátolt érzékeink és véges elménk határai között.

Az eszme elnevezést többnyire élesebb megkülönböztetés nélkül alkalmazzuk igen sokféle gondolati termék megjelölésére, holott az eszme, mely gondolkodásunk tetőpontját jelenti, csak ritka lehet. Hogyne volna az, mikor maga a gondolkodás is ritka, hacsak nem akarjuk gondolkodásnak nevezni a tömeg emberének ösztönös ítéleteit és elveit, «aki bírja marja» vagy «hadd vesződjön, mért nem született inkább püspöknek» színvonalú agyműködését.

Mi az eszme? Szerintem egyetemes tétel, tehát valamely mindenkor és mindenre érvényes igazság kifejezése. Tetőpont, melyhez fokozatosan jutunk el, szeretetünknek és vele érdeklődésünknek is mind felsőbbrendű létegységekre való kiterjesztése útján. Legtávolabb az egoista jár tőle; már útba indul feléje a családfenntartó, közeledik hozzá az igazi hazafi, ostromolja az egyetemes humanista, vagy akár a sejt mikrokozmoszának, akár a csillagos ég mérhetetlenségének átszellemült bámulója, de kulcsát csak az a szív és elme találja meg, amelyik a lét összes tényeinek egybekapcsolására törekszik. Legfelsőbbrendű, legfinomultabb virága lelkünknek, tehát egyszerű is. Már egyetemes érvényességénél fogva se lehet bonyolult, legfeljebb utunk bizonytalan és zeg-zugos, melyen feléje haladunk. A közismert «tout comprendre, c'est tout pardonner» vagy Plató mondása «O JeoV aei gewmetrei» (az istenek geométerek) épp oly kristályos tételek, mint akár Newton törvényei.

Az eszmétől élesen meg kell különböztetnünk a csupán részleges érvényességű gondolatot, még élesebben a helyi érdekű, gyakran csak szójátékszerű ötletet, mely rokona ugyan, de úgy aránylik hozzá, mint Shakespeare Hamlet-jéhez a Bambarra-néger saphija. Ilyen mérték alkalmazásával nem egy «eszmedús» írót, a problémák és paradoxonok nem egy ünnepelt bűvészét le kell szállítanunk eszmei piedesztáljáról. Ne tartsunk attól, hogy a költői burokból kifejtett eszme ugyanúgy veszíteni talál érdekességéből, mint a megfejtett talány vagy a megmagyarázott adoma. A szétoszlatott, jóleső költői félhomályért üdvözítő világosságot kapunk cserébe, ha a keresett tartalom csakugyan eszme volt. Ha pedig nem eszmét vagy gondolatot burkolt a homály, hanem ellenkezően ezeknek a hiányát leplezte, akkor is tanulságos a kísérlet, ha más szempontból is.

Az eszme útját nyomoznunk, áhításának, keresésének és kialakulásának menetét akár az író- vagy képzőművész, akár a tudós lelki fejlődésében felednünk érdekes, de rendszerint nehéz feladat. Már azt a mezsgyét se könnyű megtalálnunk, amely a művész alkotó munkáját a tudósétól elválasztja. A képzelet művei is csak akkor értékesek, ha logikus képzeti sornak kiragadott részei, különben üres fantazmák. Ez a megállapítás a művész és a tudós munkáját lényegében azonosnak tünteti fel. A «legszárazabb» tudós sem alkothat érdemlegeset fantázia nélkül, a «legrapszodikusabb» művész se mondhat le logikájáról, hacsak nem Goethe színházi direktorával tart: «Suche die Menge zu verwirren, sie zu befriedigen ist schwer». A művészi szépnek ugyanúgy van eszmei tartalma, mint ahogy az eszmének is attribútuma a szépség és mind a kettő szót kér ott, ahol (Madách szavaival) «lélek van és Isten lakik». Az égitestek mozgásának, az atomok felépítésének s az élők alkatának fizikai és számtörvényei beethoveni akkordok szépségével hatnak ránk. Beethoven szimfóniái viszont örök számharmóniák távlatait sejtetik. A tudós munkáját is - legalább szerintem - színvonala teszi tudománnyá és nem a tárgya, mint ahogy a művésznél sem a «mi», hanem a «hogyan» a döntő. A művész is, a tudós is csak meglevő képzeti és szemléleti elemekből építhet. Ezeknek a száma oly nagy, hogy a belőlük lehetséges összeállítások és változatok számát végtelennek tekinthetjük. Már ezért is gyakran nehéz az eszmei tartalom kielemzése (iskolai példája ennek Goethe kommentátorainak sok eltérő magyarázata), de fokozottan nehéz a művésznél azért is, mert eszméjét vagy gondolatát többnyire alárendeli műve szerkezeti, plasztikai, festői, nyelvi vagy egyéb szépségeinek. «Ez alkonysugár, mely az árnyakat, E köd, mely nőtteti a tárgyakat» elmossa a körvonalakat is. Legnehezebb azonban eszméinek a nagyon is ritka világnézetté való kristályosulását követnünk, mert ennek a folyamatnak legnagyobb része a felszín alatt megy végbe. Külső figyelő csak egyes mozzanatait ragadhatja meg. Néha oly munkát kell végeznie, mintha valamely dómnak egykor sok ezer tömbből összeillesztett homlokzatát néhány száz, ma már csak szerteszét heverő tömbjéből kellene rekonstruálnia. Még ez a hasonlat is szerény, ha a lelki élet változatainak kaleidoszkópszerű sokféleségét tekintjük. Hogy mit akart az író ezzel vagy amazzal a mondatával kifejezni, azt sokszor csak ő maga mondhatná meg kielégítően, pedig az ő hangszere a nyelv, ez a legközvetlenebb eszköze az értelem közlésének. Legjobban ő tudhatja, hogy mikor, milyen körülmények között, miféle ösztönzésre és milyen törekvésekkel írta azt, amit írt és csakis ő tudhatja, hogy mit nem írt meg. Ő az egyetlen kommentátor, aki a belemagyarázásokat elkerülheti. Mély igazságot fejez ki az a triviális mondás, hogy ki-ki maga tudja legjobban, hol szorítja a cipője. Ha pedig heves alkotási lázában itt-amott elmosódott volna az író előtt munkájának szerves kapcsolata, akkor más még nehezebben fogja az elejtett fonalat megtalálni.

Mindezt fontolóra véve, szokatlan kísérletet szeretnék itt bemutatni. A kémikus vagy mineralógus szempontjából egyenrangú az ólom az arannyal, az éretlen barnaszén a kiforrott gyémánttal. A pszichológus is legalább annyit tanulhat a kamaszkor «csikófickándozásaiból», mint a későbbi évek céltudatosabb törekvéseiből. Saját ifjúkori verseimből akarnám itt az eszme és világnézet felé vezető utak egyikét kielemezni, tekintet nélkül arra, hogy szép volt-e ez az út mint út, hogy tulajdonítunk-e részben nagyon is fiatalkori verseimnek értéket, mint verseknek. Mindenesetre emberi okmányok ezek a lélek kutatója számára, az elmondottak szerint pedig elsősorban számomra; vívódó, kutató lélek útjelzői. Ne is tekintsük itt verseknek, csupán vizsgálati élő anyagnak a lelki viviszekció számára, mint ahogy az élő test boncolói se esztétikai szempontokból nézik a kísérleti házinyulat vagy békát. Így talán nem fogunk megütközni azon, hogy önnönmagamat idézgetem. 1898-ban kiadott gyűjteményemből fogok sorokat és versszakokat kiemelni. Csak mellesleg idézek későbbi verseimből is, minden egyes esetben külön rámutatva későbbi eredetükre. Ez utóbbiak 1898 és 1908 között keletkeztek, ha némelyikük két-három évvel azután került is sajtó alá. Nyomtatásban valamennyi megjelent.

*

Egyszerű sorokban szólal meg a gyermekifjú. Mondanivalóját világosan akarja kifejezni; szinte ajtóstul ront be a költészet házába. A magasban zengő pacsirta dalával köszönti élete reggelét:

Örök, magas harmóniáról
Regél nekem fa, lomb, virág.
Számomra nem zsákmányos erdő,
Számomra templom a világ.

Lenézi az élet erdejének «prédára éhes» vadjait. A havasok fia ő s a gyopárral tart, melynek «jobb zord csúcson elhagyatva, mint enyhe völgyben gyom között». A tömeg rövidlátó, ösztönös emberét később is a balga pillével példázza, amelyik százszor is nekiröppenve a lámpának «átkozza az üveget, mely vesztébe nem engedi». Életkedve, tettvágya túláradó.

Szebb látvány nincs a fergetegnél
S a mennydörgésnél szebb zene.
Mit ér a lélek lenn a porban,
Akármi légy, csak törpe ne!

Ha pusztán álom is az élet,
Amelyben célt ne is keress,
Legyen hatalmas, lázas álom,
Mit átálmodni érdemes!

Mindamellett az elbizakodással határos önbizalommal és becsvággyal keresi élete célját. A rejtett tengerszemről dalol, mely megrezdül «ha távol az óceánon vihar dühöng és szűknek érzi kérlelhetetlen sziklamedrét». A vérmes fiú erényeit, hibáit egyaránt megtaláljuk benne. Sokat követel az élettől. Az «őserő» szól hozzá az erdők zúgásában: «Küzdj, légy különb, mind bárki más! A mindenséget én alkottam. Hozzám emel az alkotás». «Adj hivatást!» kiáltja oda «a szürke életnek, mely szürke lelkek hazája.» Türelmetlenül dobbant: «Csak ennyi, ennyi hát az élet!?»

Lenézi a filisztert. Gúnyosan biztatja, hogy a nemes szarvast kopó hajszolja, míg a türelmes, jó ökör békésen kérődzve baktat széles országútján. Lám az erdők fogyva-fogynak és egyre több a legelő. Beh jó is az ökörnek!

Tizennyolc éves korában bérces honából a fővárosba kerül. Ennek lázas élete tetszik neki, de mindamellett disszonánsnak találja. Mintha az «égi szó», melyet fenyveseinek zúgásában megsejtett, nem hatna el a kőfalak lármás tömkelegébe. Később is így jellemzi Budapestet:

Mindenfelé zaj, fény, zene;
Minden robog, minden rohan.
Szegény ország szegény szíve
Miért dobogsz ily lázasan?

Se tegnapod, se holnapod,
De éjeid kápráztatók;
Pezsgőt iszol, ha nincs borod
S hol ily útszéli még a csók?

Megundorítja az utca szerelmi vására. Felkiált:

Óh váltsd meg, váltsd meg e világot
Óh szerelem!

Az egyetemen is látja, hogy a rideg élet már előreveti árnyékát a tudományok csarnokába. Bántja az élet prózaiassága:

Diogenest ma bekísérnék, éhezne víg Anakreon,
Drákó megbukna a közjogból alapvizsgán, szigorlaton.
Díjnoknak csapna Tyrtaeus fel, Homér lapot szerkesztene.

Odavág a szerelemmentes házasságnak:

Vajon miért oly bús az asszony?
Talán a tűpénze kevés
S szerelmüket mi hozta létre?
Talán egy apróhirdetés.

A törpe gond és kicsinyes érdek világa ez, melyben «az eszme tönkre megy, de egyszer egy az egy». Panaszkodik, hogy a dal, mely számára cél, eszme, jóslat, másnak rímek csilingelése.

A mindenség kit érdekelhet,
Egy egylet is elég.
Furfang kell itt bölcs elme helyett
S a föld jobb mint az ég.

Gúnyolódik:

Amíg szép eszme volt vezérem
Lenéztek irgalmatlanul.
Ma csak nyakkendőm érdekel már
S lám hírem szépen megjavul.

Amint látjuk, ismételten említi a harmóniát, a mindenséget s magát az eszmét is, de ez csak annyit bizonyít, hogy már keresi az eszmét, mely harmonikusan uralkodik a mindenségben. Mindamellett csak ötletet, legföllebb gondolatot találunk eddig idézett soraiban. Rég törekszik azonban a lét tényeinek egybekapcsolására, közös végső okuk kutatására, ez az út pedig, amint mondottam, az eszme felé vezet. Már első versei egyikében vérmesen jelenti ki, hogy «nem férfi az, kit nem gyötört még a nagy talány: az ok, a lét.» Megsejt fenséges törvényeket, de érzi, hogy csak az értheti meg ezeket, aki szeret; tehát már felismerte, hogy a mindent átfogó szeretet a kulcsa az eszme világának. A szférák sejtette dallama azonban diszharmóniába fullad számára itt alant, a por s az önzés csillagán.

Mit vársz e létben, ahol a virágot
Csak hervadása árán érjük el,
Hol sebzett kagyló
Véréből nő a gyöngy
S a hattyú meghal, hogyha énekel.

Tekintete régóta és mind állhatatosabban a magasba irányul, ahol a sas szárnya azt suhogja neki, hogy árnyék a föld minden fénye, törekvése, ha a napba is bele merünk nézni. Mennél inkább csökken hiúsága, becsvágya és szatírája, annál hevesebben vágyik az eszme után s annál jobban közeledik is hozzá. Már korán óv az erdő alkonyának megbabonázó erejétől, mely elidegenít a földi élettől.

Ne sejts leszálló alkonyatkor
Titokzatos harmóniát.
Ne halld a szót, mely halkan csendül
A nyugvó mindenségen át.
Mely a virágban is megrezdül
S elhat csillagtól csillagig,
Amely mindenben vágyat ébreszt
Miben szikrányi lét lakik.

«Létről» beszél és nem «életről»; létről, mely mindent magában foglal, «élőt» és «élettelent» egyaránt; vágyról, mely mindent áthat, élő sejtet, virágot és szívet épp úgy, mint élettelen atomot és égitestet. Más helyen is azt mondja a vágyról, hogy mindig volt s véget nem érhet, ősibb, mint a halál s az élet. A vágy, a szerelem teszi látóvá; szemekben, szívekben és a csillagokban olvas és belőlük is csak vágyat, szerelmet olvas ki. «Látjuk a vonzalom hogy alkot világokat». «A lét talánya sem okoz már gondot nekünk; szép kék szemedből olvasom ki, mért létezünk». Íme első eszméje: a vágy mozgatja a világegyetemet. A mindenható egyesülésre indító szerelem az «élő» és «élettelen» világ alaptörvénye, tehát élő és egységes szervezet a mindenség és egységes folyamat a lét. «Sorsunk cikázó, ezer útja egyetlen ősi cél felé visz s a kataklizmák éjjelében, fenséges, egyszerű betűkkel, ott lángol az ige, az eszme.» Így szól a lét egységéről később is.

A lét alaptörvényének egyszerűségéből, összes tényeinek bámulatos konvergálásából egyetlen teremtő eszme felé, második eszméjét vonja el. Felismeri az egyszerűség isteni nagyságát. A divat és kicsinyesség mesterkélt világából bércei közé menekül. A pletykánál kedvesebb neki a vihar dörgése. Az egyszerű fehér havasi gyopár a virága, amelyik még látja a nap korongját, amikor az már rég leáldozott másnak.

Ezerfejű talány a lét,
De lénye egyszerű igazság.
A változás, megújhodás
Ezerszavú szimfóniája
Tisztán csendül ki pár villámcsapásban
S a titkok ősi káoszának
Értelme pár világos, végzetes szó.

Te vagy a cél, te a tetőpont,
Te vagy a szépség és a nagyság.
Hódolva borulok eléd
Öröklét szent virága: Egyszerűség!

Józanulás a földi hívságokból, szeretetének és érdeklődésének egyetemesülése és a szerelem voltak az eszme és világnézet felé vezető útjának eddigi állomásai. Itt persze nagyon gyorsított ütemben kellett ezt a lelki filmet lepergetnem.

A józanulás, lemondás és elmélyedés folyamatát ugrásszerűen viszi előbbre egy újabb lelki élménye, kiábrándulása a nő ideális, képzeleti képéből. «Eszmény voltál» mondja «amely e földön csupán ábrándos dalban él. Ma már leány vagy, mint a többi, legföllebb szebb a többinél». - Kéri a milói Vénust, hogy maradjon meg márványnak, távoli regés homályba néző szobornak. Ne elevenedjen meg Galatea módjára.

Ne halljuk meg, hogy ajkaidról
Csak gyarlóság és gyengeség szól.
Ne lássuk meg, mint száll a porba
Bűvös tekinteted;
Hogy pillanatnyi semmiségek
Töltik be szívedet.

Rejtély a nő szerinte is, de oly rejtély, melynek «csók a kulcsa és megfejtése szerelem». Magasra vívó vágyainkat el se mondjuk a nőnek:

Nagy eszme démoni honába
Soha magaddal el ne vidd.
Lelkednek ő csak fényét lássa,
Ne sejtse mély örvényeit.

Az irónia is szóhoz jut:

Szerelmemből hajh elkopott már
Sok elavult elem.
Kevés már benne a rajongás,
Sok a szakértelem.

Egyik későbbi versében inti a junói alakokat: «Repülj vagy ússzál rejtelmes hattyú, de partra ne lépj»; lebegj méltósággal kék hullámokon vagy szállj merészen észak kristályos vizei fölött. Belátja, hogy a férfi és a nő két külön lényeg. «Más a világa vágyaimnak és más a női szív hona; óh két eltérő röptű csillag, mely nem találkozik soha». Máshol így szól: «Ha lángoló nap volnál, tudom jól, bolygód lennék, mely soha el nem érhet, bár sorsa hozzád fűzi». Amint csillagászati hasonlataiból is látjuk, menten átviszi a felismert emberi és földi törvényt a földön kívüli létre s az élettelen világra. A férfi és a nő lényegbeli eltérése mélyen megvilágítja előtte a világot mozgató vágynak a forrását, mely nem egyéb, mint a világegyetem kétlényűsége, kétneműsége. Ezzel újabb, harmadik eszméhez jut. A mindenség legkisebb hím és női (negatív és pozitív) egységekből áll. Ezek különböző és egyenlőtlen elrendezésükből elemben, vegyületben, virágban, szívben és csillagban egyensúlyra, harmóniára törekszenek. Ez a törekvésük a forrása minden változásnak a létben; ez építi fel, mozgatja és alakítja át a világokat, minden élő és élettelen alakulatukkal. Ez az indítója minden mozgásnak, vegyülésnek, életnek, szerelemnek. A létezés minden érzékelhető formája diszharmonikus, de harmónia felé törekszik. Ez negyedik eszméje, mely addig szintén felfedezetlen volt és tudtommal ma is az. A harmóniát azonban csak a lét megszűnésével, a mozgástalan világéterben találja fel, mely érzékelhetetlen számunkra. Ott honol a «mély összhang földöntúli álma», túl minden egyéni vagy rétegi lét határán.

A világot mozgató kiegyenlítési vágy, mindenkor és minden elemében, a teljes harmóniára irányul, a teljesülés azonban itt a földön csak tökéletlen lehet. Ezért sóhajtja: «Óh létünk véget miért nem érhet az első csók után!» Hasonlót fejez ki később is költői burokban, Fehér rege formájában.

Fehér teremben,
Fehér selyemben
Száz fehér leány ül,
Egyik mesél.
Hó se fehérebb
Meséinél.
Hajuk virágéke,
Kacajuk csengése,
Szívük sejtése,
Minden hófehér.

Már közel az alkony
S ím a gyászos asszony
Lefátyolozva
Lassan belebeg.
Éjfél kondulása
Nem félelmesebb,
Fekete a selyme,
Fekete a lelke.
Suhogva, lebegve
Jön közelebb.

Jaj hova fog ülni?
Hol letelepülni?
Bárhova tartson,
Csak ide ne!
Isten hozzád akkor
Fehér rege.
Fekete lesz minden,
A falak, a lányok,
A szívek, az álmok.
Gyászos fekete.

A remény szivárványának minden színét egyesítő, tehát fehér elképzelés után a minden színt nélkülöző, tehát fekete valóság. Fehér életvárás után fekete teljesülés.

Az érzékelhető lét körfutása a szintén kétnemű, de harmonikus világéterből indul ki azáltal, hogy ennek harmóniája, kétnemű egyensúlya valahol megzavarodik. Így születik meg a már kielemzett mindent mozgató szerelem, amelynek célja a megzavart összhang helyreállítása. Az ősi vágy, mely, amint később mondja,

...a teremtés mámorában
A mindenségbe szétsugárzott
S a változások örök útján
Elindította a világot.

A lét harmóniából indult ki és nem káoszból. Csak zavartünemény a lét, újra és újra elsimuló hullámverés a világéter időtlen összhangú óceánjában. Ez az ötödik eszméje.

Ámde a vággyal együtt az idegenkedés, a vonzással a taszítás, a szerelemmel a gyűlölet is létrejön, mint egyenrangú ellenlábasa, mert a dualisztikus létben minden kétsarkias, az érzés éppen úgy, mint az elektromosság vagy a mágnesség, a pozitív és negatív elemek ugyanúgy mint a hím- és nőnemű élők. Ha csupán vonzó, közelítő erők hatnának a fizikai és lelki létben, idővel megállna a világ gépezete, de nem kétnemű éteri egyensúlyba, hanem merev, egynemű összetorlódásban; dermedt, formátlan káoszban. Már legkorábbi versei egyikében, gyerekes indulattal, «Gyáva féregnek, por lakójának» nevezi azt, aki nem gyűlölt még vad haraggal. A viharfelhőt így szólaltatja meg: «Ne átkozz, hogyha rombolok! Nézésem villám, hangom dörgés, hisz én a haladás vagyok». [*] Később is a szerelem testvérének nevezi a gyűlöletet s így beszél róla:

Rossz tündér, kígyótestű nő.
Ki nem találkozott veled?
Homályból, árnyból törsz elő,
Ránk villan gyilkos, zöld szemed.
Megsejt fogékony szellemem
Mint viperát rózsák alatt.
Sötét, álmatlan éjjeken
Meghallom suttogó szavad.

Előtted porba omlanak
Ős szobrok, gránittemplomok.
Ledönti könnyen, egy szavad
Amit sok száz év alkotott.
Érzem sötét hatalmadat,
Megbűvöl démoni szemed;
Te nagy, te leghatalmasabb
Borzadva hódolok neked.

A létnek ezt a dualizmusát, mint alaptörvényt, tudomásul kell vennünk. A rossz egyenrangú ellenlábasa a jónak, a világosság a sötétségnek. Semmiféle íróasztal mellett el nem filozofálhatjuk ezt. Hiába a számok törvényeinek mennyei világossága; ma még nem képes emberi elménk sötétségét eloszlatni. Ez a «szférák honából eltévedt zene» csak pár ihletett pillanatára derít fényt, mondja az ifjú költő, s utána annál sötétebb lelkének éjjele. «A szférák dallamát» többször említi, mellőzve a prózai «számtan» szót. Csak percekre suhanhat sejtelme oda, ahová elméje sohase hat el. Később is így jellemzi a matézist:

Testetlen, éteri sorok
Cikáznak szét az örök éjbe,
Örök törvényekről regélve,
De fényük gyorsan ellobog.

Lángröptű villám mindenik.
Bevillan mélyre és magasra,
El-elszédít egy pillanatra,
Aztán az árnyak elnyelik.

Már-már csodákat láthatunk;
Határtalan betűsorokban
Örök igék sejtelme lobban,
Egy perc s ismét vakok vagyunk.

Meg-meglegyint az égi kéj;
Csillagvilágok ősi röpte
Lángol be végtelen ködökbe
S utána még zordabb az éj.

Lesújtó minden égi csók;
Ital, mely szomjunkat nem oltja
S utána lerogyunk a porba,
Mi szárnyatlan, vak bujdosók.

Mennél többet ért meg a lét tüneményeiből, annál több új kérdőjel meredezik feléje. Lemondóan sóhajt: «Mit ér tudományom? Halvány pislogó mécs végtelen homályon». Mennél többet és nagyobbat akar életében, annál irgalmatlanabb a nem-teljesülés. «A világ folyása értem meg nem állhat. Féregbüszkeségem hasztalanul lázad». Úgy érzi, hogy oly parton kötött ki, melyhez megtörve jut csak a lét küzdelme, moraja. Ez a part nem más, mint kialakuló világnézetének ígéretföldje. «Nem vagyok erős szirt tenger közepében, csak törékeny hangszer végzetem kezében». Megadás csendül ki már e sorokból; alázat, mely elnézéssel és irgalommal jár. Nem «földi fény» vezérli többé. Ám a végzet, mely előtt meghódol, nem vaksors. Örök törvények útján halad. A rossz épp oly szükségképpeni, mint a jó. A lét óraingája az örök jó és örök rossz pólusai között leng, de lengései rövidülnek s valamikor időtlen harmóniában fog megállni a jónak és rossznak egyensúlyi vonalán. Minden időérzés diszharmónia jele.

A diszharmonikus létfolyamat kálváriájának egyetlen állomását se kerülheti el egyetlen atomunk sem, de ez a kálvária a jó és rossz kiegyensúlyozottsága felé vezet, vagyis a világéter kétnemű harmóniája felé. A világéterből sűrűsödtek a világködök és naprendszerek; idővel szétoszlanak, visszatérve a világéterbe, melynek tér- és időbeli végtelenségében csak tűnő hullámverés keletkezésük és elmúlásuk. Csakis pillanatnyi zavartünemény, mert az öröklét mellett a világrendszerek miriádévi körfutása is csak pillanat.

 

[*] Az a megismerése, hogy kétnemű a lét és hogy a villám (az elektromosság) a haladásnak (létfolyamatnak) a mozgatója, korán elvezeti csillagászati rendszeréhez is, melyben az égitestek között a vonzás (gravitáció) mellett taszítást is tételez fel. Ezen az úton számos addig megfejtetlen csillagos égi problémát egységesen sikerül megoldania s addig felfedezetlen számtörvényeket elemez ki, melyeket nem érinthetek itt. Magyar és német nyelvű szakkönyvei és dolgozatai számolnak be idevágó kutatásairól, az itt levezetett eszméket is felölelve.