Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 21. szám

Laczkó Géza: A TÖRTÉNELMI REGÉNY ÉS MÓRICZ ZSIGMOND

Mulasztást pótolok, a magamét, a Nyugat-ét s a magyar kritikáét.

A nyár elején olvastam el, lázas buzgalommal, lelkesülve, gyötrődve, ellankadva, belekábulva, új figyelemre serkenve, izgulva, fáradva, nekitüzesedve s újra ellanyhulva Móricz Zsigmond Tündérkert-jét. Aztán úgy esett, hogy az Élet, e durva kalauz, le akart lökni robogó villamoskocsijáról: sokáig, októberig lógtam a lépcsőn, sem fölhágni, sem leesni nem tudtam. Bölcs orvosi tanács, anyai gond, a magam türelme s a majdnem elhasznált szervezet végső ereje valahogy mégis föltámogatott. Most újra íróasztal mellett ülök, a gondolatok puha kerekei egymásba fogódznak s megírom a cikket, amellyel Móricz Zsigmondnak tartozunk.

*

A történelmi regény, a legcsodálatosabb műfaj, kor és író szerint más és más. De mindig fölfedezés vagy tévedés.

A drága jó romantikusok tarka zűrzavarnak látták a múltat, színorgiának és mozgás-viharnak. Victor Hugo a Notre-Dame de Paris-ban tarka papírból kivágott alakokat - egy térdelő fehéret, ördögien gubbasztó fekete másikat, tarka-barka torzat, kard-ki-kard hetyke legényt - álligatott le a két masztodont-tornyú székesegyház tövébe; a Bűn, az Ártatlanság, a Kackiság, a Jószív színes köd-alakjai libegnek a regény egyetlen élő, igazi alakja, a Templom körül. Múzeumi ihletének ó szellete az emberi gazság sötét lepleit, az emberi jóság fehér lobogóit lengeti - tanúságul. Mert tanulnunk kell regényéből, így akarja az író, meg kell tanulnunk az ó Párizs tereprajzát, furcsa szokásait (a mindennapiak, hasonlítván a mieinkhez, elmellőzhetők) s meg kell tanulnunk, így akarja a Haladás és Gondolat papja, Victor Hugo, hogy az emberi élet a Jó és Rossz érdekes fordulatokban gazdag küzdelme.

Dumas elolvas egy krónikát, emlékiratot, amelyekből magába szívja a kor külső képét hangulatul; e képet finom francia fecsegésben elénk vetíti s hogy ne unjuk el, jelenje embereiből beléje állít néhány kacki katonatisztet és könnyűfogású vagy mesebelien ártatlan nőt, sőt nősténykét. Nagyszerű ember: a mozinak ír a mozi feltalálása előtt. Nagyatyáink ideg-izgalma így lesz a miénk is, ó Chevalier de La Croix-Rouge, ó Monte-Christo.

Jókaitól, akinek mesemondó ereje és készsége azóta sem talált párjára, azt tanuljuk, hogy fejedelmi, jobbágy vagy janicsár sorsban a szív szava dönti el a fordulatot.

A nehéz németek, Dahn és társai, s a németesen nehézkes Eötvös szociális hátsó-függönyt eresztenek a gondosan megfestett történelmi kulisszák mögé; Bulwer súlyos régiségtani kulimászt ereszt föl szerelmes rózsavízzel; és Sienkiewicz finom analitikai unalmassággal megírt vasgyárosiádát ken és ragaszt be régiségtani, de elegáns címkékkel. A zord Kemény, a biztos álmú révült, sötét korok sötét lelkét gomolyogtatja föl egy csekélyke tragikus mese riasztóan egyszerű bűvös szelencéjéből. Flaubert tanul; amit tanult, elevenné álmodja s álmát súlyos, nagy-nagy tömeg kőbe vési és műve óriási brahman-templomként mered gópuramtornyával a művészi egykedvűség halvány-kék egébe. Jósikának mű-asztalosi látomás a múlt, amelyről az erkölcs-nemesítés firniszének egészséges, banális, erős szaga árad. Gárdonyi Géza úgy írja át prózában eposszá Priszkosz rétor tudósítását, ahogy Arany írta volna a Toldit regénnyé.

De legtanulságosabb tán Herczeg Ferenc, Dzsentri-ország Ossziánja. Nincsen szebb lap az egész magyar irodalomban Márton pap vezeklésénél a Pogányok-ban, de nincs Jókain keresztül modern ideg-izgalommá szűrt ócskább és papiros-szagúbb valami a nomád fejedelemnő «bronztestű» alakjánál. Az Élet kapujá-nak két meséje közül a Bakócz Tamás pápaság-keresése háttérbe szorul - pedig ennél jobb és nagyszerűbb témát a János vitéz óta nem talált magyar író! - egy démonkás szerelmi történet elől, amelyből csak azt tudjuk meg, hogy szerelembe magyar ember még nem halt bele. A fogyó hold a magyar középnemesség eddig még meg nem írt török-hódoltságbeli történetévé indul s egy vitézi móring-szerzés anekdotájává vékonyul. Mintha antik lepelbe burkoltan Clio jelenne meg köztünk, aki azonban a mellékszobába vonul, átöltözik modern úrinővé s a tea mellett egy úgynevezett conférence mondaine-t tart, mialatt is szittya ártatlansággal Vincsy Lénártnak nevezgeti Lionardo da Vinci-t. Pedig nincs még egy magyar író, aki oly finom tapintattal tudná kiemelni a múltból az éppen neki szükséges adatokat, levegőt, hangulatot, színt és ódon melegséget, mint Herczeg Ferenc; de hiába, Tarján Gida snájdig alakja visszakísért a XVI. századba.

*

Magam is belészerettem egyszer a múltba, a magyar múlt egy szakaszába s igyekeztem a XVII. század Viennáját, Üngurusz-át, Erdélyét és Karéj-Magyarországát egy egységes képbe látni; s talán ezért van az, hogy Móricz Tündérkert-jében legelsőbb az kapott meg, hogy az egy Erdély, e kisded ország, amely csak egy fölöstökömre való... megenni... meginnya... a kis Erdély itt a világ közepe, az egyedülvaló, Bécs távoli zizegés, a törökség messzi zúgás; témául is csak Erdélyt látja az író s csak belülről látja. Ebből azonban erények és tévedések következnek. Legfőbb erényül a mű gondolati tömör összefogottsága; legfőbb tévedésül az aprólékosságokba ereszkedés, némi elterjengésre való hajlás. S valami furcsa tragikus nagyságot ad a két főalaknak, Báthorynak és Bethlennek, hogy az egyik vad és vak lobogása, a másik kálváriás magáravevése, e két kiváló emberpéldánynak próbáltatásos élete a XVII. század nagy zűrzavarának egy bomlott pontjáért, oldódó csokrának egy virágszáláért, Erdélyért vagyon.

Erdély! A külön világ! S szinte külön személye a regénynek, annyira benne van a regény lapjain végighömpölygő minden hajrában, zúgásban és zúgolódásban, pusztításban és pusztulásban, gyarapodásban és dorbézolásban, lihegésben és megtorpanásban, az egyik némber szukaságában, a másik szentelt tisztaságában, borgőzben és vérködben, stílusban és rajzolt jellemben. Valóban erdélyi a borissza lator, ama Gábriel fejedelem; valódi erdélyi a tervelő és végrehajtó komoly, okos székely Főkapitány, a Betlehem uram; s mind az alakok nehézkessége, amellyel szemben olyan kiáltó Géczy uram pannon és katolikus könnyedsége. De valami igazán erdélyi még sincs sehol: az a sötét tétova, amely nem azért sajátja Gyulai Pál kancellárnak, mert Kemény olyannak rajzolta, hanem azért, mert a kancellár is, Zsigmond báró is, mindketten erdélyiek. A fontolgatás, a latolgatás, a félúton megállás, az ingadozás, az okkal való vagy oktalan lélekmardosás olyan specifikusan erdélyi lelki-vonások, amelyek az onnan származón örök stigmául vérzenek; s Báthory Gábor kissé józan részeg és Bethlen Gábor kissé alföldi világossággal látja a dolgokat.

Ez a hiány hozza magával azt is, hogy a regényben, különösen a végső harmadában kissé nem a dolgok belső kényszeréből, hanem a történelmi egymásutánság kényszerével zúgnak egymás hegyére-hátára az események, vagy legalább is így hatnak, mert az egyetlen, ami az erdélyi zűrzavart, átpártolgatásokat, új kezdéseket, régiek cserbenhagyását, az események ide-oda vargabetűzését megmagyarázná: a sötét tétovaság nincs ott a Móricz-rajzolta erdélyi lelkekben...

S éppen ezért valami roppant érdekes átírás gyanánt hat a Tündérkert történelmi-eseményes része, mintha egy székely-balladát alföldi balladává hangszerelt volna át valaki.

*

Két alak viszi a regényt: Báthory és Bethlen, a mostani s a leendő fejedelem. S ahogy egymás mellé állítja őket, önkénytelenül a nemrég sírba hanyatlott költő-fejedelemre gondolunk, aki után, a féktelen lángelme után, egy komoly, józan munkásra, munkás lángelmére maradt vissza az irodalmi vezérség; s ez a vakmerően őszinte szimbolizmus, ez az alföldi széles nyíltság különös örömet keltve színezi még érdekesebbé Báthory és Bethlen különös párharcát.

Báthory szép ember, gyönyörű hím, cigányos képű, szemébe csapott dús fekete hajú; gigászi méretekre szabták testét, indulatait; amit megkíván, Szeben városát vagy asszonyt, magához rántja hatalmas vaskapocs mancsaival s ha ki földühíti, kardjával maga levágja; buja és kielégíthetetlen; kancellárt és szeretőt szeszélyből váltogató; gyűlölködő és alattomos s akihez nagyon kedves, azt el akarja veszejteni; örül, ha összeesküsznek ellene, legalább módja lesz ravasz tigris-ösztöneit játékra uszítani; hirtelen és gyáván meg-megijed s ha iszonyú lényének varázshatása pillanatra elfoszlik, fejedelem-voltára vagy a Báthory-vérre hivatkozik, gőgösen; megbízhatatlan részeg kamasz, aki zsenivé, gyönyörű hímmé, eszes fejedelemmé nőtt, de akin van valami átok és ostor: fantáziája és nagyravágyása, amely annyira fölfűti cselekvése mozdonyát, hogy csak kis darabig rohan csattogva, fújva, zihálva s még messze a cél előtt szétveti nagyra törő képzelgésének gőze. Iszik, egy itcés minden kortya, szeretkezik, vadul és állatian, a perc kéjeért, ráehül nőre, fiúra, gyűlöl és gyilkol, tervel és cselekszik, lovon messze földet bejár, hadakozik és diplomáciai alkudozásokban ravaszkodik, világbíró Nagy Sándor akar lenni, komisz kutya és meleg szívű barát, minden nagy és minden rossz, minden mozgás és minden remegés belé gyűlt ebbe a hatalmas testbe, amely vad mohósággal zabálja az Életet s minden életet föl akar, egyedül ő akar fölhabzsolni. Szertelen elme, szertelen fizikum, a józan megfontolás, az erkölcs és kötelesség gátjai nélkül. Ha költőnek születik, nem Tergovistye és Brassó ellen fogyatja hiába életét, de ő tör be Dévénynél új időknek új dalaival.

Bethlen nem szép, férfivé csak ereje, a megfontoltság, az egyenes becsületesség teszi; nem őrajta akadnak meg a női szemek, nem sápad el minden asszony, ha ő a terembe lép, mint Báthory előtt, de ő kíván meg, ha csak pillanatra is, nőt, aki nem lesz az övé, mert Bethlen szereti a feleségét és tud uralkodni a testén. Báthory zabolátlan; Bethlenen mindig örök fék feszül. Az ő teste nem dali, de szívós, erős gép; nagy indulatai vannak neki is; de az esze tartja marokban őket; ha valamit megkíván, a becsülettől kér tanácsot, hallgasson-e vágya szavára. Ha fölharagítják, visszanyeli háborgását; s ha a szertelen fejedelmi kamasz bántja meg csúnyán, komiszul, Bethlen arra gondol, hogy milyen nagy elme Báthory, mennyivel nagyobb, mint ő, mennyit köszönhet a Báthory-családnak s hogy alattvaló, amaz meg uralkodó - s vérforraló nyugalommal áll félre. Az ő hatalmas testi vágyait gyöngéd szerelem fékezi, amelyet egy gyönge virágszál iránt, hűséges, okos, jó felesége iránt érez, aki gyűjt, gyarapít, hogy édes egy ura az ország érdekében fogyaszthassa erejét, életét, vagyonát. Hűséges lélek asszonyához, urához egyaránt, bár tudja, hogyha ura részeg fejéről lehüppen a fejedelmi süveg, az ő fejére fogja nyomni Erdély és a padisah. Az ő gyűlölete inkább megvetés, nem alattomos, csak az eseményeket kiváró s még ahhoz sem tud kedves lenni, akiért életét adja; ha bántják, nem a tett, de a bántás szándéka fáj neki s megdöbben, valahányszor rossznak kell látnia az embert; fél és retteg sok mindentől, de az ijedtséget is csak akkor engedi magán elhatalmasulni, ha szent cél érdekében jó, s mint aki sosem számíthat arra, hogy személyes bűbájával valamit elér, az események fékező kezű szolgája mindenkor; fiatalon is agg már, aki érzi, hogy Tündérkert-Edély fejedelmének sehogy sem lenne való, de a Sárbatipratott-Erdélyt csak ő tudja majd elkormányozni, a vérből, szemétből kimenteni, mert nem zseni, csak Józanész, férfiasságát akaratereje adja, aki nem magáért, de nemzetéért nagyravágyó, de akinek egy nagy hibája s fájdalma, hogy fantáziája nincs, benne a képzelgést is józanesze végzi nekifeszülten, zihálva. A bor sosem lesz úrrá fölötte s nem a kéj hajtja a nőhöz, hanem a tisztelet, a vonzódás, a szerelem s ha tiszta asszonyát öleli, az egész családot öleli benne magához. Kardot csak szent ügyért fog, az eseményeket kivárja s csak akkor cselekszik, ha végső szükség hajtja, de akkor aztán eréllyel, következetesen, fáradhatatlanul s mégis komoly-higgadtan és némileg szomorúan; a nemzet valóságos feje, benne fut össze a nemzet nagy testének minden idege, megérzi, csak ő érzi fájdalmát, örömét, ő tudja csak, mit kíván amaz némán s mégis csak kényszerűségből lesz valóban is fejedelmévé, egyenes lélek és jót-akarásában is kissé hideg, de mindig megbízható barát, aki szinte szégyenli, hogy Báthory ellen kell cselekednie; s nagyvonalú csak a jóakarat benne. Módszeres elme, nem nagy, de így is féken fogott vágyú fizikum, a megfontolás, az erkölcs, a kötelesség leventéje. Ha költőnek születik, a sárból is maradandó aranyat mos széles eposzokká.

Báthory csak egyet szeret - zabolátlanul! - : önmagát; Bethlen csak egyet gyűlöl - módjával, idejében! - : Ausztriát.

E mellett a két csodálatosan megrajzolt alak mellett a többiek, akármilyen nagyszerűek is, mint a cinikus Imreffy, az ártó nőstény, Imreffyné, a sima, ravasz, komisz Géczy, a lomha hajdúvezérek, s a mellékalakok töméntelensége, szükségképpen szürkeségbe mosódnak. Ám, ha az erdélyi lélek teljes rajzával adós is marad az író, van valami, amit csak ő csinált meg eddig: megmagyarázta a hajdúság lelkét azzal, hogy minden hadi cselekedetük, ravaszkodásuk, öldöklésük központjává a vagyonszerzés rideg önzését állította be indítóokul. Hogy hagynak abba harcot, hogy hagynak cserbe urat, gazdát, fejedelmet s hogy vonulnak az elhajtott töméntelen marha után haza, a Hajdúságba: Móricz hosszú és sokeredményű irodalmi munkásságának egyik legszebb művészi eredménye.

A történelmi regénynek alap-problémája különben is az, hogy miként ismeri fel az író a megfigyelt élő alakok másait a történelmi távlatba húzódott alakokban, hogyan tudja azonosítani a húsban-vérben élő mái valóságot a régi pergamenek, emlékiratok betűbe balzsamozott valóságával. Lám, Herczeg Ferenc igazán jól csak a dzsentri Tarján Gidákat ismeri, s meg is találja őket Balassi Bálint oldalán is; Priszkosz rétor Attila hunjai között csak transzponálása a derék magyar parasztok közt élő költői lelkű és tudós Gárdonyi Gézának; a kiegyezés publicistája, Kemény, önmagát látja meg a vigasztalan sorsú Gyulai kancellárban; Jókai a maga érzékeny szívére lel minden korban, minden országban. A történelmi regény valószínűsége most már attól függ, azonos-e az írólátta kép az igazolt és ismert történelmi valósággal. Ezt vizsgálva derül ki Herczeg, Gárdonyi, Jókai tévedése; Kemény és Móricz helyes látása.

*

Meséje egyszerű, sőt kevés ez impozáns regénynek, bár rengeteg sok történés halmozódik benne.

Báthory vad hujjahóval indul az életnek, történelem-csinálásnak, a szászok privilégiumait csellel alátiporja, hogy hadat vezethessen Erdély határán túl Keletre s a nagy lobogásnak az a vége, hogy kutyaszorítóba kerül, ahol lator kezek kardja levágja; Bethlen mellette indul, sokszor nem szívesen, s mikor a Megbotránkozás óriás hegyévé nő Báthory sok gazsága, bolondsága, félre sült nagy-akarása, más útra vált, arra, amelynek végén a nem akart, de becsületből vállalt fejedelmi süveg várja, hogy nemzete ne maradjon vezér nélkül, az igaz magyar ügy intéző nélkül. S ebből a meséből is elénk teljesedik a vakmerően őszinte szimbolizmus: Báthory farsangos, szépasszonyos Tündérkert-Erdélye, íme, nagyon is a háború előtti irodalmi Magyarország, melynek költő-fejedelme megengedhette magának maga- és faja-tépését; azóta minden rombadőlt s aki ma vállalja becsületből az irodalmi vezérséget, arra egy feladat vár, a romok alól előhíni a szennybe, megaláztatásokba tiport magyar életet.

Ezt az egyszerű mesét rengeteg történés hol viszi, hol megakasztja. A regény elején napról-napra, sőt szinte óráról-órára halad az író annyira, hogy Báthory minden kancsó-emelése följegyeztetik; utóbb elragadja a történések sodra, a politizálás, alkudozások festése, s a hatalmas, részletes, realista korkép lázas és sötét lüktetésű, rövides krónikává vékonyul. Az történik itt, hogy az író fantáziája meghátrál az események, a történés valószínűtlenül művészi fantáziája előtt s az íróban az újraalkotónak fölébe kerül az utána-mondó, aminek talán kissé technikai oka is van, mert ha úgy folytatja, ahogy kezdte, nem ez a 445 oldalas vaskos kötet, de háromszor ennyi lesz belőle. Mindegy! Nem is ez a fontos. Moličre egy darabjának sincs rendes, a cselekményből okkal folyó befejezése, mert nem a drámai mese fontos neki, hanem a drámai jellem cselekvésen át való kiépítése. A Toldi szerelme a magyar irodalom legzsúfoltabb, legegyenetlenebb, legkövetkezetlenebb, legszétesőbb kompozíciójú alkotása s csekélységem véleménye szerint mégis a legnagyszerűbb magyar eposz, amelynek gazdagsága mellett a művészileg tökéletes Toldi halavány vázlat. Móricznak is Báthory és Bethlen alakja a fontos s a kettejük sorsa-fordulásából Erdélynek elénk tarkálló, riadó története. Ezt akarta s meg is csinálta - elmúlhatatlanná.

*

E zsúfolt, széles, sok bogú regénynek stílusa is több ágú, zsúfolt és szélesen hömpölygő; grandiózus és egyenetlen, mint Báthory Gábor; lassú és kábító, de ellenállhatatlan, mint Bethlen okfejtései. Általában véve három elemből áll: a mái magyar paraszti nyelvből, ezen beszélnek köznapi dolgokról; a történeti források ódon irodalmi nyelvéből, ezen beszél maga az író; s a paraszti nyelv és a történeti források szólamanyagának felhasználásával kigyúrt, rekonstruált ó-magyar beszédből, ezt beszélik, ha országos dolgokról tárgyalnak. A regény első felében ez a három elem szépen különállva megtartja mindegyik a maga helyét, itt-ott el is rínak egymástól; később aztán a legnagyszerűbb és legszerencsésebb eleven beszéddé olvadnak össze, az olvasó úgy szívja magába e stílus dús magyarságát, mint a Magura izmos, erős, erőszakos nagy hegyi levegőjét; de aztán, ahogy a mese rövidesebbé csökken, a három elem nem egy helyütt összezavarodik: az író beszél mái népiességgel, alakjai a történeti források ódon nyelvén tárgyalják az országos dalokat s a pompás, rekonstruált stílus lesz a mindennapiak hordozója. Ami csak azt igazolja, hogy minden remekműben a mese menete maga szabja meg a hozzáillő stílust lelkiismeretes írónak kikerülhetetlenül. De hozzá kell tennem rögtön, hogy ezt csak nyelvi dolgokkal bíbelődő veszi észre s ha észre is veszi, tán nem is úgy igaz, de mindenesetre nem fontos, mert nem az kell, hogy Báthory a Báthory-korabeli nyelvet beszélje pontosan, hanem csak az, hogy olyan nyelvet beszéljen, amelyről azt érezze - akár alappal, akár alaptalanul - az olvasó, hogy ez lehetett valóban az élő Báthory szavajárása; az kell, hogy a nyelv a beszélő személyéhez, az előadott eseményhez mért legyen. Mert utóvégre, ugye, az a Bethlen vagy Nagy András, aki a Tündérkert lapjain él, egészben véve Móricz agyának szülötte s ha a nyelv, amelyet beszél, kifejezi valóját, mindegy, milyen elemekből teremtődött Bethlen vagy Nagy András egyéni nyelvévé. Alak és nyelv így is, úgy is csak Móricz szellemének szülötte. Egymással kell koordináltaknak lenniök s nem külön-külön a történelmi alakkal és történelmi nyelvvel.

Egy hatalmas eredménye mindenesetre lesz ennek a stíl-törekvésnek s a hozzája hasonlóknak: az, hogy túlságosan szalonivá simult s nagyon is egyénivé, egyénieskedővé széttöredezett irodalmi nyelvünk XVI. és XVII. századbeli elemekkel egységesebben magyarrá, nemzetivé fog nemesedni, frissülni és patinásodni egyben.

S ha ezen munkál valaki, olyan lángelme és olyan általánosan olvasott író, mint Móricz Zsigmond, akárhogy teszi, nem kicsinyes gáncs, de feltétlen elismerés és hódolat illeti meg érte.

*

Arany János a Toldi egyszerű népiességétől, egyvonalú parasztjaitól, és akartan falusi szemmel nézett úr-alakjaitól idővel a Buda halála összetetten történelmi ó-magyar nyelvéhez, dúsan árnyékolt, sokrétű ó-magyar héroszaihoz emelkedett.

Móricz Zsigmond ugyanezt az utat tette meg patyolat-szövésű egyszerű remekműtől súlyos aranybrokát-szövésű dús remekműig: a Sárarany-tól a Tündérkert-ig.