Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 20. szám · / · FIGYELŐ

LACZKÓ GÉZA: PIERRE LOTI

(1850-1922)

A rochefort-i szülői ház kis lomkamrájából, indiai épületszörnyeket ámuló gyermeki szeme elé csodásító rajzok mellől vágyott korán beteg szíve a Messzeség iránt. S tizenhét éves korában hajóra szállt a kis francia tengerésztiszt, Julien Viaud. Nem azért, mert katona akart lenni, bár élete végéig föl-fölcsendül sorai között - különösen könyvei előszavában - a militáris hazafiság; nem azért, hogy színre, vonalra éles szemét jóllakassa: nem azért, hogy érzekeinek falánksága a szerelmet fehér, sárga, fekete női testek szín-skálájára feszítse; hanem azért, hogy a nagy, az egyetlen Betegség, az élet enyhítésére valami csillapító szert találjon. A pugrisgyűlölő ős pugris, a rendes, derék, jó óriás, Flaubert, a megfeszített munkába menekül, a szegény Lélian az ital mellé, a kopószerűen zajos Jacques Normand az éterhez. A jómódú, jól nevelt Julian Viaud, az impeccable külső alatt cafatokba gyötrődött szívet hordozó kis kadét (mily mások a kis kadétok a Lajtán innen!) a legembertelenebb, legridegebb, legszűkebb fegyelem béklyóiba szorítja társadalmi testi-lelki valóját, hogy legbensőbb énje a legtágabb mezőn kalandozhasson a jelen, a gyötrő és mindig-való Perc elől menekülvén. A kötelesség s a szeszély viszi előre egyre tovább a fekete varjúrajt eresztő Nagaszakitól a buja Timbuktuig, a mélabús, turbános sírkövek, a kiábrándultak Konstantinápolyától Izland örökzajú tengeréig, ind barlangtemplomok óriás arany ökreiig. Angkor vérző fájú erdeitől a baszk sziklákig csak azért, hogy a jelenen átmélázván, kínjának, sajgó szíve névtelen örök kínjának tárgyat teremtsen, a bíborosan rikoltó Percet ezüst fátyollal enyhített tüzű Múlttá szorítsa s a Múltat aztán megsirathassa.

A XIX. század első felének ez a jellemző, henye francia bánata, amely a sztoicimus vizes lepedőjébe csavarta a merev Alfred de Vignyt s a dorbézolás sárvízébe fullasztotta Musse-t, a komoly, elegáns, jó modorú kis francia tiszt szívében új vizekről új vizekre hajszoló ösztökés ösztön és múltat gyártó mánia lett. A haldoklás keresője s együttkesergője. Mert Kelet, az egzotikum nemcsak színeivel, különösségeivel vonzotta, hanem azzal is, hogy méla csöndben enyészik az elmúlás felé. Ezért van az, hogy a mai élet szuperlatívusza, Észak-Amerika visszataszító volt neki, s ő, aki a ma semmit vagy alig valamit mondó Galileát is színessé, érdekessé látta s egy kötetet össze tudott írni róla, a nagy, vibráló New-Yorkban csak egyszer volt életében s utálata iránta egy hírlapi cikknél, egy elámult, tanácstalan, rosszkedvű rövid beszámolónál egyebet nem tudott írni róla.

Múlt és haldoklás. Ez az a két oszlop, amelyek közé lelke kálváriás szobrot áll. De ez a múlt a legnagyobb múlt, a szív, a hangulatok múltja; s ez a haldoklás ősi nagy civilizációnk, egzotikus vonalak és színek haldoklása. A szív múltjára az üzletes tülekedés, az ősi nagyság haldoklására az európai gyarmatosítás szürke ostobasága zuhan: zajos halotti tor és mocskos durva vászonszemfödél.

Kétségtelen, hogy bánatának ezer változatban, de mégis csak ugyanazon az egy g-húron zengése unalmassá, sőt itt-ott gyerekessé is válik, de viszont bizonyos, hogy az egzotikumnak köréje lebegő fata morganája mindig és mindenütt eleven, pontos, a lényeget adó fényképe a szemmel fölmérhető valóságnak. Igen, ezt a rengő délibábot a legboszorkányosabb fényképezőgép veti körös-körül az égre. S ennek a látszólag ellentétes két dolognak egy művészi egészbe színesítése legnagyobb írói dicsősége Pierre Lotinak, akiben «a természet leghívebb francia fia» múlt el közülünk a minap.