Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 20. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK

Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
- REGÉNY - (5)
XIV.

A tanító notesza már félig volt versekkel. Égette oldalát a sok költemény. A felesége még nem tudta, hogy költő lett az ura. Elhatározta, hogy leleplezi magát.

Délben az asztalnál ültek s beszélgettek. A papné születésnapja volt. Délután nagy vendégséget várt a paplak.

- Tudod-e, hogy verseket írok mostanában - szólalt meg a tanító, zavartan, mint egy felelés előtt álló diák.

- Verseket? - kiáltott fel örömmel a felsége. - Jaj, de boldog vagyok! Tudom, hogy szépek és jók. Olvasd fel őket.

- Sokféle van közte - kezdte magyarázni a tanító, hogy előkészítse a hangulatot. - Van egy pár bölcselkedő, néhány hangulatkép és szerelmes vers is.

- Jaj, szerelmes is! - ujjongott az asszony és megcsókolta az ura kezét. A tanító elsápadt, megcsókolta a felesége homlokát és kést érzett a szíve helyén.

- Tudod - mondta egy kis krákogás után - a költők sok mindent megénekelnek. Nem élnek át mindent, amit megírnak, de azt képzelik, hogy átélték. Beleélik magukat a hangulatokba. S attól függ, hogy valaki jó költő-e, hogy aki a verset olvassa, mit érez ki belőle. Azt-e, hogy a költő átélte amit leírt, vagy csak beleképzelte magát.

És elővette noteszét. Az ujjai kicsit reszkettek. Új költő volt még, félt a bírálattól is, s a szerelmes versek hatását sem sejtette előre. Mit fog például a felesége szólni ahhoz, hogy «Egy tavasz hiányzik életemből»?

De már döntött. Régebben döntött. Mindenféleképpen jobbnak, okosabbnak találta felesége beavatását. Úgy érezte, hogy a forrás kiapadhatatlanul buzog lelkéből, s a versek patakja folyóvá óhajt dagadni, hogy elhagyhassa a magány berkeit s a széles alföld, a nyilvánosság felé hömpölyögjön. De a költői viszony szempontjából is ajánlatosabb volt kivenni a gyertyát a véka alól. A titoknak az a természete, hogy kiderül. El kell tehát tüntetni a titokzatosságot, akkor nem derülhet ki semmi.

A felesége el volt bájolva a versolvasás alatt. Mereven ült székén, mint akit hipnotizáltak. Majd elnyelte szemével az urát s itta a hangját, a rímeit, a ritmusát.

- Jaj, de szépek, Kálmánkám! Jaj, de gyönyörűek! Így nem tud írni senki! Honnan is veszed ezeket a gondolatokat? Jaj, de büszke vagyok, hogy költő az uram! Egyetlen boldogságom, Kálmusom! Most még jobban a szolgád leszek, még inkább ellesem a gondolataidat. Eddig csak az uram voltál, de most már költő vagy, a gondolatok királya. Jaj, hogy is tudsz ilyen szépeket írni!

És odaugrott az ura térdére, össze-visszacsókolta a haját és az arcát.

Aztán felugrott.

- Megyek és elújságolom Klárinak.

A tanítónak nem jött hang a torkából, úgy érezte, hogy összecsapják kezüket a hangszálai.

A felesége már kint is volt a szobából, csapta be a kaput, szaladt át az iskola előtti kis téren, eltűnt a papék kapubejárata alatt, s egy perc múlva hozta magával Klárit.

Klári arca piros volt. Már tudta, miről van szó.

- Ilyen kis bolond az én kis feleségem, látja Klárika - fogadta a tanító egy kissé kilihegve az izgatottságát. - Egy pár gyenge vers s ilyen erős a lárma!

- De mikor olyan szépek! - lelkendezett a felelése. - Olvasd fel ugyan őket Klárinak. Ő érti. Senki sem érti úgy, mint ő.

- Inkább majd leírok egypárat Klárinak - bújt ki a tanító a kényszerhelyzetből és Klári szemébe nézett.

Most már mert a szemébe nézni. Megérkezett a délelőtthöz és a templomhoz. A már leírt és átadott versekhez. Otthon volt.

Délután négy óra után nagy vendégség zajongott már a paplakban. A hóvirággal és ibolyával díszített asztalon illatos kuglófok, tojással aranyosított túrós sütemények várták a fokozódó s izguló étvágy támadásait.

Nevetés, lárma verte fel az egyébkor csendes négy fal közét.

A tiszteletes asszony az ünnepelt megilletődöttségével járt-kelt az asszonyok között, fogadta a születésnapi jókívánságokat s jelölgette a vendégek helyét.

- Te ide, Iduskám!

- Te oda, Julikám!

- Ágotha, te oda föl.

- Vali, te Ágotha mellé.

Jött a kávé. Gőzölögve, forrón barnállott a szép régi csészékben, fehér tejföllel lefátyolozva.

A kuglófok feltörtek s öregbítették a tiszteletes asszony kuglófsütő dicsőségét. Majd elszálltak, olyan foszlósak, omlósak voltak. Egyik csokoládé stráfot viselt magában, a másik fahéj girlandot. Volt olyan, amelyik mazsolaszemekkel nézett körül a kávégőzös világban.

Sokan a jegyzőnét figyelték. Köztudomású volt róla, hogy öt helyett tud enni. Előkészületei valóban harciasak voltak, ruháját felhúzta a karján s egyszerre három süteményes tálat vett célba.

- Remek kuglóf - mondta szomszédjának, a postamesternének. - De már romlik a gyomrom, Gizikém. Görcsöm szokott lenni minden névnap vagy születésnap után.

- Melegíttess födőt a gyomrodra - tanácsolta a postamesterné.

- Kettőt már feltétettem a kályhára, mikor elindultam - felelte a jegyzőné, amennyire a beharapott kuglófdarab engedte.

A tárnokné megindította a hírek körforgását.

- Hallottam, hogy Ádám, a segédjegyző, tegnap be volt csípve s úgy megütötte a térdét, hogy ma be se mehetett a hivatalba.

- Most mondja Ella, - adta tovább a hírt a szomszéd a szomszédjának - hogy Ádám veszedelmesen megsebesült a térdén. Ez a fiatalság! Milyen könnyelműek!

- Mi történt Ádámmal? - kérdezte tovább a harmadik szomszéd, a negyediktől. - Alighanem Pestre kell vinni.

- Jól sikerült az amputáció? - kérdezték két perc múlva az álmélkodó tárnoknétól.

A kávéskanalak csörögtek s a dívány felett lógó aranykalit lakója hangosan kezdett énekelni.

- Hamar egy pohár vizet a Vali néninek! - kiáltotta ijedten Rőczeyné.

A dolog valóban sürgős volt, Vali néni kékült-zöldült, a torkán akadt egy darab kuglóf a sietésben.

- De mit is sietsz úgy! - szólt rá a papné és nagyot ütött nővére hátába.

A víz is használt, a puffantás is. Vali néninek sikerült lenyelnie a sietve leküldött, de útközben haszontalan cselédként álldogáló kuglófdarabot.

- Olyan ez a spongya, mint a kuglóf - sietett menteni magát Vali néni, s nagy könnycseppeket törölt le a szeméről.

- Megint fordítva mondod - figyelmeztette nevetve a papné.

- Az nem határoz! - szólt Vali néni, gyorsan felkapva a findzsát, hogy valahogy utol ne érje valaki.

Ágotha asszony a régmúlt eseményeiről tartott előadást hallgatóinak.

- Hatvanhatban akkora fagy volt, hogy azóta nem volt párja. Fiatalasszony voltam, s attól féltettem az uramat, hogy csonttá fagy, amíg a hivatalba ér. Ilyen szép tavaszra én sem emlékszem. Majd meglátjátok, valami lesz. Hogy mi, nem tudom, de valami lesz.

A hallgatóság mélyen megilletődve vette tudomásul ezt a rejtélyes kijelentést.

A jóslat megdönthetetlenségéről mindnyájan szentül meg voltak győződve. Tudták, érezték, hogy valami lesz. Mert valami mindig van. - Egy biztos - mondta Ágotha asszony kérlelhetetlen szigorúsággal. - El kell vesznie a világnak. Micsoda erkölcsök, lelkem! Micsoda erkölcsök! Olvastam a Nemzetben, hogy Párizsban sárga bőrből készült cipőt akarnak divatba hozni. Sárgacipőt, lelkeim! Hát nem túlságosan jó hozzánk a Mindenható, hogy még el nem süllyesztette ezt a sárga bűnökkel teli földet! Sárgacipő! Miért nem mindjárt selyemharisnya is!

Az utolsó szavakat azonban letompítva mennydörögte, nem akarta, hogy az erkölcstelen selyemharisnya megüsse a nem messze ülő tanítókisasszonyok fülét.

A kikolmizott hajú cselédlányok behozták a befőttet.

A tiszteletes asszony felugrott helyéről, hogy segítsen nekik. Az eddig előtte hevert kulcscsomót beszúrta a szoknyája és a blúza találkozásánál, a baloldalon. Ez azt jelentette, hogy nem érzi magát többé ünnepeltnek, csupán háziasszonynak.

- Nem mondta még Klárika - kérdezte Rőczeyné Júlia kisasszonytól -, hogy milyen verseket ír az uram?

- Talán a születésnapra? - kérdezte Júlia kisasszony értetlenül.

- Dehogy! Költői verseket. A születésnapi vers csak aznap vers. Másnap már nem. De Kálmán versei holnap is versek lesznek. Tudod, valamikor, diák korában költő akart lenni Kálmán. Most kezd kitörni belőle.

- Most mondja Mariska - újságolta Júlia kisasszony a szomszédjának -, hogy micsoda nagyszerű író rejtőzött eddig az urában.

- Júlia újságolja - adta tovább a hírt a szomszéd a szomszédjának -, hogy Rőczey írói sikereket aratott. Valószínűleg a pesti lapok is közölni fogják regényét.

Öt perc múlva a jegyzőné felhívta Rőczeynét.

- Mondd csak Mariskám, igaz, hogy az urad drámáját a Nemzeti Színházban fogják előadni?

A befőtt elfogyasztása után felkeltek az asztaltól a hölgyek. Két lámpa égett az asztalon s egy nagy lógó lámpa a szoba közepén.

Megmozdultak a ruhák, a tournürös szoknyák felfújt pulykákként lejtettek egymás között.

- Hát Sárika? - kérdezte Mária a papnét.

- Délelőtt volt benn. Szegény Sári nem jöhetett be az ozsonnára, a báróék vannak náluk vendégségben.

Hetet harangoztak.

A férfiak, a pap és a tanító megérkeztek a kaszinóból. Ma nem ültek be a rendes partiba, hogy otthon lehessenek asztalbontásnál.

- Elég jókat kívántak a barátnők? - kérdezte nevetve a pap a feleségétől. - Meg vagy elégedve a jókívánságokkal?

- Oh, két esztendőre is elég lenne - hálálkodott a tiszteletes asszony.

- Azt már tudjuk, hogy neked mit kívántak - folytatta a pap. - De nem tudjuk még, hogy maguknak mit kívánnának, ha hirtelen most önmagukat kellene felköszönteniök. Azaz, hogy én tudom, majd elmondom.

- Halljuk! Halljuk! - kiabálták nagy összevisszaságban az asszonyok.

- A jegyzőné lelkem itt, jó étvágyat kívánna magának.

A jegyzőné nem tudott tiltakozni, mert egy nagydarab túrós sütemény nyomta le a torkát.

- A postamesterné lelkem sok levéltitkot kívánna.

Az asszonyok összenéztek és csendben maradtak. Jeléül annak, hogy a röppentyű talált.

- A Vali lelkem két lábat kívánna a két keze helyett is, amikor megy s két kezet a két lába helyett is, mikor dolgozik. Hogy jobban siethessen.

- Hát mi? - kérdezte Júlia kisasszony.

- Maguk, lelkem, a nagy vakáció után még nagyobb vakációt.

- És sok szép olvasnivalót hozzá - szólt Klári Rőczeyre emelve tekintetét.

A hazamenetelt természetesen Vali néni kezdte meg, azzal az indoklással, hogy holnap kis mosása lesz, sietnie kell.

Most már a többiek is az óra iránt érdeklődtek, kabátjukat kezdték keresni s lassan eltávoztak.

A tanítóék ott maradtak vacsorára a tiszteleteséknél.

Gyerekkorukról beszélgettek.

Klári lefestette szavaival játékos korának faluját, a bányászokat, a hegy alján árvuló pincét, a kis patakot a rozoga híd alatt, az összeboruló fák alagútját, a pince előtti térről látható vasúti töltést, a toronytalan templomot s a magányt, melybe csodálatos alakokat vésett a képzelet.

- Klárika, - mondta Rőczey - maga ezt úgy mondja el, hogy magam előtt látom azt a kis falut. Mintha együtt jöttünk volna át a vasúti töltésen, a kis hídon, a pince előtt s együtt ültünk volna a zöld füves úton a lombok alatt.

Kilenc órakor hazamentek.

Rőczey csak éjfélkor aludt el. S másnap reggel Klári ezt a verset találta az asztalán:

BÁBRUHA

Hol kis kezed babrált egykor bábruhán,
Együtt sétálgatunk sok-sok év után.

Amíg lomb s domb alatt halkan lépdelünk,
Elhagyott játékok lelke jár velünk.

Álmaimból szövöm most a bábruhád,
Melynél nincs színesebb, melynél nincs puhább.

Arab mesék fénye ég e szöveten,
Add ide szívedet. Felöltöztetem.

(Folyt. köv.)