Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 20. szám · / · Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK

Falu Tamás: NYOLCVANAS ÉVEK
- REGÉNY - (5)
XIII.

A lányok olvastak.

A ló négy-lá-bú ál-lat. Sző-re rö-vid, fü-le hosz-szú, lá-ba pa-tá-ban vég-ző-dik ...

Klári is olvasott. A reggel kapott vers volt előtte, mely egy tavaszról, egy nyárról, s két őszről énekelt.

A betűk ablakok voltak, s kilátott rajtuk. Kilátott megérkezésére, elhelyezkedésére, ismerkedéseire, az idegen emberekre, kiket köréje rendelt a sors. Látta magát az iskola előtt, mikor a végzetes szavakat mondta Rőczeynek. A szavakat, melyek megkülönböztették másoktól. A szók íme kikeltek. Rőczey valóban különb volt a környezetében élőknél. Nem tudott olyan léha lenni, mint a többiek. Látszott rajta, hogy egykor lázadozó gondolatai lesulykolva szunnyadtak benne. Mint ahogy hídépítésnél a cövekeket nehéz súlyokkal verik a földbe, hogy meg ne tudjanak mozdulni többé, úgy hallgatta ő e szürke élet sulyokjaival, a boldogság aranykalapácsával a gondolatokat, a lélek titkos szavait, melyek lehívták az országútról. A véletlen szavak íme erősebbek lettek az aranykalapácsnál. Ásókká váltak, s kiásták, megingatták az alépítményt.

Az első érzése ujjongás volt.

Költővé tett valakit, akit ellepett volna a kisvárosi élet pora. Múzsává tette önmagát, aki tudta magáról, hogy egy emelettel magasabban s egy pincényivel mélyebben gondolkozik, mint a többiek.

Ez volt az érzések első állomása.

Mikor azonban a második állomás felé robogott, azt látta, hogy komoly poggyászt is visz magával.

Nem magányos emberről volt szó, hanem egy családról. Egy zárt körről, melyből a férjet kiszakítani halálos bűn. Ennek a körnek nem szabad egy szelvényét sem reflektorral bevilágítani, mert akkor a többi rész elhomályosul mellette. Ennek a körnek egy részét nem szabad felgyújtani, mert akkor vége a körnek s végük azoknak, akik a kört teszik. Milyen tudatos boldogságban éltek eddig! Hogy ki tudták élvezni jelentéktelenségeken épült életük minden pillanatát. Mint a borbarát, aki a szájához emelt poharat nem csak ízleli, hanem szagolja is. Milyen mennyei ízű volt az életük, s mennyire illatos volt ez az íz. El voltak bódulva tőle, vakok és süketek voltak, bénák és sánták voltak. Nem akartak látni mást, csak ami magukban és maguk körül élt. Nem hallottak mást, csak a saját szavukat s egymás szavát. Nem emeltek magukhoz semmi mást, csak amit egymás lelke teremtett egymás számára. S nem lépték volna át semmi kincsért a saját szűk életük küszöbét. Igen, vakok, süketek, bénák és sánták voltak. S ezt ő szüntette meg. Mi lesz ebből? Nem lesz-e szerencsétlenség magára és másokra? Nem lenne-e jó erélyes kézzel, mindent-visszavonással, határozott elfordulással visszaadni a megingott egyensúlyt? Még nem késő ... Megdicsérni a verset vagy talán semmit sem szólni róla. És másról beszélni. Sohasem erről többé. A nagytiszteletű úr új borának zamatáról, a kaszinói kicsapongásokról, a káplán szerelméről, a jegyző lányok divatos ruháiról, a trónörökös vadászkalandjáról. Amiről mások beszélnek, amire mások gondolnak. Még nem késő ...

De már késő volt.

Kinyílt az ajtó és bejött a tanító.

Óra alatt.

A lányok olvastak.

- A lo-vat az em-be-rek te-her-hor-do-zás-ra, szán-tás-ra, gaz-da-sá-gi mun-kák-ra, lo-va-go-lás-ra ... - Klárika, mondta a tanító és megállt Klári előtt.

Zenélve jött ki a száján a név. Betűi a belső melegségtől megduzzadtak. Mint ahogy az őszi este sóhajt el egy virágot, olyan sóhajtásos áhítattal ejtette ki a névjelölő szót. Ölelő karrá változott át a nyelve s az ajka átölelve mondta a szót: Klárika.

- Beszélni szeretnék magával. Valamit mondani szeretnék. Lehet?

Klári rátette az előtte heverő olvasókönyvet az áruló versre.

A tanító meg sem várta a választ, már dőlt belőle a halk beszéd:

- Nagy változás történt bennem, Klárika. Magának kellett jönnie, hogy megtaláljam magamat. Köszönöm, hogy feltámasztott. Most már tudom, hogy nem éltem, csak aludtam. Egy ezüstcsengő fakult bennem örök hangtalanságban, maga jött, megtalálta a kötelét, megrántotta - óh, legyen áldott a keze! - s a csengettyű megszólalt, hogy el ne némuljon többé. Micsoda melódiákat hallok odabenn, Klárika! Ha ki tudom őket hozni, ha formát tudok nekik találni, ha megtalálom a szavukat, a nevüket, a visszhangjukat! Mind, mind a maga lába elé szórom. De nem ezt akartam mondani. Azt akartam mondani, hogy maga egész nyugodt lehet. Csak belső a változás, amit előidézett. Kívülről változatlan marad minden. Jól tudom, hogy én nem lehetek cél magának. Nem kérem tehát magától, hogy szeressen. Maga nem szerethet engem soha. A világ szeme rajtunk s én meg akarom magát védeni a világ szájától is. És nem akarom szeretni magát. Nekem van, akit szeretnem kell s ez a «kell» kizár minden további mást. De maga a múzsám lett. Megrázott, mint ahogy a fát szokták megrázni s virágok hullanak a lelkemről. Csodát tett velem s tehetne ellencsodát is. Ha elfordul, ha tiltakozik, ha összehúzza a homlokát, ha sötétséget látok a szeme alatt, ha elkomolyodás villámát látom végigcikázni a szemétől a szájáig... akkor elnémulok újra, ha tudok ... De nem tudok! Most úgy érzem, hogy nem tudok. Most már csak gép vagyok, óramű vagyok, lejátszom a nótáimat. Lehet, hogy belehalok a játékba, de nem tudom magam megállítani. Nézze Klárika, én nem tudok maga helyett is érezni és gondolkozni. Átlátom a maga rettenetes nehéz helyzetét a valóság és a költészet merész hídján. Maga lány, akinek minden mozdulatára, minden szavára vigyáznia kell. Maga napos vendég nálunk, a feleségemnek legjobb barátnője. Hogyan rabolja el a legjobb barátnője férjét? Hogyan lépje át maga a küszöbünket, hogyan üljön le nyugodtan az asztalunkhoz, hogyan fogadja belső zavar nélkül a feleségem nyájasságát és kedveskedéseit? Ez azok szemével nézve, akik körülöttünk élnek, a hétköznapok felett áll, a szürkék felet áll, a mi életünk felett áll. Én szemben állok, és szemben érzek a világgal. Maga mindég külön életet élt. Én csak most kezdem. Neki tartom mellemet a hullámoknak, nem félek, hogy betörik. Páncélt hordok. Belül. S ez a páncél ma erősebb, mint tegnap volt s holnap erősebb lesz, mint ma. Ha úgy akarja. Ha megengedi. Ha meg nem tiltja. Ugye nem teszi?

Klári felnézett. Az arca lángolt, a szeméből különös fény sugárzott.

Nem tudott, nem akart szólni. Még messze volt az elhatározástól, a döntéstől.

Csak a fejével intette: Nem!

- A ló-fi-át-csi-kó-nak-hív-ják-a-kis-csi-kó-na-gyon-für-ge-ál-lat...

A lányok olvastak tovább, szakadatlanul, zavartalanul. A szomszéd szobában az egyszeregyet énekelték. A hatodik osztályban énekóra volt. Vékony gyerekhang szűrődött át az ajtón és ablakon. A harmadik fiúosztályból sírás hallatszott, mely gyors ütemben jajgatássá fokozódott. Az udvaron egy gyerek szaladt végig. Behallatszott csizmája patkójának a kopogása.

Rőczey a zsebébe nyúlt, s kihúzott egy papírlapot.

- Új vers - mondta izgatottan. - Elfogadja?

- Köszönöm - szólt Klári, s a versért nyújtotta kezét.

A tanító kiment, s az ajtóból visszanézett Klárira.

Klári az ablakhoz állt. Kinézett az utcára.

Ferencsik, a távgyalogló ment csak a templom előtt. Az egész hosszú utcán nem volt látható más ember. Ferencsik ismét telet csinált, bőrnadrág volt rajta, s lomhán irányította hazafelé lépéseit. Keze a vállából mintha ki akart volna szakadni, ujjai a térde táját vonalozták, s oldalra csúszott fején a kalap, mint az álmos ember feje ebéd után.

Klári szeretett volna a napra menni, friss levegőt szívni, leülni valamelyik padra egy ház előtt, s ott olvasni a verset.

De nem lehetett. Tizenegy óra még messze volt, s a lányok még nem fejezték be a lovat.