Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 20. szám

Harsányi Zsolt: TÖRÖK GYULA, FERTÁLYMÁGNÁS ÉS KÖLTŐ

Ó kedvelőm, kedveltem, kedvesem!
Az önző bú még csügg a múltakon
S miket feledni jobb: emlékeken.
De árnyad végül eltűnik vakon.
Childe Harold II. 96.

Most négy esztendeje, hogy meghalt. De már úgy elfelejtődött, mintha negyven esztendeje elment volna. Igaz, hogy ez a felejtés is múló, mint vitus-rohama annak a kornak, amely nem beszél róla. Jönnek majd tisztább évek, amelyek derűs ébredésre ocsúdva rakosgatni és tenni-venni kezdik az éghetetlenségükben épen maradt értékeket. Akkor majd fel fog tárulni nemes és tiszta műve, nevét külön lapra fogják írni mindannyiszor, mikor a bámulatos magyar dzsentri sorsa tétetik búvárlat tárgyává.

Pedig élete azt a paradoxont adja, hogy ez az élet ma még aktuálisabb, mint a maga idején volt. Ezért ne találja senki túl terjedelmesnek ezt az életrajzi kísérletet, amelynek minden mondata különös echót ver fel maga után a ma levegőjében. Nemcsak «A zöldköves gyűrű»-t és «A porban»-t, hanem Török Gyula életének történetét is szeretném a kezébe adni a mai magyar élet számos felszínen csapkodó vezérférfiának, hogy maguknál derekabb embert és jobb magyart ismerjenek meg. De még inkább a majdani tiszta évek számára akar hevenyészett dokumentumokat adni e pár sor írás, amit most halotti virág gyanánt tesz le hajdani küzdőtársa és barátja októberi sírjára a Nyugat.

Pályájának grafikonja szokatlan lázvonalat mutat. Magasan kezdődik, hirtelen lezuhan egy szomorú és öregítő gyermekkor keserves szintjére, alig-alig emelkedik valamelyest a meglett férfikorig, akkor egyetlen lendülettel magasra szökken, boldog és nemes fénnyel ragyog és már meg is szakad. Magasán alig is áll egy pár hónapig. Rajzoljuk le olyannak, amilyen gyanánt ez időben járkált rettentő korának társai között.

Magas, termetes férfi, válla, mellkasa dagadoz. Járása lassú, táblabírásan méltóságos, de nyugalmából süt az aktív erő. Olyan férfiak járása ez, akik igen nagy testi erővel és önmaguknak erős tudatával rendelkeznek. Ruhája szándékosan régimódi szabású, apró részletei éveken át sohasem változtak: fekete, sötétkék vagy sötétszürke zakóját, csíkos sötét nadrágját szigorúan maga rajzolta a szabónak. Nyakkendője sötét csokor, gallérja, ingmelle, mandzsettája mindig hófehér. Csak a cipőjén látszik, hogy alapjában véve szeret öltözködni. A fejét magasan hordja. Különös fej. Tejfehér arc, amelyen sohasem fog a napsütés, és a fehérben csupa szín: vékony, igen piros száj, búzakék szem, veres-szőke szakáll, dúsan omló, oldalt választott veres-szőke haj. Álla széles, arca csontjai nem kiállók, orra markánsul erős, nagy és egyenes. Régi képeken normann harcosok villámlanak ezzel az arccal maguk elé. Amit magyar arcnak hívunk, abból semmi nincs benne. Tekintete olyan, amilyent Turgenyev és Bodenstedt leírása Lermontovnak tulajdonít. Hogy ennek a külsőnek komor nyugalma csak látszólagos, azt különös ideges mozdulatok mutatják. Vállát gyakran úgy rándítja fel, mint aki magára húzza a kabátot, hogy elmenjen, arcán néha az idegek olyan görcsös villámlása szalad végig, mint a ketrecbe zárt tigris ásítása. E mozdulatok mögött Ferenczi Sándor egy szertelenül forrongó érzelmi élet rabságát találta volna egy rendkívüli önuralom zsarnoksága alatt.

Ez a férfi Arad mellett született a simándi pusztán. Születésekor a magyar kúria kajszin-levegőjét szívta magába az első lélegzettel. Keresztlevelébe apa gyanánt udvarhelyszéki és zetelaki Török Istvánt, anya gyanánt konczházai Koncz Lujzát írta a pap. Török István jószágfelügyelője volt gróf Károlyi Gyula simándi birtokának. A nemes Török-ház úszott a magyar gazdálkodó úr büszke módjában. A kisgyerek, mihelyt öklét emelhette, kedvére verekedhetett a védekezni nem merészelő béresgyerekekkel, korán lóra kapatták, pónija volt, az apai házból nem fogyott el a vendég, s ha a nagyok beszélgetéseire fülelt verandán, vagy fűtött szobában az ősi arcképek között, hajnalló értelmét a kilencvenes évek elejének vidéki témái érintették: a honossági törvény revíziója, Kossuth Lajos izenetei, Tisza Kálmán hosszú uralma, pecsovicsok megvitatása, zsidók vidám szidása, bor, búza, ősök, keresztelő, megyebál, restauráció, installáció, de különösen a legnagyobb és kifogyhatatlan téma, az atyafiság véghetetlen összefüggéseinek felderítése. És a gyerek a maga famíliájáról az első eszmélő odafigyelésekkel azt tanulta, hogy kivételesen előkelő önérzetre hivatott. Apai ágon az atyafiság, mivel a régi hétszilvafás maxima gyanánt minden magyar nemesember rokona a többinek, elvezethető az erdélyi Rhédey grófokhoz, jelesül Rhédey Klaudina grófkisasszonyhoz, az ő révén pedig magához Viktória angol királynőhöz, tehát Európa minden koronás fejeihez. Anyai ágon meg egyenesen úgy áll a dolog, hogy a konczházai Konczok mindmáiglan hét ágat hordanak nemesi címerpajzsuk koronáján azon magyar bárói rang jeléül, amelyről nem mondtak le, amelyet éppen csak nem hordanak, mióta teméntelen földjeikből csak köznemesi módra való maradt. A fiú tehát négy éves korában már úgy hordta a fejét, mint a törzsökös nemesember és a bárókisasszony fiához illik. Simándon királyfinak is számított, mióta csak az eszét tudta, Gyurka és Bandi bátyjaival egyetemben.

Gőgösnek nem nevelte senki. Apja művelt és okos úr volt, megértő, jóindulatú és szelíd, anyja a legfehérebb földi lélek. Nem is lett gőgös, csak egyéni becsülete dolgában. Egyébként büszke embert formált belőle életének korai sora, mert a parancsolás és a feltétlenül megkapott tisztelet voltak az első szavak, amiket lelkének meztelen lapjára a sorsa írt. Tíz éves korára tekintetes úrfi lett, akit a paraszti férfiak előre süvegelnek, akit drága nevelő oktat, nem a néptanító, és aki a tanyán minden lépésnél érzi, hogy amerre ellát, apja a minden dolgoknak korlátlan ura, kezdete és vége, és hogy ő ennek a hatalmas lénynek jog szerinti folytatása. Ez az érzése még az aradi reáliskola első éveiben sem halványodott el: látta, hogy nála előkelőbb fiú nincsen a pajtásai között. A szegénységről, az alacsony származásról, a megaláztatásról nem volt objektív fogalma, ő csak az uralkodás technikáját tanulta meg; a szegénységet olybá vette, mint a himlőt, amelyet más fiúk megkaptak, ő nem.

Innen zuhant le tizennégy esztendős korában. Török István meghalt, vagyon nem maradt utána. Nyugdíj, az igaz, maradt. De a gazdasági hierarchia embereinek nem a készpénz adja meg a módot, amely édeskevés, hanem a termény. Az állást más foglalta el, másé lett a búza, árpa, kukorica, bor, lótartás, tehéntartás, disznótartás, fogat, zöldség, minden földi jó, az özvegynek, aki beköltözött Aradra, csak a készpénzjárandóság maradt, annak is kegyetlenül kevesed nyugdíjrésze. És fekete szoknyájába öt iskolás gyerek kapaszkodott.

A királyfi, mint Mark Twainnél, nyakába vette a kis tarisznyát. Csakhogy ez nem játék volt, hanem véres és fogcsikorgató kényszerűség. Az úri életet minden pónijával, gondtalan hancúzásával, angyali verőfényével együtt lesöpörte az asztalról egy érdes kéz, az asztal bizony üres maradt. Török Gyula, zetelaki és udvarhelyszéki őseinek tizennégy éves maradéka, kenyeret kezdett keresni. Korrepetált, órákat vállalt. Az özvegy a nap minden percében képtelen harcot vívott az élettel, s ha esténként elüldögélt legfiatalabb, de legérettebb fiával, Gyulával, a fáradt beszélgetések háta mögött felbukkantak a dús és nagyszerű vérrokonok, akik a fuldokló küszködés e látványától kényelmetlenül fordították el a fejüket. Bandi beállott droguista-inasnak. A család összeszorította a fogát és küzdött hihetetlenül. A parancsolást el kellett felejteni, de a büszkeséget nem lehetett felejteni többé. Senki sem szenvedhet úgy a szegénységtől, mint aki felülről zuhant belé. Senki úgy, mint egy fejlődő fiú. Senki úgy, mint akinek nélkülözéseit a büszkeség teszi még égetőbbé. A lenyelt kínt nem lehet megemészteni, az mérgesen erjed benn tovább, és marcangolva öregít.

A tizennyolc éves Török Gyula, mikor az érettségi után azzal a szándékkal jött el a kolozsvári egyetemre, hogy tanár lesz belőle, tíz évvel öregebb volt a koránál. Körülötte a kvesztúrában tágra nyílt szemű gyermekek habzsolták azt, amit nyolc éve magyaráztak nekik: hogy kikerülnek az életbe. Török férfi volt közöttük, lelkében egy nagy kataklizma soha meg nem gyógyulható véres sebével, a kenyérkereset taposómalmának komor tapasztalatával. Akik vele együtt iratkoztak be a földrajzi és történelmi szakra, azok között nem talált magához való társat. Igaz, hogy nem is nagyon keresett. A gólyák hevülő és gyors barátkozásait megbocsátóan lenézte. Rá férfiakhoz méltó felelősség súlyosodott: a Tanítók Háza nevű internátusban kapott harminc koronás helyet, ezt a harminc koronát az otthoniak küldték és ő tudta, mit jelent otthon ez a pénz. Ő tehát keményen nekifeküdt a dolognak.

Pár hónap telt bele, míg az élet régi sebei miatt védekezően befelé fordult lelke hozzá tudott melegedni egy pár baráthoz. A lehetőségig el akarom kerülni, hogy ebben az írásban, amely az ő emlékének legyen szentelve, magamról beszéljek. De három ízben kénytelen vagyok vele, mert e három alkalom döntő volt a sorsára nézve. Az első alkalom most következik soron: magam is a Tanítók Háza lakója voltam, előbb, mint a matematika leendő tudósa, majd magyar irodalmi szakos, majd jogász. Itt találkoztunk, itt melegedtünk egymáshoz olyan barátsággal, amely a testvéri összeköttetéssel is felér. Harmadiknak Gál Imre csatlakozott hozzánk, a bezdáni zsidó doktor fia, maga is medikus, elragadóan kedves és elmés fiú, aki elég tehetséges ember is volt ahhoz, hogy alaktalanul gomolygó és fantasztikus ábrándjainkat megérthesse. Gál Imre és én ismertük csak teljesen ezt a bámulatos és komplikált embert, szíve legtitkosabb zugait nekünk tárta fel. De nekünk is csak addig, míg az első szerelem fel nem tűnt az életében. Azt már részint szeméremből, részint finnyás becsületérzésből elrejtette előlünk. Hogy ezt már itt elmondjam: makulátlanul tisztességes, diszkrét ember volt elejétől végig. Hazugságnak, pletykának, jellembeli hibának az árnyéka sem fért hozzá. Fajtájának, a magyar dzsentrinek, apró gyengeségeit, az ártatlan nagyzolást és a túlnyíltságból eredő indiszkréciót, éppen úgy legyőzte, mint a nagyokat.

Barátokról lévén szó, fontos még Kárpáthy Lászlót, ezt a tragikus nagy tehetséget feljegyezni. Kárpáthy jogász volt, de mélyen lobogó zenei tehetsége és egy ifjúkorában szenvedett irtózatos trauma folyton a muzsikus cigányok közé vitte. Cigánybandája volt és a cigánygettó hihetetlen odvaiban lakott, így tette le kitüntetéssel a szigorlatait. Mikor doktor lett, női zenekart alapított egy másodrangú kávéházban. Később kiderül, milyen fontos volt Törökre a hatása ennek a zseniális és minden társadalmi korlát nélkül tomboló embernek. A barátok mellett pajtások is akadtak: Szabó Gyula ősi orvos-szigorló, a később Ambrus Balázs néven verselő Hermann Károly medikus, továbbá leveldi Kozma Béla, Király István, Harsányi Ferenc filozopterek nevét jegyzem fel az irodalomtörténet számára; mindezek egy-egy színnel, emlékkel, emberi vonással mind ott szerepelnek a Török írásaiban.

A vehemens nekifeszüléssel kezdett munka azonban nem ment. Sok minden állott útjába. Először is az, hogy a tantervet hordozta a háta mögött. A filozófiai fakultás gimnáziális múltat tételez fel. Töröknek sok baja volt azzal, hogy nem tanult nyolc évig latinul és négy évig görögül. Az egyetemi oktatást nem tudta pontosan követni és ez sok bosszúságot okozott neki. Aztán meg tanári részről sem azt kapta, amit várt: ő úgy ült be a padba, hogy kitűnő tudósok szabad fiatalembereknek lebilincselően érdekes előadásokat fognak tartani. Ehelyett a leckeórákon nem igen kapott egyebet, mint annak a tankönyvnek vagy jegyzetnek száraz recitálását, amely úgyis előtte feküdt. Mindennek a vége az lett, hogy az egyetemre nem szánt több időt, mint amennyi a kollokviumok magoló mesterségéhez szükséges volt és inkább átengedte magát elméje természetes ösztöneinek. A kenyérkereset, a családi felelősség becsületes tudata elnyomták benne ezeket az ösztönöket eddigelé, bizonyos bűntudattal áldozott a passzióinak. De most a dolgok úgy adódtak, hogy az egyetemben való csalódás egyre jobban e passziók karjába kergette.

Török Gyula nem író akart lenni először, hanem festő, mint Keller Gottfried vagy Thackeray. A vérében megvolt mind a két mesterség. Az íráshoz anyja révén lehetett köze: anyai nagybátyja, Koncz Ákos, akit nagyon szeretett, íróember volt, debreceni levéltáros korában sok szelíd, zamatos hangú novellát írt a Magyarországba. A piktúra iránt pedig az apai vér érdeklődött benne. Bátyja, Török György, festő is lett. (Most Aradon senyved, arcképeket nagyít, pedig ha feljöhetne és dolgozhatna, a legelsők között lehetne a helye, mert eredeti és mély tehetség.) Gyula is rajzolt, még pedig nagyon érdekesen. A barátai sokat őriznek a furcsa, keresgélő vázlatok közül. Egyszer egy tusrajzát, amely egy frakkos ember fehér-fekete kompozíciója volt, próbából felküldte a Fidibusznak, amelyet akkor még, indulása sokat ígérő idején, Heltai Jenő szerkesztett. A rajz megjelent. Ez a siker, amely most innen picinek látszik, akkor és onnan óriásinak tűnt fel, még erősebben a lelke mélyén ébredező művészi álom felé taszította. Nyugtalan volt, lázas és kutató: az az ősi parancs, hogy közölje, amit közölnie adatott, már felcsillant benne. Különben a tizennyolc éves fiatalemberek életét élte, de gondosan megőrizte azt a szokatlan integritást, amely mindig mindenkitől elválasztotta, s amellyel nyilván született: nem volt mindenre kapható, mint a kompánia bármely más tagja, a pénzével úgy gazdálkodott, hogy komoly zavar sohasem érte, inkább lemondott a cigarettáról és öltözködési dolgokban órákat is rászánt egy olcsó beszerzési forrás ad hoc felkutatására. Mindig volt külön útja, külön véleménye és külön szándéka. Másképpen fogalmazva: megvolt az a sajátos tulajdonsága, hogy immúnis maradt a tömegpszichológia legerősebb megnyilvánulásaival szemközt is.

Ebben az időben történt, hogy az Újság című kolozsvári napilap regényre hirdetett pályázatot. Az írás nem nagyon érdekelte még, de pénzszerző alkalomnak tekintette a pályázatot és titokban megírt egy hosszabb elbeszélést. Ezt mindenki elől elhallgatta, nyilván azért, mert méltóságát bántotta volna, ha azután kudarcot vall a pályázaton. De nem így történt. Hanem minden ismerősének bámuló meglepetésére a pályázat második díját, a dicséretet, «Kis Ferkó» című műve nyerte meg. Igénytelen kis dolog volt ez szerelemről, csatáról, alakjai a történelmi tankönyv kosztümjeiben jártak, a primitív érzelmesség fegyvereivel küzdöttek, mondatai nehezen összerótt, ügyefogyott stíluskészséget adtak. De a könyvet kinyomatták. Kis füzetke lett belőle, amelyből alig fogyott több példányszám, mint amennyit a személyes ismerősök érdeklődése jelentett.

És Törököt, aki meggyőződés nélkül a pályadíj reményében írta meg a művet, most saját megelevenedett alkotása kezdte bűvölni. Furcsa, ritka sorrendje az írói lélek evolúciójának; a normális eset az, hogy az irodalom szomjúhozása, a siker és kinyomatás vágya a vak művek hosszú sorát íratja meg a kezdő íróval. Vele viszont az történt, hogy a közömbös munka sikere vitte el a mesterséghez. Most már kezdte az írás érdekelni, egyre kevésbé akart grafikus lenni, csodálkozva vizsgálta önmagát, mint egy megoldandó idegent, akit nem ismert eddig. A művészi ösztönnek, állítom, nincs eleve eldöntött megnyilatkozási formája. Született író, vagy született piktor nincs, csak született művész van. Kalandos és bonyolult külső körülmények véghetetlen és tarka elemei rakják össze az egy ismeretlenű, de milliomodfokú egyenletet, amelynek matematikai megoldása a művész pályaválasztását adja. És a megoldás nem mindig egzakt. Meg kellene vizsgálni alaposan, miért nem választottak halálukig egy megnyilatkozási formát a reneszánsz emberei. Török sem lett soha kizárólagosan író, mindig maradt még kiélni valója más kifejezési módokon.

A képzőművészetekhez mindig nyugtalan érdeklődés vonzotta. Más fiatal író többnyire színészek közé kerül, ő festők és rajzolók társaságát kedvelte inkább: mikor Pestre került, szoros barátságot tartott fenn Balogh Istvánnal, Dezső Alajossal, Tuszkay Ödönnel, Major Henrikkel, később Vedres Márkkal. Megtanult batikolni, lámpaernyőket tervezett mulatságból, lisztes zsákokról gyűjtötte a plombát és ólomöntéssel mintázgatott, még pedig tehetségesebben, semhogy ezt említés nélkül lehetne hagyni.

Volt akkoriban Kolozsváron egy Előre című krajcáros napilap. A folyton gazdát cserélő, apró érdekek kiskutyájává bérelt nyomorúságos kis vidéki papírok fajtájából. Akkori gazdája Laskay Árpád paplanos mester lévén, az Előre a Kolozsvári Iparos egylet teljesen felesleges szócsöve volt. Ennek a lapnak a szerkesztője lettem, és mikor úgy adódott, meghívtam munkatársnak Törököt. A döntés az ő számára nem volt könnyű. Egyrészről abba kellett hagynia az egyetemet, ezzel tehát a két-három esztendei távolban integető tanári állást, a fix-fizetést, a halálig tartó egyforma kisemberi, de biztos munkát, megriasztani az anyát, aki Aradon Lujza utca 2. alatt reggeltől estig forrón sóhajtozott a fia jövőjéért. Másrészt a hírlapírás fizetést jelentett, az anya nyugdíján való könnyebbítést.

Ezen a ponton jelent lényeges hatást élete fordulására Kárpáthy László. Ez a Kárpáthy is ízig-vérig magyar dzsentri-fiú volt, sőt hazulról mindnyájunknál jobb módú. És mikor a beléje oltott szikrát kellett követnie, ő sutba vágott apanázst, ebédet, még a fürdőszoba lehetőségét is: hedonikus dühvel vetette magát a cigánysor mámorába, Verlaineről és Leonardo da Vinciről szóló viták közben rántott egyet a vállán, vette a hegedűjét és ment szombatesti cselédbálokba muzsikálni és tányérozni. És ha esti beszélgetések után elváltak Kárpáthy, meg Török, akkor az aradi dzsentri meghökkenve nézett a nagyszebeni dzsentri nirvána-arcára, aki minden apró, küszöb alatti vágynak teljes teljesítést adván, ment haza aludni abba a néprajzilag is érdekes kis cigányszobába, ahol a gyönyörű Popa Annával, a kolozsvári Carmennel élt vadházasságban. Így is lehet - zengte az élet a példát a válaszúton tűnődő fiatalember arcába. Nagyon hatott rá a Kárpáthy dölyfös bátorsága, de még inkább bátorságának eredménye: Kárpáthy fekete körmökkel és éjszakára le nem vetett keménygallérral is - csodák-csodája - elegáns úr tudott maradni. Álmait is követte, tisztességes muzsikáló munkáért pénzt is kapott, méltóságát a cigányság hajnali részeg óráiban is megőrizte.

Török döntött, nem ment többé az egyetemre, újságíró lett. Kifelé mindennek az volt a képe, hogy egy ifjú ember szabadjára maradt, elhaszontalanodott és újságíróvá züllött ahelyett, hogy szorgalmasan tanult volna. Az egyik Török-fiú elment droguistának, a másik piktornak, a harmadik riporternek. Kezek összecsapása, szörnyülködés. Bezzeg hiába magyarázta volna akárkinek, hogy nem könnyelmű passziónak hódol, hanem utált robotot vállal, mert dolgozni akar, hogy a családján könnyítsen.

Mert a robot nagyon utálatos volt. Ketten voltunk az egész szerkesztőség. Nekem húsz forint fizetésem volt, neki tizenöt. Ebből kellett élni. Az Előrének semmi néven nevezendő más hírszolgálata nem volt. A vezércikket a Szeged és Vidékéből vagy a Hevesvármegyei Közlönyből kellett kivágni, mindegy volt, honnan, mert az Előrének nem volt politikai pártállása. Nekem éppen úgy sejtelmem sem volt szerkesztésről, mint Töröknek hírlapírásról. Hónapokig csináltuk már az Előrét, mire eszünkbe jutott, hogy egyszer el kellene menni a városházára, és megnézni, hátha ott van valami hír. A közigazgatási hatóságok létezéséről fogalmunk sem volt, gyerekkorunkból emlékeztünk alispán és szolgabíró derengő fogalmára, ez volt minden. Rosszabb, tartalmatlanabb, értesületlenebb lapot sohasem nyomtak ki Magyarországon, mint az akkori Előre. Szerkesztősége egy zugutca sötét és dohos kis lyukából állott, ahol két embernél több nem igen ülhetett le, minden bútora két rozzant deszkaasztal, két szék, egy telefon. Reggel nyolctól déli fél egyig itt rótta Török Gyula első hírlapírói sorait. Álmatlanságtól lüktető halántékkal, rosszul táplált fiatal gyomorral. Fél egykor a Bethlen utcai nyomorult kis kifőző következett, félig pince, nyomott mennyezet, ragadós evőeszközök, szűk, könyök-nemférő helyen szorongó kereskedősegédek és díjnokok között.

Török egészen egyéni élményei közé tartozik az a valószínűtlenül hangzó dolog is, hogy a hírlapírást autodidaktikus úton tanulta meg. Mindennap látta a többi lapokat és bennük azt, ami az Előréből hiányzott. Tanácsot, útmutatást, oktatást nem adhatott neki senki, mindenre magától kellett rájönnie. De végre is megtanulta, jobban, mint akárki más. Hamarosan megakadt rajta más szem is. Három év alatt egyik állásból a másikba emelkedett, minden kolozsvári lapot végigjárt, végre az Ellenzéknél kötött ki. Itt már normális fizetést kapott, amiből már haza is tudott küldeni.

Ebben az időben jövendő írói pályája számára már eldöntetett a világnézet. A hozzá hasonló származású embereket rendesen igen nagy veszedelem fenyegeti: a dzsentri romantikája. A magyar nemesi virtus bármilyen rendű és rangú olvasó számára megragadó és megvesztegető a Jókai és Mikszáth olvasása közben. Hogyne fenyegetné elragadással azt, aki ebből a fajtából való? Hiszen olyan édes a származás gőgje, a bemutatkozás utáni azonnali tegezés, a «kedves bátyám,» a «melyik ágból való vagy,» az «anyai dédanyámról maradt» dialektikája. Aki nem elég erős, az beleringatja magát ebbe az improduktív, hervadó bájjal ragyogó álomvilágba, elveszti az élettel és igazsággal való kapcsolatát és bölény gyanánt homlokkal nekimegy a gyorsvonatnak. Ki kell nyitni a szemet, meglátni a pusztulás okait és az arc pünkösdi rózsái mögött megismerni a faj tuberkulózisát. De akkor le kell számolni azzal is, hogy a rosszul vezetett, felesben gazdálkodó tespedt maradékbirtok pora ártalmas a tüdővészre, a hajdan daliás, ma horpadt mellet a felvilágosodás és munka friss levegőjével kell táplálni. Ő szívből imádta a fajtáját, de ifjúságának súlyos keserűségei alatt éles és józan eszével meglátta a bajokat benne. És meglátta az orvosságot is: az előkelő és gazdag tartalmat a banális mondatban, hogy a munka nemesít. Húsz éves fiatalembertől nem lehet nagyon rossz néven venni, ha túlontúl el van telve szerencsés származásával. Kitombolja magát, megunja a cigányt, majd benő a feje lágya. A húsz éves Török Gyulát senki sem hallotta származásával kérkedni, viszont pontos, megbízható és kifogástalan munkát adott a fizetésért, amiben megalkudott. Pedig nagyon büszke volt a maga mivoltára.

Eldőlt ugyanekkor számára a színház kérdése is, amely minden írói pályának problémája és döntő irányítója éppen úgy, mint a napisajtó. A nagy pénzt, a közvetlen, úgyszólván testi sikert nem a könyv adja, hanem a színház. És hatása az íróra penetránsul könyörtelen. Sokat ad, de drágán. Török a színházhoz mindvégig idegen maradt. Amit meg lehet érteni. Az ő ingéniumának egyik fogyatékossága volt a zeneietlenség. Egyáltalán nem volt muzikális, melódia-érzéke nem volt, ritmusérzéke is olyan kevés, hogy ha valahol verset idéz, abban bizonyosan hiba van. A cigánymuzsikát is csak, mint dzsentri-kelléket, mint mulatási attribútumot szerette, a nótákban is csak ifjúsága emlékeit és szövegük kedves, naiv ódonságát. Schubertről ezt írja például: «a bécsi nótaköltő langyos érzelmessége.» Ha muzsikáról ír, félszeg lesz és tájékozatlan. Az ő számára tehát a kolozsvári Nemzeti Színház zenés estéi üres esték maradtak. Míg társai lázas gyönyörűséggel falták az ingyenes és minden estére érvényes szerkesztőségi helyen az operát és operettet, őt untatta a dolog: az operának abban a paradoxonjában, amit Bie Oszkár állít fel az énekelt érzelemről, ő csak a komikumot látta, az operettben pedig azt a hitvány férc-nagyképűséget, amely a ma divatos operettet csakugyan szenvedhetetlenül utálatossá teszi. A humornak azt a fajtáját, amelyet a bohózat használ, gyűlölte. Maradt volna számára néhány dráma és vígjáték. De a kolozsvári hírlapírás és egyéb kultúra akkori összejöveteli helyein színészekkel is megismerkedett és - szó ami szó - ezeket nem állhatta. Nem volt bohém és hazulról hozott erkölcsi szigorának alapjaival nem alkudozott. Nem tudott belemenni abba, hogy férfiember kifesse az arcát és nyilvánosan tapsoltassa magát. Hosszú időnek kellett eltelnie és neki Ódry Árpáddal kellett megismerkedni, míg belement abba, hogy úriembert lásson a színészben. De arról az íróról, aki operett-verseket írt, akit a kulisszák élete érdekelt, aki anyagi boldogulását a színházra építette, nem volt megbocsátó véleménye. Velem első operett fordításaim és tantiémjeim idején annak a jóindulatú elnézésnek a hangján beszélt, amit bőrbajba esett testvérével használ az ember. Így aztán az a rigorózus finnyásság, ami a kulisszák forró és egyéni engedményekkel telt magánéletétől visszaintette és az a zeneietlenség, amely elzárta a jövedelmező operett-világtól, már Kolozsváron útjelző gyanánt állott az országútjára, és a fordítás, kuplé, gramofonjövedelem, kottaszázalék, színházkritikai befolyás útja helyett a novella és regény zordon boldogulási ösvénye felé terelte.

Más író életében a színésznő lángoló poklot, strindbergi őrjöngést és idegtilolásban gyötrődő fiatalságot jelent. Az ő életében ki volt színésznő? Czoppán Flórika, a kolozsvári kórusban tisztességeskedő, férjhez menni szándékozó Czoppán-lányok legkisebbike, akit pár hétig kísérgetett jókedvű pajtás gyanánt az utcán. De kezet sem csókolt soha a helyes kis fruskának. Itt azonban elérkeztem első szerelmének apropójához. Huszonegy éves korában komolyan szerelmes lett egy kolozsvári család leányába. Vigyáznom kell, hogy a toll indiszkrétül ne hasítson bele ebbe a regénybe, amelynek hangulatát egyfelől a vidéki zsurnalisztika, másfelől Farkas Ödön zenekonzervatóriuma adja. Török, aki egyéb dolgaiban mindig sokkal öregebb volt a koránál, ezen a ponton naivabb és tisztább volt, mint más tíz éves korában. Ez a szerelmi regénye kimerült az obligát lángolás mindenütt egyforma alakjaiban. Ő azt hitte, hogy becsületesen teljes lelket ad az imádott nőnek. Évek múlva kellett eljönnie az igazi nagy szerelemnek, hogy meglássa: Kolozsváron könnyed és aranyos ibolyaillat vette körül, de Pesten az élet végzete maga harsant rá abban a védhetetlen érzésben, amelyben vihar-kergette pehely gyanánt táncol és ül meg a férfi minden céljával, énjével és metafizikai létével egyetemben. De a gyémántragyogású fekete szem, a kis kék ruha, a szopránhangra nyíló fehérfogú száj még sokáig kísértette.

A hatásokat, amelyek hol ebből, hol abból az irányból vésődtek lelke falára, emberek nevével tudom ideiktatni, akikkel sokszor volt együtt, mint immáron beérkezett hírlapíró. Akkor bontogatta ügyes szárnyait Incze Sándor, aki még nem volt húsz éves, amikor társaságomban már színházi hetilapot alapított, vállalatát arra az elnéző rokonszenvre alapítván, amellyel a nagyközönség az imádott színpadi kedvencek iránt viseltetik. És ekkor volt ifjú hírlapíró Szász Endre, nyurga, szőke, pózna-termetű gyerek, virtuóz riporter, aki még saját fogfájását is újságírói alapon szemlélte. A kávéházi asztalnál megkülönböztetett helyen ült Fehér Lipót, a harminc esztendős egyetemi tanár, az európai hírnevű matematikus, Beethoven-arcú zsidó bölcs és magyar csoda. És ugyanehhez az asztalhoz ült le gyakran túl hangos vendég gyanánt Kun Béla, aki akkor még ártalmatlan betegpénztári tisztviselő volt és ámbár igen csúnyán evett és erőszakosan lármázott szociális kérdésekről, nem volt ok rá túlságosan haragudni. Hiszen nem sejthette senki 1909-ben az 1919-et. Török ebben a tarka társaságban, amelyet heterogén elemekből a kultúra ezerféle vágya toborzott egy asztal köré, könnyen találta meg az egyensúlyát. Szász Bandival, az akkor ifjú Pesti Futár hatása alatt Hétfő című lapot alapított, amelyben «mindent meg lehet írni,» még a színházról is. Kun Bélától, akiről ismételnem kell, hogy ártalmatlan, üresen hangos legénynek számított még akkor, ösztönösen elhúzódott és meleg híve lett a Fehér Lipót előkelő és finom hallgatagságának.

Irodalma ekkor már kezdett kibontakozni, bár még nem mutatott megállapodott külső irányt, noha alapvető nézetei már formálódtak. De túlontúl sok volt még a hatás, amellyel meg kellett birkóznia. A témákat nyugtalanul kereste százfelé és a kifejezési móddal meg éppen ezer baja volt. Az írás mestersége csak gyötrő szenvedések árán adatott neki. Kínzó bajai már az írás manuális részénél kezdődtek. Ő nem az író betűit írta, hanem a rajzoló betűit. Maga panaszkodott, hogy elemi osztályaiban rossz rend szerint tanították betűt vetni. Furcsán fogta a tollat, mint ahogy a kínai tus-íródiákot képzeli az ember, és emésztő fáradsággal rótta egymás mellé a vonalakat. Ez nagyon zavarta, mert nem követhette a gondolatai szó-rakásának keserves küzdelmét. Fájdalmas volt nézni, hogyan szenved, mikor ír. Tépte, erőltette, gyötörte magát, javított, törölt, visszajavított, verejtékezett; a kész kéziratában több volt a törlés, mint a szöveg, az írástól halálosan elfáradt. És a nagy gyötrődés még csak most kezdődött: jó-e, amit csinál? A vidéki rutinos hírlapirodalom valóságos zsonglőrjeit látta maga körül, Kolozsváron akkoriban elsőrendű újságíró-gárda dolgozott, a fiúk félvállról, hanyagul ültek neki egy-egy cikknek, és ami rohanó könnyedséggel folyt a tollukból, az a papírra formásan, folyékonyan, kereken került. A mások stílus-könnyedségének láttára kétségei támadtak: lehet-e valaha jó író ő, akinek olyan véres izzadságba kerül minden mondat megkovácsolása? Akkor még nem tudta, hogy Flaubert, Schiller és még a nagyok egész serege így dolgozott, sőt Chateaubriand tizenhétszer írta át az Atalát. De végül ezzel is úgy volt, mint a riporterséggel. A legelejéről kezdett legnehezebb iskolát csinálta végig hibátlan és teljes lelkiismeretességgel és mikor Kolozsvárról elkerült, már ott tartott, hogy lassan dolgozott ugyan és még mindig sok kínnal, de ebből keményre vert, szilárd és felboríthatatlan mondatok jöttek ki, amelyeket már nyugodtan össze lehetett mérni a pesti lapokból forró mohósággal olvasott novellák átlagos stílus-színvonalával.

Budapest irodalma kissé egyhangú volt ez idő tájt. A friss szellő Nagyváradról indult el. Javában vitáztak, daloltak, tusakodtak a holnaposok. Ady Endre ifjú oroszlán volt, támadott dzsungel-király, delelőjén innen még. És a váradiak, akikben a nyughatatlanság minden módon feszengett, át-átfutottak Kolozsvárra is verseket olvasni, vitázni, asztalt csapkodni. Török Emőd Tamást szerette meg közülök legjobban. És a Nagyváraddal való barátkozásnak az lett a vége, hogy Török Gyulát meghívta munkatársul a Szabadság című lap. Egy-kettőre bepakolta csekély holmiját és a gyorsvonatból kiszállott Nagyváradon. Mikor a kolozsvári állomáson szállott ki, szomorú dzsentri-fiú volt homlokán a vértanú-anya még igen friss simogatásával, szívében a művészet igen mélyre dugott, névtelen kis csirasejtjével, aki az otthoni nélkülözések szent fillérjein indult négy esztendő alatt állami hivatalt szerezni. Mikor most a nagyváradi állomáson szállt ki, már nem szomorú volt, hanem lázasan keserű, elszántan akaró és harcos, aki valamelyes kis pénzt haza is küldözget és író akar lenni.

Két új sebet vitt magával Kolozsvárról Nagyváradra. Az egyik az első szerelem sebe volt, a másik egy kávéházi inzultusé. A Thália kávéházban történt volt egyszer, hogy a biliárdasztalok között elhaladván beleütközött valakibe, ideges rászólás, szóváltás, egy pillanat alatt felszökkenő berzenkedés - és a biliárdozó legényke, vézna, kakaskodó, vékonyvállú kis senki, megütötte Törököt. A dolgot a lovagiasság obligát szabályai szerint elintézték, de ez az ütés mély, soha be nem gyógyuló sebet okozott. Más lélek hamarosan elmosta volna a korrektül elintézett bántalom kellemetlen emlékét, az epizód kívülről nézve teljesen jelentéktelen is volt, harmadnapra mindenki elfelejtette, ma talán senki nem is emlékszik rá a régiek közül, ő pláne soha nem említette senkinek, de lelke Röntgen-fényképén ez mindig súlyos, fájdalmas, mindig felszínen sajgó fekély maradt.

Nagyváradon egy ideig bolygott egyik szobából a másikba, mígnem a Pokol utcában (ma Szent János utca) kedvére való tanyát lelt. Életrendje hamarosan kialakult. Délben kelt fel, akkor elment a Rimanóczyba ebédelni. Itt ettek az újságírók. Ha csak a cimborák ültek az asztalnál, közéjük ült ő is. De igen gyakran szemrevaló szubrettek és jó kritikáért esenkedő szendék is odaültek. Akkor Török zordan külön maradt. Öreguras ridegsége nem tudta a színésznők társaságát elviselni. És a nők közül őt csak egy fajta érdekelte: az, amelyből az anya, a nővér és a feleség kerülközik. Sohasem tudta, hogy színésznő is van ilyen. Ebéd után egy kis kávéház következett, utána csakhamar a szerkesztőségi munka, amelyből Törökre minden néven nevezendő műfaj háramlott. Írt politikai vezércikket, írt rendőri hírt a marólúgos cselédlányról, írt színházi kritikát és írt novellát. Keményen és sokat dolgozott, a vidéki újságírás szörnyűségesen emésztő kőfejtését végezte. A vidéki zsurnalisztikának megvan a maga semmihez nem hasonlító külön kesernyés zamata. A hátfájdító íróasztali görnyedés robotja, a kézi szedéssel, «flach» géppel dolgozó kis nyomda antimonszagú korrektúrái, a kisváros helyi hatósági és színházi forradalmai egy pohár vízben, a hajszolt, de fiatal legények bohócos ugratásokban bolondozó szívós kedélye, mindez valami fátyolos, soha ki nem aludt, folyton ideiglenes, fájdalmasan édes romantikájú álomvilágot ad, amelynek színes figurái mögött távoli és elérhetetlen ragyogással pitymallik háttér gyanánt Budapest. És a szerkesztőség éjszakai munkájának holtfáradt lezárása után, mikor az utolsó pesti telefon is le van stenografálva, a rikító nyakkendőjű borzas sakálok beveszik magukat egy kis kocsmába és soha, de soha egyébről nem beszélnek hajnalig, mint Budapestről. Hajnalban még véget nem érő hazakísérések következnek, hangulatosan kopogó lépések a kisváros kőkockáin, intim vallomások, vágyak és álmok hömpölygő bevallása és folyton, folyton, folyton irodalmi viták.

Ezt az életet élte Török is, de nem úgy, mint mások. Kolozsvár ódon, tisztes levegőjében, ahol minden második ház vasrostélyos történeti emlék volt és a New Yorkban minden második vacsorázó ember erdélyi mágnás, nem tűnt fel nagyon, mennyire különböző ember. De Nagyvárad akkor a ma legdestruktívabbnak nevezett irodalom szülőágya volt, par excellence zsidó plutokrata város, egy kiszakított és önmagával megszorzott Lipótváros, amely a különbségek hangsúlyozása végett még huszártiszteket is tűzött a kalapja mellé. Itt ő különösen és feltűnően furcsa lett, szép asszonyokat a korzón nem kísért, irodalombarát asztalokhoz pezsgőt inni soha le nem ült, gazdag házak zsúrjaira, ahol Nagyvárad Pestnél is modernebb muzsikán andalgott és Pestnél is vakmerőbben kóstolta a verseket, soha nem ment el, a férfidivat hangos és követelő változásainak mereven ellenállott. A többi újságírókkal ellentétben nem élt társadalmi életet, nem is élhetett, mert a jó zsidó-házakkal szemben még feszélyezte az önmagában el nem intézett zsidókérdés, a dzsentri-házakkal, meg a huszárkompániákkal szemben elébe állott a foglalkozása, hiszen skribler lett belőle, nem szolgabíró, a fajtája nem fogadta volna az egyenjogú nyájasság hangjával. Nagyvárad egy-kettőre különc, öreguras, bogaras, ridegen zárkózott és messziről érthetetlen embernek ismerte. Ritkán fordult feléje itt-ott megértő sejtés. A Rimanóczyban volt egy öreg agglegényekből összeverődött társaság, akiket a pipázás szenvedélye hozott egy asztalhoz. Postafőtanácsos, városi számvevő és más efféle urak voltak ezek, megcsontosodott szokások csendes és bölcs áldozói. Ezek egy szép napon fogták magukat és Török Gyulát, aki nem is volt dohányos, pipázó-társaságuk tiszteletbeli tagjává választották.

Az ő magánélete éjszaka kezdődött és hajnalig tartott. A barátait megválasztotta magának, senki mással aztán nem igen érintkezett. Legjobban szerette Emőd Tamást, az akkor Nagyváradon tanárkodó Juhász Gyulát, Szirmay Ödönt, Dutka Ákost és kivált Balogh Pistát, a kolozsvári származású kis grafikusművészt, akinek hihetetlen finomságú miniatűrjei nagyon érdekelték. De mindig távol tartotta magától Kun Bélát, aki akkoriban sokat volt Váradon - nem azért, mert egyre hangosabb szocialista volt, hanem mert ő Kun Bélát nem tartotta úriembernek. A Szabadság szerkesztőségében hónapokig dolgozott tőle egy kéznyúlásnyira szemközt Szamuely Tibor, a későbbi szadista őrült. Ezen is keresztülnézett, nem tudni, miért.

Akiket szeretett, azokkal két kis zugkocsmába szeretett járogatni, a Kékmacskába, meg a Kispipába, továbbá a Pollák néni nevezetes bodegájába. A záróra fogalma akkor még nem volt ismeretes Magyarországon. Ők mindennap hajnalig üldögéltek rozzant asztalok, vastag kis poharak mellett és irodalomról beszéltek. Töröknek volt egy szenvedélye, a Vak Gyula néven ismeretes cigány, aki soha senkitől nem hallott ódon nótákat tudott. Ezzel órák hosszat húzatta és komor arccal leste a nyelvtörténeti érdekességű szövegeket.

Egy Fodor Frigyes nevű hírlapírót is gyakran vitt magával, s ez a tény külön kikezdést követel, mert karakterének egy lényeges vonására vet világot: a kötekedő hajlamra, amely feltűnően erős volt benne. Mély humorú, csípősen elmés ember volt, és mint ahogy a faketrecbe zárt mezei pocok folyton reszeli és rágja a faléceket, ő mindig parancsoló szükségét érezte annak, hogy támadó és kínzó kedvének médiumot keressen. Nehéz volna megmondani, miből szabta az isten ezt az agresszív vonást beléje. A családfa hosszú során át következő, folyton fegyveresen verekedő katonaősök véréből-e, vagy a léleknek abból a ruganyosságából, amely a nélkülözés megaláztatásáért és más durva sors-bántalmakért mindenáron bosszúalkalmat keres, ki tudja. A tényvaló, hogy mindig volt valakije, akit - kénytelen vagyok a legtalálóbb szót használni - szekált. Olykor nem is nagyon gyöngéden. Kolozsváron már a legelső időben kikezdte Harsányi Ferit, a jámbor és angyali klasszika filológust, és néha az őrjöngésig ingerelte. Nagyváradon Fodor Frigyest macerálta estétől reggelig. Aztán meg Török nemcsak keresztlevele szerint született úrnak, hanem minden ízével a parancsoló és uralkodó fajta fia volt, nem érezte jól magát, ha nem volt valakije, aki szeszélyes felszólításainak szelíden fejet hajt.

De egész nagyváradi korszakának legfontosabb része az Ady Endrével való barátság volt. Ady ekkor már elrepült Nagyváradról, országos valaki volt és király azok számára, akik irdatlan nagyságát idejekorán felismerték. De gyakran leutazott Váradra, inkább bújva és az ünneplő hogy-vagy kiáltásoktól idegenkedve. Ilyenkor szólt a legelső pajtásnak, akit elétalált: «Mondjátok Töröknek, hogy itt vagyok». Ketten aztán elmentek valami szurtos kis kocsmába, nekikönyököltek az asztalnak és ittak: a pompás, kunfajta, nagyszemű legény, az énekes Vazul, és vele szemben a szőke, komor ifjú, egymástól igen különbözők, de mindketten egyek a fajtájukban, kutyabőrös, hétszilvafás átkaikkal, dancs, keleti vérük tragikus sóhajaival. Ezeknek a reggelig tartó nekibúsult beszélgetéseknek nagy hatásuk volt Törökre; aki szemközt ült vele, a vér volt a véréből és megunta már azokat a gyötrődő viaskodásokat, amiknek tengere őbenne még csak most csapkodott. Ő még nem intézte el magában egészen a vármegyeházra szállott pávát.

Én ekkor a Magyar Hírlap szerkesztőségében dolgoztam Budapesten. Úgy alakulván a szerkesztőség személyzeti ügyei, hogy hely akadt egy jó hírlapíró számára, nem volt nehéz Márkus Miksát rávennem, hogy szerződtesse Törököt. Ment a levél Váradra és jött a levél: «Repülök». Török Gyula 1911. november 1-jén elfoglalta íróasztalát egy budapesti napilap szerkesztőségében. Élete külső körülményeit gyorsan rendbe hozta. Még Kolozsvárról ismerte dr. Erőss Vilmost, akinek a Sütő utca 6. számú házban Jogászotthon nevű panziója volt. Rögtön odaköltözött és a panzió gazdáinak változása közben ott lakott haláláig.

A Magyar Hírlap akkor délután öt órakor jelent meg. A szerkesztőségbe délelőtt kellett járni, a délután szabad maradt. Török szakadatlanul dolgozott. A redakcióban afféle Mädchen für Alles szerepkörét töltötte be, kritikát éppen úgy írattak vele, mint úgynevezett hírfejcikket. Délután pedig otthon dolgozott, mert mikor a szerkesztőknek új regényről kellett gondoskodni, Török azzal a meglepő kijelentéssel állott elő, hogy ő majd ír regényt folytatásonként. Ajánlata elfogadtatott, és ő napról-napra rótta «A porban» című regényének véget nem érő folytatásait, amelyektől egy csapásra neve feltűnését és sorsa döntő fordultát várta. Ez azonban nem következett be, a túl hosszúra nyúló folytatásokat azok is abbahagyták, akik elkezdték; az ilyen regényekre rendszerint azt mondja az olvasó, hogy szép, szép, de kényelmesebb lesz könyv alakban elolvasni. Emellett hellyel-közzel nyilvánosságra hozta Kolozsváron és Nagyváradon írt novelláit, írt újakat is, és a hirtelen nagy siker helyett kínos lassúsággal érvényesülő csekély kis házi hírnevet szerzett velük.

Pedig ez a könyv, amely tíz esztendővel ennek előtte íródott, tíz évvel előbb hangos harangszóval zengett olyan dolgokat, amiket csak ma hallanak a fülek. A regény hőse ároktői és sugatagi Kender Pál, vagyis maga Török Gyula, aki huszonnégy esztendős korában már egy évtizednyi keserves, irgalmatlan munka fáradtságát érezte a velejében és meredt keserűséggel bámult maga elé, megtorpanva a további gályarabság sötétlő feladatától, amely nem ígért egyebet a meztelen megélhetés kutyakoncánál, mígnem dög gyanánt a földbe kaparják majd a ragyogó ősök fáradt, szőke ivadékát. Kender Pált hazahívja a sors az özvegy anyjához a porvárosba, mert a veszni indult ősi föld maradékának megmentésére férfi kell. De hiába okos vállalkozások szép tervei, robotoló, modern szándékú munka, Kender Pál csendesen, maga-megadva panaszkodik:

- Hasznavehetetlen faj gyermeke vagyok. Úgy élek, mint a hal, amelynek fél kopoltyúja van. Egy helyben állok és akármihez fogok, semmi sem sikerül. Amit munka és ambíció révén alkotni akarok, az összeomlik, mint a kártyavár. Már őszülök, mint szegény szerencsétlen Lajos király, pedig csak harminc éves vagyok.

És Kender Pál agyonlövi magát. De mikor haldoklik, hírül hozzák neki, hogy fia született. Megkérdi, szőke-e a gyerek, kékszemű-e? Nem, feketeszemű, barna, erős. Erre a haldokló boldogan behunyja a szemét, és meghagyja, hogy a gyereket Pistának kereszteljék, az ő legnagyobb ellenségének, a brutális egészségű, földharácsoló, goromba, erőszakos Bakos Pistának a nevére.

A regény folyamán ez a Kender Pál olyan dolgokat tesz és mond, amelyek egy dzsentrifiútól meghökkentenek. Először is kijelenti a vidéki kaszinóban, hogy a parlamentben «szóhoz kell jutniok a most még hallgatásra kárhoztatott értékes elemeknek is. Nemcsak a szocialistákról van szó. Annak lesz a legnagyobb haszna, hogy a szegény magyar paraszt is véleményt nyilváníthat.» Aztán az egész környék nemességének csúfjára legjobb barátjául Weissenberget választja, a kis zsidó doktort, az egyetlent, akivel a kultúra hangján beszélgetni tud. Továbbá egy tettleges affér után megtagadja a lovagias elégtételt attól, akit megütött. A zsidó szájába pedig azt adja az író:

- Nekem könnyű dolgozni. Én nem lehetek fáradt. Ezt csak az úgynevezett történelmi családoknak a gyermekei engedhetik meg maguknak.

Ebben a Weissenbergben, aki a színmagyar eredetű Kender Pállal szemben éppen úgy zsidó, mint a színorosz Oblomovval szemben német eredetű a józan, erős és boldoguló Stolcz, könnyű ifjúsága mélyen szeretett barátját, Gál Imrét felismerni. A regény női főalakjában pontosan le van rajzolva az a bizonyos kolozsvári lány, aki énekelni tanul és kék bársonyruhája van. Kender Kelemenné szeretetteljes mása a Török édesanyjának, bárócsaládból származó előkelő lány, aki azonban nem hordja rangját már két generáció óta. Kender Kelemen emléke a regényben pontosan a Török atyja: a finom, zárkózott birtokos úr, akit a többi hangos vidékiek Schöngeistnak csúfolnak.

A regénynek van egy erős koncepcionális hibája: a végzet, amely a hősére lesújt, egy könnyed és jelentéktelen társalgási elszólás vékony fonalán lóg. De gazdag, izmos regény, színmagyar, nyelve patakzóan zamatos folyam, emberei erőteljes festékcsapásokkal vannak felvázolva. Értékelése röviden: aki írta, igen nagyokat akar és ehhez való hatalmas ereje már meg is mutatkozik.

És azon, aki írta, nagyon sokat segített belülről a művész csodálatos ideg-autoterápiája, az alkotás. Török ezzel a regénnyel kiírta magából az első szerelem kínzó kísérletét éppen úgy, mint a csüggedést. Amit ezután írt, abban szerelmi kétségbeesésnek nyoma sincs, annál inkább akad novellája, amely hajdani bűbájos emlékek későbbi tragikomikus, kesernyés megtorzulásával foglalkozik. A nagy viaskodásban való elbukás gondolata szintén elmúlik. A faj éles szemű vizsgálója megújhodott a múló kétségbeesés viharában és megfrissült erővel összeszedvén magát, megindult előre.

Ehhez a meginduláshoz volt is szükség alapos lendületre, mert hatesztendei emberfeletti erőfeszítés következett még. Hat esztendő alatt egyebet sem csinált, mint szegénysorban hordta a kenyérkereső keresztet és tanult. A vérében volt már a munka, a foglalkozási ösztön, érdeklődése pedig elég sokoldalú volt ahhoz, hogy egyik stúdiumot a másikkal pihenje ki. Mindenekfelett és állandóan olvasott, természetesen mindent és az erős figyelemtől igen ráncolt homlokkal. Mégis két irányban különös hajlandóság jelzett neki utat a rengeteg olvasnivaló között. Az egyik irány visszafelé mutatott a magyar regény fejlődése mentén. Nagyon jól és alaposan ismerte a magyar prózát, Jókait tövirül-hegyire végigbújta nemcsak gyerekkorában, hanem külön revideálta felnőtt korában is, és a mesebeli gazdagságú mesemondó fantáziájának, történet-szövő kifogyhatatlanságának, ízes magyarságának meleg bámulattal adózott. A régiek közül Kemény Zsigmondot tanulmányozta, aztán különös rokonságot fedezett fel magában az alaktalan meseszövésekben botorkáló, de érdekesen fanyar és mélyen emberi Tolnai Lajosban. Hévvel és részletes odaadással tudta magyarázni a «Somvári Fényes Ádám úr» és a «Báróné ténsasszony» szépségeit. Ez a rokonszenv nem volt véletlen, a két íróban meglepően sok a közös. Valahogyan az emberlátásuk volt egyazon dioptriájú, képzelőtehetségüket is egyazon fajta sorsa foglalkoztatta. A ma élők közül Krúdy Gyula érdekelte legjobban, azonkívül Babits Mihályról és Móricz Zsigmondról volt igen tiszteletteljes véleménye. Olvasásának másik főiránya a francia irodalom volt. Már gyerekkorában megtanult franciául, még pedig filológiai pontossággal. Ezért eredetiben olvashatta a francia klasszikusokat és mikor már elég tág látótere volt a világirodalomban, úgy döntött, hogy Flaubert volt a legnagyobb író minden írók között. Mikor a Bovarynét elolvasta, ünneplő arccal járt-kelt az emberek között, valósággal felmagasztosult a maga mesterségének istennel határos voltában. De mint ahogy más ember nótát választ magának, ő kedves könyvéül nem ezt, hanem a Vendégszerető Szent Julián legendáját választotta. Az Education sentimentale-nak a fordításába is belefogott, de félúton megállt, a fordítást más fejezte be. Flaubert mellett nagyon imponáltak neki a Goncourtok, Stendhal «Vörös és feketéjé»-t is nagyra becsülte és különös lelkesedéssel tudott beszélni arról a részről, ahol a nevelő az esti lócán először fogja meg az asszony kezét. Nagyon érdekes «Az ikrek» című regényének az a jelenete, mikor ugyanez a jelenet pontosan lejátszódik Margit asszony és egyszerre két férfi között, akik ikrek: ez a «Rouge et noir» és a «Frčres Zemmganno» alaphangulatainak páratlanul finom összeszorzása. Balzactól elég hamar eltávolodott. Rastignac sorsának olvasásakor ő is vallomást tett azokról az izgalmakról, amelyek akkor érik az embert, ha lelke legbensőbb titkainak néhányát nagy írók műveiben leleplezve találja, de később őt, aki annyira pedáns volt és annyira tisztelte a tollat, tintát, papirost, elkedvetlenítette Balzac gyakori megalkuvó pongyolasága.

Dolgozott, dolgozott, de a boldogulás csak nem akart jönni. Az írói érvényesülés sokféle fajtája közül róla az végeztetett el, hogy előbb a magot hódítsa meg, a megértők finom társaságát. Aki a tollából él, annak ez nagyon keserves évekbe kerül. De neki most már volt mihez támasztani a hátat e vad viaskodásban: elérkezett az életre szóló nagy és boldog szerelemhez, szívében a ki nem élt kisfiú kereste a társtalanság idősebb társát, és akit megtalált, attól élete végéig nem vált meg egy gondolattal sem.

Úgy nevezem azt a hölgyet, akit egy nagy lélek hűségének fejedelmi ajándékával tisztelt meg, ahogy ő nevezte: Kedvesnek. Az is volt, nagyon kedves, finom asszony, minden szava és mozdulata szeretet, odaadó gondossága és türelmes bátorítása a nála fiatalabb harcoshoz a távoli anyáét pótolta. Szép, meghitt, mély szerelem volt ez, azzal kezdődött, hogy Török külföldre utazott a panzióból, ahol mind a ketten laktak, mert Kedves ismeretsége az érzések olyan szertelen tengerét kavarta fel benne, hogy messzi, zavartalanul akart számot vetni és tisztába jönni magával. Tisztába is jött. Az olaszországi úti leveleket, amelyek a Magyar Hírlapban jelentek meg, már hozzáírta, s mikor hazajött, az apró kalandokhoz nem értő férfi ügyefogyott szemérmével élőszóban is megmondta, amit akart. És ettől kezdve nagy erőt kapott az érvényesülés harcában, hozzá méltó, megértő társat. Addig is inkább otthonülő ember volt, most még inkább otthon maradt, olvasott, lámpaernyőkkel pepecselt, élete teljesen leegyszerűsödött: házon kívül mindene volt a szerkesztőség és az irodalom, házon belül mindene volt a panzió mindennapos élete. Addig még csak eljárt az irodalmi törzshelyekre, esténként olykor elüldögélt a Palermo kávéházban vagy a New Yorkban, ahol a napisajtó egy része tanyázott, vagy a Baross kávéház híres balszélfogójánál, ahol akkoriban az erős liberalizmus és az erős magyarságú nemzeti gondolat összehangolásán fáradoztak. De a nagy szerelem kezdetével ritkultak a kávéházba járások. Csak akkor volt útja, ha irodalmi ügyeit kellett adminisztrálni. Novellákat ugyanis olyan bőven írt, hogy azokat egy lap nem győzte kiadni, így került összeköttetésbe az Érdekes Újsággal és a katolikus irányú Élettel.

Közben kitört a háború. A Sütő utcából az erkélyről nézte az alant hömpölygő, megmámorosodott tömeget, amely fékeveszetten zúgta, hogy vesszen Szerbia. Ő így szólt a mellette álló szerelmesnek:

- Nézze, milyen borzasztó, hogy örül a mob a saját halálos ítéletének...

Katona nem volt soha. Sorozáson annakidején szervi szívgyengeség miatt találták alkalmatlannak, most meg az úgynevezett bemutató szemlén azért, mert egy erős influenza alatt megsiketült az egyik fülére. A világháború híreit jövő-érző pesszimista borúval beszélte meg otthon. A kezdet kezdetén már kimondta azt a szilárd meggyőződést, hogy ezt a háborút az antant nyeri meg. Mikor hírül jött Románia állásfoglalása, nagy sóhajjal mondta:

- De szép is volt ez a Magyarország...

Mindvégig konok ellensége volt a német irányú kultúrának. Flaubert nemzetéért rajongott és kora halála megkímélte attól a csalódástól, amely Párizs-imádó valamennyiünknek osztályrészül jutott, mikor az új Mohács után fájdalmasan kellett belátnunk, hogy az olyan népnek is lehet dicső kultúrája, amely nemzetközi tényeiben gyalázatosan rideg.

Török a világ, az ország, a fajta, a mesterség különböző nagy bajai mellett, amelyeket nagy lelke méltó sajgással tudott érezni, maga boldogulásának is csak bajait érezte. «A porban» gondosan kivágott újságfolytatásaival végigjárt már minden magyar kiadó-céget, néhol halvány, üres biztatást kapott, néhol még azt sem. Kétségek gyötörték saját értékét illetőleg, egyre mogorvább lett, egyre csípősebb és kötekedő természetére egyre gyengébb zabolát vetett. A kötekedési áldozatok sorát Pesten is folytatta, a Magyar Hírlapnál mindennap gúnyrajzot vetett papírra Bálint Lajosról és a jó öreg Erős Gyuláról, később csatlósnak vette maga mellé Szamuely Tibort, aki a Magyar Kurír című klerikális politikájú kőnyomatos munkatársa lett és alázatos tisztelettel intézte el azokat az apró-cseprő dolgokat, amiket Török személye körül parancsba kapott. (Később bevonult és mire elme-keveredett dúvad gyanánt visszakerült Oroszországból, Török már nem élt.) Aztán a panzióban keresett magának céltáblát. De ez a vergődő, másokat és önmagát egyaránt kínzó gyötrődés nem adott neki nyugalmat. Az asszony, aki mellette állott és maga is szenvedve nézte, végre azt ajánlotta neki, hogy kiadja a regényt ő, Török majd az eladott könyvek árából megkapja a normális írói díjat. Ő azonban hevesen visszautasította ezt az ajánlatot és emésztette magát tovább. A dolog még súlyosodott, mikor jobb állás és jobb munkakör reményében 1915-ben átment az akkor utolsó erőfeszítésekben vonagló Esti Újsághoz. Itt olyan rendetlenül kapta a fizetését, hogy a pénztárnál azt az összeget is csak nagy kínnal tudta kifacsarni, amit havonta haza küldött Aradra. Húzta az igát keserves és büszke szegénységében, nem kért kölcsön senkitől és ha kedvenc ötletét, hogy szakállt növeszt, mint amilyet számos őse hordott, eddig a feltűnéstől való irtózásában nem valósította meg, most egy szép napon nem borotválkozott többé, mert jól esett megtakarítania a borbélyköltséget. De elszántan titkolta kínzó szegénységét. A lelki erőt az asszony tartotta benne, aki mellette állott.

A megbecsültetés örömét a legválságosabb időben kapta meg a Nyugattól. Ez a folyóirat, a szépirodalmi orgánumok között mindig legelőkelőbb és legtekintélyesebb, rá annál nagyobb hatással volt, mert mint Pestről álmodozó névtelen vidéki újságíró kezdte olvasni és Pesten felcseperedett írónak nem lehet fogalma arról, milyen tündéri ábránd a győri vagy kolozsvári vagy miskolci írónak a Nyugatban megjelenni. Mikor az első kézirata megjelent a Nyugatban, alig tudta büszke boldogságát palástolni.

Ugyanekkor felszólítást kapott az Élettől, hogy írjon folytatásos regényt. Ekkor írta egy régebbi, «A mostohánk» című novellájának ötletéből «A zöldköves gyűrű»-t. Teljes lélekkel írta, meggyőződéssel, szívós hittel, a maga minden szót mérlegelő, minden mondatot háromszor is javítgató módján az irgalmatlan szegénység nyomasztó borújában.

Ez a könyv a színmagyar remekek közé tartozik, a magyar dzsentri sorsfordulásának mindenesetre igazi regénye. A maga famíliájáról írta. A regény anyai nagyapjának a története első felében, második felében anyja ifjúságát és férjhezmenetelét írja meg. Nagyapja, mint eőzházi és bazini Őz József báró szerepel a könyvben, anyja keresztneve meg van tartva Lujzának, a család más keresztnevei is azonosak.

Eőz József báró kifordult ősei vagyonából. Kemény elszánással letette tehát a bárói címet és elment hivatalba. Finom, hallgatag, gyengéd ember, túlontúl tartózkodó, címét letette, de vérében rejlő úri méltóságát nem. Két seb rágja belül: az egyik a származáshoz nem illő nehéz munka terhe a vállon (lásd «Mindnyájunk keresztje» című novelláját), a másik a híres szép feleségének korai és tragikus halála, az asszony ugyanis mindig Putnoky Kamillót szerette, és mivel nem tudott hazugságban élni, becsületben önkezétől halt meg. Az özvegy számtanácsos finom és csendes házában három neveletlen árva maradt. Lujzika, mélyen járó, összeszorított ajkú, anyjáról álmadozó, konok, furcsa kislány, a közlékeny, vidám, jókedvű kis Lina, és a legkisebb, a kemény koponyájú, lassú észjárású derék kis Anti. A gyerekek a Terka cselédre maradván, gondozatlanok, kócosak és vásottak. A família összebeszél, hogy Őz Józsefnek meg kell házasodni. Ő maga is belátja ennek szükségét és miután a család lehetetlen jelöltjeit ridegen visszautasítja, merész elhatározással feleségül veszi Burger úrnak, a patrícius fűszeresnek, törékeny, regényvilágban élő vénkisasszony lányát, Debórát. A regény már most arról szól, hogyan nőnek fel modern, józan, boldog lényekké az apa halála után kegyelemkenyérre szétszóródott árvák, és hogyan bolondult bele az özvegy mostoha az Őz család régi birtokpereinek romantikus, mérgező légvárába. Finom, nagyon elegánsan pointírozott szatíra a szembeállítás: egyfelől a bárói család gyerekei, akik nem hátra néznek, hanem előre, a fiú, aki férfiágon a bárói famíliát volna hivatva folytatni, fűszeres inasnak megy és jó üzleti érzékű, tekintélyes kereskedő-gentlemanné fejlődik, másfelől a boltos plebejus lánya, aki a commerce-pénzen kapott fellengős neveléstől elveszti a kapcsolatot a reális élettel, belehasonul annak a családnak hiú és dicső múltjába, amelybe belejutott és a tündéri, de gyilkos ábrándokba pusztul bele, amelyekhez alapjában semmi köze nincs.

A regény ragyogó tulajdonságai hosszas felsorolást is győznének. Lehetne részletesen diskurálni a magyar vidéki életképek bravúros rajzáról, a családi élet lélektani finomságainak biztos analíziséről, kompozíciójának hibátlan egységéről, nyelve szeplőtlen magyarságáról, képei színes és gazdag tornyosulásáról, a szívre apelláló részek aranyos derültségű nemességéről, a gyermeki lélek ijesztő ismeretéről - mindez külön tanulmány dolga. Beszéljünk itt arról, ami az író egész élete oeuvrejének főtétele, ami ezt a könyvet a magyar dzsentrihez intézett kiáltvánnyá teszi.

«A porban» Kender Pálja még nem több egy magyar Oblomovnál, akinek figuráját a hervadás napsugara méla és kétségkívül poétikus fénnyel aranyozza be. Őz József már született annyi önérzettel, amely nem hagyja köldöknéző fájdalmak ábrándjában elsenyvedni. Már dolgozik, hivatalba jár, ámbár fűszeres apósát még bizonyos enyhe és jóindulatú lenézéssel kezeli. És fia, Őz Antal, már derék, szorgalmas kereskedő, megelégedett és boldoguló, lánya, a kis Lujza pedig «egyszer havas téli estén, midőn a szélben zúgtak a fák koronái, szegény vándorló zsidó családra akadt a kazlak alatt. A férfi beteg volt és lázasan feküdt a kuckóban, amelyet körmeivel ásott a szalmában, az asszonynak kék volt az ajka a hidegtől és hűlő keblén magzatát, két éves leányát melengette. Lujza félrefordított fejjel könnyezett és elvette a gyermeket, hogy kendőjébe takarja.» Ott tartotta őket a tanyán egész télen. Tavasszal aztán útnak eresztette a szegény zsidókat. «A feketeszemű kislány átölelte térdeit és nem akart elválni tőle. Amint azután mégis elmentek, hátukon a kicsiny batyukkal, amint visszanéztek az akácos sor végéről, az idegen áldások ott zsongtak még a kisasszony fülében. Lujza megindultan könnyezett, szürke szemei az ég alja felé tekintettek, ahol apró fekete emberek gyalogoltak. Valami azt súgta neki, hogy valaha nagyon boldog lesz.»

Ne féljünk sem jobbról, sem balról megnyilatkozható érzékenységektől, nézzünk bele kissé a dologba. A pusztulónak nevezett dzsentri minden sarjadékának igen nagy kérdése a zsidókérdés. Aki azt mondja, hogy ez a gondolat nem fordul meg a fejében, «én nem nézem, ki zsidó, ki nem», az pózol. Mindenki nézi. Török Gyulának, akit örökké a dzsentriprobléma foglalkoztatott, különösen kellett gondolnia a zsidókérdéssel is. Tíz esztendei élettapasztalatra és tűnődésre volt szüksége, amíg a két összefüggő kérdésre felelhetett magának. És a felelet a következő. Magyarország magva, törzse, vére a köznemesség, amely imádásra méltóan tehetséges és tragikus fajta. Most a porba van sújtva; elszegényedett tehetetlenségében nem mer előre nézni, mert a fölötte elrohant idő ijesztő és bátortalanító új világot mutat neki, hátranéz tehát és a daliás, agaras, címeres, salva guardiás, tekintetes, nemzetes és vitézlő álomvilágot szemléli, ahol kacsalábon forog a többé el nem érhető udvarház. A múlt úgy felejteti el vele a harmadosztályú kereseti adóval terhelt jelent, mint a morfium, a morfinista lassanként nemcsak a terhes jelen fájdalmaitól, hanem saját önmérgezésének bűntudatától is igyekezvén szabadulni, egyre nagyobb adagokhoz folyamodik és végül ott fog tartani, hogy bűbájos képeket álmodik, de az árok szélén rothad el. Adassék őszinte és meleg tisztelet Herczeg Ferenc «Honszerző» című regényének, de búsan meg kell állapítani azt is, hogy a dzsentri-morfiumból a Gyurkovics família ellenállhatatlanul megvesztegető bohémiájával egy jókora pravazra valót ő is szállított. Ez a méreg éppen, amitől rémületes aggodalommal kell óvni a fajtát, csak ezt ne, az istenért, csak kérlekalássan urambátyámat ne, csak olyan regényt ne, amelyben mindenki lovagias és kedves, de senki sem dolgozik. Az új áfium ellen új orvosságra van szükség, nincs még veszve minden, csak le kell számolni a régi világ végzetes örökségével és fel kell ölteni az új világ fegyverzetét. Az angol dzsentri van olyan méltóságos fajta, mint a magyar, de nem átall kereskedni, az olasz ősnemességet sem a gólya költötte, de címeres történelmi palotájának földszintjén utcára nyíló cégéres boltot nyit, ahol eladja terményeit.

Itt jön az örökös felelet: a zsidók. Tőlük nem lehet boldogulni, mert könyökkel hátrataszigálják a többieket és mindenhova beülnek, már a földbe is. Verhovay erre azt mondja, hogy nagyon egyszerű: agyon kell ütni őket. Török Gyula pedig a következőket mondja. Valóban antiszemitának kell lenni, minden jó ízlésű és intelligens ember antiszemita, csak az a kérdés, mit értünk antiszemitizmus alatt. A faj üldözését érteni alatta embertelen és barbár dolog, de nem is praktikus. A zsidóság hatezer éves mottója: sub pondere crescit palma. Olyan, mint a vas, ha tűzre veted és vaskalapáccsal fejbe vágod, acélossá válik. De a végletekig elgondolva a dolgot: minden zsidót tételes miniszteri szabályrendelet alapján fegyverrel kipusztítani csak ideig-óráig tartó győzelem volna, mert akkor következnék még a pogrom kénytelensége a földéhes paraszt ellen (lásd Bakos Pistát, «A porban» ellenhősét), azt is le kellene öldösni. Meg aztán hol a zsidó-öldöklés határvonala? Ha a zsidóság faji és vérségi, akkor nem kell-e megölni Fraknói Vilmos püspököt és Lánczy Leó református egyházi főgondnokot is? Ez az antiszemitizmus tehát megveszekedett butaság és csak a nagy világromlás kénköves üszkeinek bolond gőzét lehelő kergült Pythiák hirdetik. Ellenben kegyetlenül és szívósan üldözni kell azokat a tulajdonságokat, amelyeket sémi tulajdonságok néven könyvelt el Weininger, maga is zsidó, a legnagyobb antiszemita. Ha az erőszakosan érvényesülő exhibicionista egyéni hiúság, a mértéktelen sznobság, az uralmon lévő árnyalatok gerinctelen és opportunus tömjénezése és kihasználása, a kereskedelmi erkölcs túl tág lelkiismerete, a tiszteletreméltó szellemi értékek szemérmetlen lefitymálása zsidó tulajdonságok, akkor ezeket a tulajdonságokat meg kell vetni, ki kell gyomlálni, lápisszal ki kell égetni, bekötött szemmel, akárkiben találtatnak, és magukra vessenek a zsidók, ha ez a büntető expedíció közülök szed több áldozatot. De e hibák hivatalból mindenkiben üldözendők ám, és a Török ilyen irányú antiszemitizmusa akkor is könyörtelen volt, ha sémi hibákat hárompredikátumos telivér dzsentriben találta, mint ahogyan a keresztényi indulatú tulajdonságokat becsületes kézszorítással tudta tisztelni a legizraelitább zsidóban is. Ő maga példája volt a rendkívüli családi ragaszkodásnak, anyjáért, testvéreiért az életét adta volna, példája volt a munkát és foglalkozást nem restellő szorgalmas kenyérkeresőnek, példája volt az élelmes és okos üzletkötőnek, állta a versenyt a zsidóság legfeltűnőbb erényeivel. Legjobb barátai jórészt zsidók voltak. És kétségtelen, hogy az ilyen antiszemitizmust minden jóérzésű ember, akár keresztény, akár zsidó, örömmel aláírja.

A hatévi szakadatlan küszködés végre győzelemre vezetett. Akkoriban keresett lámpával új tehetségeket az újonnan született és jó lendülettel induló Táltos-kiadóvállalat, amelynek vezetője, Farkas László, kivált a pregnánsan magyar levegőjű dolgokat kereste. Petheő Sándor, az Élet szerkesztője, felhívta a figyelmét egy Török Gyula nevű hírlapíróra, aki már évek óta futkos egy regényével és nem talál kiadót. A találkozás megtörtént, és a Táltos elolvasta mind a két regényt, mert akkor már a Zöldköves gyűrű is megvolt. Egy-kettőre megcsinálták a szerződést, amely Török minden szépirodalmi művének kiadási jogát öt esztendőre a Táltosnak kötötte le, kivéve egy kötetre való novellát, amely már Légrádyéknál alkudott meg kiadásra, továbbá minden évben egy könyvet, amit a Franklinnak tartott fenn. Ezzel a két kiadócéggel is régóta kísérletezett, és most csőstül hullt reá az áldás. Megjelent két vastag kötetben «A porban», a címlapot ő maga rajzolta, még pedig azon szilárd elve alapján, hogy a legszebb könyvdekoráció a betű. A címlap nagyon szép, hirdeti az íróban elvetélt grafikust. Mire a könyv megjelent, ő már a Magyarország munkatársa volt, ahol tisztességesen fizetett munkáért személyes megbecsültetésben is volt része. Egy szerkesztőségbe került Krúdy Gyulával, igen szeretett barátjával, aki az élő magyarok közül legnagyobb hatással volt rá. Amit Török a könyv adminisztrálása körül kifejtett, az becsületére válnék a legügyesebb és legszívósabb kereskedőnek. Megszámlálhatatlan kommünikét írt ő maga, személyesen kutyagolta végig a sajtó valamennyi orgánumát, a legkisebb lap sem volt elég kicsi neki, hogy a reklámja erejét fel ne használta volna, lótott-futott, nyomdából könyvkereskedésbe, kiadóhivatalból irodalmi kávéházba szaladt. A könyv nagy port vert fel, a kritika ritka elismeréssel fogadta, s a közönség igazolta ezt az elismerést: a könyv teljesen elfogyott s a Táltosnál mesélik, hogy most, öt év múltán is minduntalan akad, aki kéri.

A jég megtört. Török Gyula máról-holnapra neves magyar író lett, eredetinek tartott, nagyra becsült tehetség. Nemsokára megjelent Légrádyéknál is «Szerelmes szívünk» című novellás kötete, pár hónap múlva a Táltos kiadta «A zöldköves gyűrű»-t és a «Fehér virág» című novellás kötetet. Amellett a napisajtóban s a folyóiratokban is folyton forgott a neve. Ha valami olyat írt, ami nagyon tetszett neki, azzal a Nyugatot kereste fel. De más lapoktól és folyóiratoktól is egyik ajánlatot a másik után kapta. Sőt: a Corvin filmgyár megbízta, hogy csináljon moziscenáriumot «A kis lord»-ból. Jó pénz járt érte, a nevét nem kellett odaadni, megcsinálta, a filmet fel is vették, be is mutatták. Az Apolló Kabaré igazgatója, Hervay Frigyes pedig, akivel egy szerkesztőségben dolgozott, egyfelvonásost sürgetett nála. Ezt már nem nagyon mohó szívvel vállalta. Régebben írt egy könyvdrámának szánt reneszánszbeli kis színjátékot, amely lapban jelent meg, és pénzszűkében lévén, később habozva és hitetlenül megpróbálta színházilag is értékesíteni, de annyit még ő is tudott a színházi világból, hogy egy nehézjáratú kosztümös egyfelvonásosnak nem sok keresni valója van a vásáron, az első meddő próbálkozás után abba is hagyta a dolgot és magában igazat adott színház-ellenes saját magának. Hervay kedvéért most mégis megírta «A pusztai ház» című kis darabját, amelyről - csodák csodája - kifogástalan színpadi érzék és a vonalvezetés meglepő biztonsága derült ki. Az már Török mogorva remetetermészetére vall, hogy ezt a darabot sohasem látta előadva.

Az alkotás visszhangja, a siker, amely kívülről is megtámasztja a belülről önérzettel megtámasztott írói önítéletet, páratlan munkaösztönző. Török a halálát megelőző egy esztendő alatt szinte többet írt, mint addig egész pályáján. Ebbe az időbe esik két regényének születése: az «Egon»-é és «Az ikrek»-é.

Az «Egon» furcsa regény. Már csak azért is, mert az Egyenlőségben jelent meg folytatásokban, még pedig 1918-ban, mikor az antiszemitizmus forgószele már kezdett kerekedni. De Török nem az az ember volt, aki minden poklokon keresztül is hitet ne tett volna az álláspontjairól. Ahogy az Életnek írt regényt a liberális sajtó aranjuezi napjaiban, éppen úgy írt most az Egyenlőségnek, mert Szabolcsi Lajos felszólította. Az «Egon» hőse talpóczi Talpass Egon, huszárfőhadnagy, aki azzal kezdi, hogy fogadásból belovagol egy bálba és mikor egy cvikkeres rendező halottfehéren felelősségre vonja, ő a zsidót rövid úton fejbe vágja karddal. A párbaj előtt titokban felkeresi a bántalmazott ember menyasszonya, a milliomos Steinfeld Margit és irgalmat kér. Egon gavallérosan megígéri, hogy ellenfele nem fog megsebesülni. Így is történik. Közben az öreg vármegyei levéltáros (ha nincs is megmondva, nyilvánvaló, hogy Nagyváradon játszik a történet) az Egon családi kutyabőrei között búvárkodik, hogy a kamarási aranykulcshoz szükséges ősöket összeszedje. És egy szép napon riadt borzadállyal jelenti Egonnak, hogy hihetetlen felfedezést tett: Egon egyik dédanyja zsidó volt. A főhadnagy erre lemond a rangjáról, és annyira levonja a felfedezés konzekvenciáit, hogy áttér a zsidó hitre és felmegy Pestre valami állást keresni. Be is áll kereskedősegédnek. A lány közben szakított vőlegényével, elkezd a furcsa huszárral levelezni, és egyszer csak megszökvén hazulról, beállít az Egon lakására. Egon elviszi egy nagynénjéhez, aztán a Steinfeld családdal folytatott anyagi huzavona után feleségül veszi Margitot hozomány nélkül. A záró akkord: a vén levéltáros rájön, hogy tévedett, szalad újságolni Egonnak, hogy mégis csak minden rendben van, Egon pedigreeje fajtiszta. Egon legyint rá egyet, ő boldog és megelégedett, maradjon csak minden így.

Az írónak ez a regénye nem a legerősebb. Valószínűtlenül hagyott fordulatokkal lő túl a célon és emberalkotó biztonsága cserbenhagyja olykor. Témában példátlanul vakmerő, megírásban kitér a lelki átalakulás mélyebb vizsgálata elől. Az az idő, amely alatt a volt huszárfőhadnagy megismerkedik a zsidó vallás rituáléjával, és egy új vallási világba éli magát bele, két-három sort foglal el a regényben. Pedig Töröknek való feladat lett volna feltárni az ótestamentomi hit nehéz aranyozású, vérfoltos, túl fűszeres lelkét, képzőművészi hajlandósága is kedvét lelhette volna az ó-zsidó stílus festői részleteiben. De a zsidó vallást teljességgel nem ismerte, még az ótestamentomot sem. Ő katolikus volt, s a gondolat-szabadság biblia-olvasása jórészt mindig a kálvinizmusé volt nálunk. Az ő magasrendű liberalizmusa annál nagyobb egyéni érték.

Legutolsó regényének sorsát már nem érte meg. Az Érdekes Újság regénypályázatára írta, a pályázatot meg is nyerte, de a pályadíjat már édesanyjának kézbesítették, mint a gyöngéd fiú utolsó izenetét. A lap aztán közölte a regényt. «Az ikrek» a címe és briliáns feldolgozása a Zemmganno-gondolatnak. Története alapjában rövid: egy szépasszonynak elkezdenek udvarolni az ikrek: Komoróczy Péter és Komoróczy Pál. Vadul beleszeretnek az asszonyba mind a ketten, az asszony pedig viszontszerelmes, csak azt nem tudja a tragikomikus helyzetben, hogy melyikbe, hiszen külsőre, öltözködésre, gondolkodásra, egész mivoltukra valószínűtlenül hasonlítanak egymáshoz. Az asszony végül kényszeríti magát, hogy válasszon, de egy végzetes éjszakán a másik fivér visszaél a választotthoz való hasonlóságával. Vergődve vívódnak mindhárman az elátkozott szerelem balsorsában, az igazi választott végre feleségül veszi az asszonyt, de a másik fivér belehal ebbe és örökre a szerelmesek között fog állani.

Ezt a regényt, amelyet alig hat héttel a halála előtt fejezett be, a maga gyönyörűségére szánt pihenőnek írta Török. Óriási munka előtt állott s míg ennek a hatalmas tervnek vastraverzeit emelgette és rakosgatta magában, az ikrek története mint egy írásművészeti feladat virtuóz megoldása érdekelte: tűhegyre akart szedni egy egészen különös és elfinomult lélektani feladványt. Ezt bravúrosan meg is cselekedte. Írásművészet dolgában ez a regénye a legkülönb. A hajdan vért verejtékező munkás most könnyed művésze lett a szónak, a leheletnyi árnyalatok éreztetése korlátlan precizitással áll rendelkezésre. Nemcsak a téma rokon a Goncourtokkal, hanem a szigorúan megbízható, aprólékos lélektani pontosság, az érzések grafikonjának töretlen és egyenletes vezetése. Pompás, hibátlan kis regény, kész művész írta.

Nem érte meg «A halszemű három fia» című novelláskötete megjelenését sem. Ezzel a kötettel együtt vagy ötven novellája maradt hátra, amelyek az írói fejlődés érdekes rajzú útját adják. Túlnyomó részük gyereknovella és ezekből valami dédelgető, szenvedélyes szeretet ragyog elé a mindenkori szőke hajú, búzakékszemű kisfiú iránt: jellegzetes nosztalgiája az anyakomplexumot vágyó férfinak saját szerettetése és simogattatása után. Egy másik csoportba a korok levegőjét kereső novellák sorakoznak; szeretett ősmagyarok, rómaiak és zsidók, középkori zsoldosok, reneszánsz művészek színeivel játszani és mesterkedni. A legfrissebbek már egészen magasrendű célokat kutatnak. Van egy «Rozika» című novellája, amely a törékeny, csendes, érzékeny kis nő ijesztő hatalmát mutatja meg a szilaj és zabolátlan férfierő, kimért és görcsös férfiszívósság, olthatatlan és türelmes férfivágy felett. Ebből a novellából az örök nő megfoghatatlan titka árad. Másik ragyogó novellájának a címe «A húgom.» Ebben egy férfi mondja el a legprimitívebb egyszerűséggel a nővére élettörténetét és gyermekágyban történt halálát. A látszólag jelentéktelen élmények a tiszta testvéri viszony ijesztő titkai felett lebegnek.

Az írói mesterségre tanulságos minden munkáinak e határállomásán emlékezetbe idézni azt a látszólag jelentéktelen kis affért, amely réges régen a kolozsvári Thália kávéházban történt vele. Haláláig nem szűnt meg ezzel az inzultussal vitázni, emlékét a küszöb alól elhessegetni, képzeletben újra és újra a külvilágnak visszaadni. Kender Pál «ebben a rettenetes pillanatban hátra hajolt egy kicsit, azután kiegyenesedett és mint egy acélrugó nekiugrott az ellenfélnek. Szikár öklét előrefeszítette és egyetlen hatalmas ütést mért a bikaerejű ember arcába, a régi ellenség pofájába, az orr és száj közötti területre.» Talpass Egon mosolyogva végigméri a báli rendezőt, kihúzza a kardját, lezuhantja, és akkor is mosolyog, mikor a cvikkeres ember arcát elönti a vér. A Rozika férje, Balambér, szembenézett az ügyvéddel, «úgy forgott és tüzelt a tekintetük, mint a vadállatoké szokott a sötétben. Előbb az ellenfél szemüvegét ragadta meg és eldobta úgy, hogy sohasem találták meg. Aztán gyűrűs ujját hüvelykujjának feszítvén, irtózatos fricskát pattintott a halotthalvány ember arcára... a héjaorrból nyomban sötét vér patakzott alá.» És még százféle formája a lezuhanó büntetésnek, ököllel, kézzel, üveggel, fejszével, hol az orrba, hol a szájra, hol a homlokra, de mindig egy gyűlölt főre, amely a múltnak homályában leselkedik. A büszke lélek kórrajza ez, amely semmilyen személyes bántalmat nem talál elég kicsinynek és nem tud elfelejteni.

Életrajza szívbe markoló mózesi tragikummal végződik. Emberfeletti erővel küzdött hosszú esztendőkön keresztül a boldogulásért, és mikor hirtelen megpillantotta az ígéret földjét, a siker megölte.

A halálát megelőző hónapokban neves és tisztelt író volt, nagyon divatos is, egymás után kapta a társadalmi megbecsültetés jeleit is, egyszerre sok rokona akadt, neves emberek kritikusi jóindulatát keresték, a Magyarország szerkesztőségében parlamenti tudósító lett, vezető politikusokkal érintkezett állandóan, anyagi sorsa is erős ugrással lendült feljebb. És rajta is erőt vett az a tipikus életvágy, amely egyszer mindig kiütközik és eget kér a sivár gyermekkorra visszatekintő férfiaknál. «Gyerekjátékok» című novellája, amely különben parafrázisa Szép Ernő híres versének, szóról-szóra megtörtént vele. Eddig nem élt, most élni akar. Ez idő tájt a panzió is gazdát cserélt, és az asszony, életének fele, elköltözött. Esténkénti családi köre felbomlott, és napjai új beosztást kaptak. Reggel álmatlanul, zúgó idegekkel ment be a parlamentbe és végezte azt a munkát, amely egyszerre eszi a figyelem koncentrálását, a gyors ítéletet, a sürgős stilizálást és a fizikailag is erőltető rohanó írást. A parlamentet a Károlyi-forradalom előtti bomlás mindennap feszült izgalmak színhelyévé tette. Holtfáradtan ebédelni sem tudott, éhesen, de étvágytalanul vetődött el a menyasszonyához (az esküvőben már meg is állapodtak), ott volt egész délután, aztán ment: menteni az elfojtott és kései életörömből, amit lehet. Elkezdett inni. A Ritzbe járt vacsorázni, ámuló és boldog gyerekszemekkel nézte a jól öltözött emberek sokaságát, sóvárogva nyújtotta ki a kezét az ékszerek, szmokingok, dekoltázsok világa után, andalodva dőlt hátra a társalgás halk duruzsolása, az amerikai táncmuzsika, a halavány cigarettafüst és a jómódú parfüm összefolyó boldogságában - és ivott. Telhetetlenül válogatott a nehéz borok között, köhögtető, tömény snapszokat is rendelt, gyilkos-erős feketéket, még a dohányzásra is rákapott és a legsötétebb szivarokat válogatta. Zárórakor sem elégelte meg az életet, nem tudott még aludni menni, az öntudat olyan édesen fátyolos és könnyed volt: kocsin elvágtatott az Otthon-körbe. Itt ivott tovább hajnalig. Alig alhatott valamit, már mennie kellett a parlamentbe. A dolgát pedig soha el nem hanyagolta.

Tizennyolc augusztusában nyáron még leutazott Aradra pihenni. A pihenése is abból állott, hogy megírta «Az ikrek»-et. Elutazott Brassóba is, ahol felolvasást kellett volna tartania, még pedig neki nagyon kedves társaságban: Osvát Ernővel és Schöpflin Aladárral. A felolvasás más szereplők meg nem érkezése miatt elmaradt ugyan, de ő pompásan érezte magát, haza írott levelében nem győzött abban gyönyörködni, hogy a környékbeli villa, ahová a társaságot meghívták egy pohár borra, a románoktól került vissza magyar kézre és nemrégen még hazaáruló lakott benne.

Ekkor már tudta, hogy a szervezetével baj van, de nem szólt senkinek. Halála után találtak egy levelet a papírjai között, kusza vonásokkal, sebtében cédulára vetett következő sorokat: «Egész éjjel nagyon rosszul voltam, annyira, hogy keserves helyzetemben mindennel számot kellett vetnem. Görcseim vannak és a szívem is rendetlenül működik. Ha valami baj történnék velem, kezeit sokszor csókolja a hűséges Török Gyula». De az éjszakát megúszta s a cédulát reggel elrejtette. Életmódját azonban nem változtatta meg. Erős bor, erős pálinka, erős fekete, erős szivar, erős éjszakázás; - szervi szívgyengeségének, tizenöt esztendős nehéz kenyérkeresetben megrokkant idegeinek ez nem használt.

Október elsején meglepően kezdett viselkedni. Kötekedő tréfáit abbahagyta, a legintimebb társaságban is nagyon csendes lett és szelíd, az arcán folyton olyan halavány és megbocsátó mosolygás ült, mint egy szenté. Idegenekkel szemben is engedett tartózkodó merevségéből, nyájas lett és ok nélkül a levegőbe bámult, ha megszólították, összerezzent. Nagy terve járt folyton a fejében: készült megírni «A zöldköves gyűrű» folytatását. A munka az Őz-gyerekek további sorsát ölelte volna fel, tehát a magyar glóbus történetét a XX. század első éveitől kezdve, benne lett volna a háború és az összeomlás is, amelynek bekövetkeztéről már évek óta biztos volt. Gigászi munkának szánta ezt, sok-sok kötetnek, tíz esztendeig akart dolgozni rajta. A menyasszonya külföldre hívta lakni, hiszen már nem lett volna kénytelen újságíró munkát végezni a megélhetéséért. De ő a fejét rázta:

- Nem tudok másutt élni, csak Magyarországon.

Itt akart maradni és dolgozni a nagy munkán: az új Magyarország dzsentrijét, zsidóját és művészét akarta megírni a véres katasztrófa forgószelében. Nyugodalmasabb újságírói munkakörre is számított: a Pesti Hírlap meghívta képzőművészeti kritikusnak, a Pesti Napló cikkírónak. Ezeken az ajánlatokon törte a fejét, de voltaképpen már nem járt a földön. Csodálatos módon haldoklott és kezdett megdicsőülni, mielőtt kifejezetten beteg lett volna. Környezete meglepetve nézte ezt az érthetetlen változást. Valaki mondta is neki, az igazságra körülbelül rátapintva:

- Gyula, maga angyal lett a földön!

Október közepén rosszul kezdte magát érezni. A spanyol betegség lappangott benne, de nem tudta. A parlamenti munka is fontos volt, nem feküdt le. Október huszadikán, szombaton, álmatlanul ment be a képviselőházba, étlenül dolgozott ötig, akkor sem ebédelt, hanem erős pálinkát és sok feketét ivott és elment a Császárfürdőbe betegen fekvő menyasszonyát meglátogatni. Fáradtan ledőlt a díványra és hallgatta a menyasszonyát, aki az Esztendő új számából olvasta fel neki Kossuth Lajos aggkori szerelmes leveleit. A felolvasó hölgy egyszer abbahagyta az olvasást és így szólt:

- Csodálatos, hogy egy ekkora lángelme egy ilyen jelentéktelen fruskához írta ezeket a leveleket.

Török így felelt:

- Nem volt fontos, hogy kihez írja. A lángelme maga a fontos. Akinek tele van a lelke, az beleénekel az erdőbe és nem törődik vele, hogy az erdő érti-e.

Ez volt élete utolsó mondata. Felkelt, hogy a mosdóhoz jusson egy pohár vízért, de a vizet már nem érte el, félúton elvesztette az eszméletét. Másnap este agyvérzésben meghalt a Pajor-szanatóriumban. Sírján semmi jel nincsen, korhadt fakeresztjéről is elmosódott a név.