Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 19. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- REGÉNY - (4)
A BÚCSÚ

Ezen az estén részegen ment haza Fekete. Már mindnyájan vacsoránál ültek, mikor bukdácsolva, tántorogva, bamba, eszelős mosolygással belépett. Összenéztek és megbotránkozó utálattal fordultak el tőle. Senki nem szólt, nem árult el semmit és Horváthtól vártak valamit. De ő közönyös kifejezéstelen arccal csak ült, csak hallgatott és olyan volt, mintha semmit se venne észre. Fekete durva, boros hangon, akadozó nyelvvel össze-vissza hadart mindent, vidáman, hangosan kacagva és büdös korcsmaszaggal árasztotta el a szobát.

- Gyalázatos ronda ez a világ. Azért döglöttem Oroszországban, hogy most, amikor boldognak kellene lennem, oláh szuronyok vegyék el a boldogságomat. Haha! Ha ezen törném a fejemet, végül is összetörném! Meg hogy doktor létemre kegyelemkenyéren kell élnem, vagy ki kellene állnom az utcasarokra és óbégatni, hogy urak, a finom, gyenge cigaretta, a gyenge, a finom, a király! De én nem gondolok erre, hanem elűzöm a piszok valóságot a borral. Remélem senki se tiltja ezt el és senki se kárhoztat érte, mert azt egyszerűen, egy roppantással megölném. Ma este utolsó krajcáromat elittam, és holnap kiállok az utcasarkra!

Az asszony felkelt, megvető, lenéző tekintettel mérte végig a részeget és parancsoló hangon ennyit mondott leányának:

- Magda, gyere innen azonnal!

És másnap délben, amikor csak ketten voltak a szobában, Fekete zavart, szégyenkező arccal fordult Horváthhoz és rég elcsépelt, üres gondolatokat dobált:

- Testvér. Hát én felszedem a sátorfámat. Kirúgni való gazember vagyok. Megértem a szüleidet, akik közönséges parasztnak tartanak. Olyan vagyok ebben a ruhában, mintha utcaseprő lennék és a tegnapi részegségemmel betetőztem mindent. Igazán köszönöm a szívességedet. De itt nem fogok érzékeny jelenetet rögtönözni, nem fogok hálálkodni és nem foglak megölelni. Te anélkül is megértesz engem. Öregebb vagyok nálad, hát mondhatok neked valamit, olyan tapasztalatfélét. Erre itt jöttem rá nálatok. Élni érdemes az örömökért, de csakis az örömökért és örömöket csak akkor szerez az ember, ha már sokat szenvedett. Ezt hidd el nekem. Ha mindig csak örömökben lenne részünk, megszűnnének az örömök. Azok, akik dúskálnak az aranyban, nem tudják, mi a gazdagság, de ha egy koldusnak odaadsz száz koronát, az jobban örül és boldogabb, mint egy győztes király. Azok, akik itt szabadon járnak, nem tudják, hogy micsoda bűvös varázslata van a ragyogó napnak, a virágos mezőnek, a tündöklő égnek, de a börtön penészes sötétjéből kiszabaduló rab örülni tud ezeknek, lehet, hogy az első pillanatban kábult a feje, káprázik a szeme, és túl erősen dobog a szíve, de végül is örülni fog a nap ragyogásának. Hidd el ezt testvér nekem. Az Isten áldjon meg!

Ezeket mondta a részeges Fekete és elővette a sarokból piszkos batyuját.

- És most hová akarsz menni? - kérdezte Horváth szórakozott hangon. - Kaptál már valami állást?

- Nem. Nem kaptam - felelt meggörnyedten, gyerekes, együgyű tekintettel. - Épp ezért ittam el tegnap utolsó krajcáromat.

Horváth elővette pénztárcáját.

- Nesze, itt van száz korona, meg ez a néhány rongy, többet nem tudok adni.

Fekete vízszínű szemei elvörösödtek.

- Köszönöm testvér - mondta megindultan és látszott rajta, hogy igyekszik megindultságát palástolni. - Tudod, hogy én nem szeretek érzelegni. Köszönöm. De te jó vagy.

És felvette hátára batyuját és az ajtó felé indult. Egy pillanatra megállt. Talán azon gondolkozott, hogy úgy esne jól, ha egymás nyakába borulnának. És egyszerű kézszorítással búcsúztak el egymástól.