Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 17-18. szám · / · FIGYELŐ · / · Szép Ernő: EGYNÉHÁNY FRISS MAGYAR KÖNYV FELŐL

Szép Ernő: EGYNÉHÁNY FRISS MAGYAR KÖNYV FELŐL
Vízió az arénában

Nem tudom van-e jussom hozzá, hogy a Baló Elemér muzsik-szőke haját megsimogassam. De igen, Baló Elemér meg fogja azt engedni, kék az ő szeme, fiatal ő s oly tiszta jó ő, mint az ifjúkor szíve. S ő adta ezeket a verseket, akik felett én itt egynéhány hanyag sort írandó vagyok. Láttam ezt a Baló Elemért játszani, nem tudtam akkor még, hogy poétás. Mikor a füzetét megkaptam, mondom magamba, kitalálhattam volna hogy verset is ír, amint néztem őt és hallottam őt a színpadon, festve s mégis sápadtan, az őrült úri gyereket játszani.

Láttam egy este ezt a Baló Elemért, a New-York kávéházba bement, megállott, szétnézett, ott állott egy helyben a melegségben, zsinatolásban, Bachmann úr az erkélyen a szalonquartett élén az esedékes Cara picina-t húzta, de úgy mintha lángba akarná borítani kint az üvegfalon túl a Dohány-utcán a kocsisokat és halálra fásult lovaikat is, azt akartam mondani, láttam, hogy ott ágaskodik ez a fehér szőke fiú a «torony» alatt és aztán megfordul és kimegy a kávéházból. Ugye, Elemér, így jöttünk be a világba, így nézegetünk széjjel, egyedül, keresünk valakit, vagy valamit, és az nincs itt és megfordulunk, lóg a fejünk és szívünk olyan nehéz mind a sár. Ilyen voltam magam is pajtás, így nézegettem szét a rossz levegőben. Vajon ki az ma, ki jól megnéz és lágy szemeket indít utánad, mert Te verset írsz, szíved ég mintha lápisolnák, a hold sarlójába akarod ölelésed akasztani, a csillagokkal szeretnél csókolózni, s idelent elterülsz a szemétben mint a török koldus, és könnyedet a pocsolyába cseppented, és megvennéd mesés fájdalmadon, ugye megvennéd - az életet minden elütött leánynak, aki besétál este a világításba, minden halvaszületett szegénynek, aki a padon ül és a más ember köpését bámulja nehéz szemeiből, minden utálatos zsírbogárnak, ki rémülve keres utat valahová, mikor elhúzzák a helyéről a díványt, amely alatt süketnémán, magára bízva szimatolt szegény a homályosságban.

Kit hallottál már a börze előtt, vagy a kártyaszobában, vagy a Gerbeaud-pavilonban az erkélyen a fojtó bukaresties létélvezet óráin, hogy azt mondta volna a másiknak: óh, egy fiatalember jött, Baló Elemér, a szívéből liliom hajt, dalol! Ha farkaskutyát vezetnél te szőke fiú, megjegyeznének, hogy ni ez a Baló Elemér, hatvanezer koronát kínáltak a kutyájáért, nem adja, fajkutya, remek dög szavamra!

Sem a vad gazdagok, sem a vad szegények nem barátaid itt, Elemér; mit gondolsz fiam, ha odamennél a lóhúsbódé elé a keserű tömeghez, mikor ott várja a nyitást és nékik dűlnél ünnepélyesen megsiratni őket, azt hinnék, hogy agent provocateur vagy. Mit gondolsz.

Nékem igen jól esett fiatal verseidet végignéznem. Látom székely gyerek vagy, dupla magyar, dupla gyászos. Hűséges szavakat hoztál Szombatfalva fái alól, hűséges lélegzeteket adol a körút házai alól, «siket óriások» alól, hol elvándorolsz alélt álmaiddal homlokodon és torkodban megkötözött dühkiáltásoddal. Tartsd a szívedet Elemér, az a véleményem, nem kell még eladni, nem kell eladni soha, tartani kell! Jó színész vagy, jóravaló poétaszív vagy. Ember vagy.