Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 17-18. szám

Kodolányi János: SÖTÉTSÉG
(Dél-baranyai tanulmány)

Móricz Zsigmondnak ajánlom.

December volt.

Sápadtan, sárgán és kanyargó füstoszlopot eresztve imbolygott a mécsláng, a két kis ablakon zörgött a szél s hosszú árnyékok és fojtó párák csapódtak a gerendás mennyezetre. A téglából rakott, frissen meszelt tűzhelyen óriási fazék burgonya főtt és fanyar illattal töltötte meg a nyomott, forró levegőt. Magasra vetett ágyak duzzadtak a melegben, kopott aranyozású falitükör csapzottan izzadta ki magából a ráhulló vaksi fényt, a falakat gőzcseppek verték ki s hályogosak voltak az apró ablaktáblák sötét szemei.

És a szél konok zörgése, a tűzhelyen sustorgó, zümmögő burgonyás fazék moraja álmos és egyhangú melódiába olvadt a fonó asszonyok orsóinak berregésével.

A menyecske beszélt.

- Mári néném - mondta és vékony, barna arcát a vén szomszédasszony felé fordítva halkan és rövideket köhécselt, de ujjai szüntelen fürgeséggel tovább eresztették a fonalat - én csak aszondom, megveri az isten, aki megtessze. Biza megveri. Lá, akkor is azt tudtam: nem élök fön többet, hogyhát azomba meghalok, mikor az az átkozott vén banya megkúrát. Akkor fönfogadtam: én nem. Többet nem. Ha tizönkettől ád az isten, azt se bánom, maj fönneveködnek. De én többet nem. Egy nyommá se mehessek ennen, ha megteszöm.

Kétségbeesett keménység és kálvinista erő volt a szavaiban s a három öregebb asszony megbotránkozva ingatta a fejét.

- Látitok-e - szörnyűködött a menyecske anyja szapora orsópergetés közben - úgy-e, hogy csak bolond ez a Juli?

- Az én időmbe bezög nem így vót. - Kerepelt éles hangon a napa. - Láttá vóna engöm. Rosszabb vótam a cselédná is. Zsuzsa így, Zsuzsa úgy, hajnaltól estig cíbátak napamasszonyék. Nem úgy, mint tegöd. Osztán lá ett vagyok mast is, megtartott az isten.

- Biza Juli, meg kee foganni a jó szót.

- Há a fenébe még egy gyerök? - Rikácsolt tovább a napa. - Ki győzné vaj? A Józsikára se jut annyi vagyom, hogy beléfúna. Osztán mast még egy? A rosseb? Csak akkéne.

- Megver az isten, megver, meglátik - hajtogatta a menyecske és sápadt ajka reszketett.

- Ver a fenét! Engöm se vert. Ett vagyok lá mast is.

- Az isten azér adta az emböri eszt, hogy éjön vele. Az ember nem patkán, se pocok, hogy únos-untig hullajsa a kölykét. Nohát. Arra való az esz, hogy éjünk vele. - Magyarázta a szomszédasszony.

Juli ismét feléje fordult:

- Hát Mári neném is eekövette?

- Vaj melyőnk nem, kegyös lányom? Lá az embör egyre szaporodik, a főd meg nem. Sok száj, sok kenyér. Így van ám. Jaj, verágom, ha minnyát megszülné az asszon, akit meg kéne, há lennénk? Mi jutna az örökségbű egynek-egynek? Ett van lá a te urad is. Hogy gürcöl, futosgál, túri a fődet, vásárra men, tesz-vösz, kocsmába se jár, osztán még se lesz annyikátok, hogy a Józsinak elég lenne.

- Igaz, igaz - bólogatott a másik kettő. - Lá hutyan kibeszéli.

- Osztán neköd is mennyit kee futosgálni loakhó, marhákhó, még vasárnapod sincs. Hát a fonás, szüés, mosás, meszelés, igaz-e?

- Igaz, igaz. Való.

- No lá. Akkor osztán gyerünk még a gyerököt pílágatni. Igaz-e?

- Igaz. Jó mondod Mári.

Juli szomorúan bámult a rokkára. Barna szeme vigasztalan volt és hosszúkás arcán vergődött a töprengés. Mióta állapotos volt - négy hónapja - nem hallott mást, mint: nem kell a gyermek, csúfság ha van, patkány akar-e lenni, hogy nem éri be eggyel - s vége-hossza nem volt a gúnynak, pörnek, rábeszélésnek. S már elszánta volna magát, ha nem fél a haláltól. De sok menyecsketársa belehalt s ha eszébe jutott a temetésük és a faluvégi szomorúfűzek alatt sötétlő fejfájuk, (melyek ilyenkor, szeles decemberi éjszakán hosszú árnyakat vetnek a hóra), rettegés fogta el és görcsös ragaszkodás az élethez. Most ismét aprókat köhögött s ez még szomorúbbá tette. A sötét, izzadt ablakokra nézett s mintha fojtogatta volna valami. De rémületében oly elhagyatottnak érezte magát, mintha nem az anyja, a napa és Bazsó Mári lennének mellette, hanem asszonyruhába öltözött gonoszok, akik meg akarják ölni s kitaszítani a sötét, havas temetőbe.

- Istenöm, istenöm, mondta csendesen - keetök meg akarik őni az embört. Keetök nem érzik, amit csak én érzök.

- Hát osztán mit érzöl?! Mit obégatol, he? Te bolond! - Csattant fel a napa. - Láttatok má ejent? Még hogy mink akarunk megőni!

- Má hogy őnénk? Eszre se veszöd, má megvan.

- Legutóbb is maj meghaatam belé. Ajkkor fönfogadtam: nem és nem. Legyön, ahány akar. Mer érzöm, belépusztunék.

- Jaj, kegyös lányom, Julim! Nem tod, mit beszész. Nem tod, mit jelönt két gyerök. Na má, na má! Dehogy pusztúsz belé vijolám. Nem ujan nagy eset az. Négyször tettem meg, értöd, osztán mégis ett vagyok, látod-e. Maj megsegét az isten.

- Az én időmbe nem beszétek annyit. Zsuzsi így, Zsuzsi úgy, osztán vége. Napamasszony vót az úr, nem én. De mamá alig búj ki a fődbű a taknyos, má az üjé a nagyobb. Egy poronty miatt annyit beszétök. Minek? A fiamnak nem kee, neköm nem kee, sönkinek se kee, hát nem lesz gyerök. Osztán vége.

- Igaz. Sönkinek se kee.

- Ölég egy gyerök. Az istennek is csak egy fia vót.

- Az én házamba nem futosgának a rajkók. Nem patkánfészök az.

- Sönkinek sincs több. Igaz, igaz.

- Az én házam nem lösz világ csúfja. Sohon sincs több egy gyerökná, még vídékhelön se, nem ám ett! Az én fiamat ne gúnyolja sönki lusta embörnek. Mer az én fiamná sohon sincs dógosabb embör.

- Igaz, igaz.

- Lá aszondik: lusta embörnek sok a gyeröke. Az én fiamra ne mondja sönki.

- Igaz bíza.

Sorban bólogattak. Juli hallgatott.

- Látod-e, kegyös lányom - nyájaskodott tovább Mári néni - igaza van ám napadasszonnak. Mer mit szóna a nép? Falu csúfja lenné, a házbú se mehetné ki. Bezög rádesne a falu. Meg osztán ott a Józsikátok is, mahónap fönnövekedik, osztán má csak nem hannád, hogy vőnek mennyön valahá? Peeg ha gyerök lönne, vagy csak lán is, bíza nem futná az örökség. Igaz-e?

- Jó mondod, Mári. - Helyeselt Juli anyja. - Az egynek se sok, ami van. Én tom, mit jelönt a nyomorúság. Bá ne tunnám.

- Látod-e, lelköm. Úgy van az. Én is tom. Engöm se járatott selömbe a szülém. Átok a gyerök. Amék asszont meg akari verni az isten, gyerököt ád néki, hármat-négyet, osztán jaj szegénnek. Bíza.

- Nem lesz, osztán vége. Maj a rossebnek kee több. Röggee magam mék a Piókás szüléhön, osztán vége. Maj a rosseb haagati a neszét, én nem.

A napa ezt olyan kegyetlen erővel mondta, hogy csend lett utána, sivár és hosszú csend, csupán az orsók monoton durúzsolása, a tűzön zümmögő fazék s a kuckóban alvó Józsika horkolása zenélt halkan és álmosan. Az est éjszakába múlt lassan-lassan. Julinak eszébe jutott az ura meg az apósa, kik tudja isten hol járnak ebben a havas éjszakában s olykor-olykor köhintve szólt:

- Nem tom, hon marad a János... Gyühetnének már...

- Hát! - Csattant fel a napa ismét. - Alunná, ugye? Bezög, én nem vótam ejen báróné menyecske koromba! Éjfélig fontam, osztán háromkor má fönvert napamasszon. Te meg nyócig is henyeené. Nincs is az ejen asszonybú sömmi. Beléfúsz a piszokba, meglátod. A mocskos edényöd is minnyá mosatlan. Há lenné, te puszma, ha én nem vónék? Há lesző, ha én megnyúgoszok? Veled is csak a világ több.

- Jó mondod biza, Zsuzsi - beszélt Mári néni éneklő hangon. - Neköm is hánszor kellött éjfélikor mosogatni, de hánszor! Peeg a boncom majd leszakatt má a sok futosgálásba, osztán a derekam is ujan vót, mint aki bé akarna dűni. Napamasszon sokszó mondogatta: este kee mosogatni, mer este tenyérree, reggee körömmee. Mindég a sarkamba vót, átkoztam is bezög, de hogy megnyúgodott, a főd alú is kiájtam vóna. Mer kordába kee fogni a menyecskét. Bíza. Te is rísz még napadasszon után, Juli. Úgyám.

- Biza Mári, jó kibeszélöd.

Hirtelen örvendező ebcsaholás harsant a pitvarban s az asszonyok fölfigyeltek. Távolról száncsengő finom nesze szűrődött át az ugatáson s percről-percre erősebb lett. A szél himbálta, hintáztatta, néha az ablakhoz verte, néha kisodorta megint a messzeségbe. A kutya örömös csaholása most távolabbról, a kapuból hallatszott.

- Gyün a János - szólt Juli, fölkelt a rokka mellől s hajtűvel megigazította a mécset.

- Vaj elatták-e a borgyút? Aszondik, a lőrinci vásárba má a kutya se vette. Loakat is csak a némötök vesszék. - Szólt Juli anyja.

- Hát. Rosseb az urak bélit. Mindönér a pógár nyög. Ett van mast is. Széna, sargyú nem lett, morhát, loat úgy kee eekótyavetyéni, űk meg bezög lenyúzik az adót.

- Má igaz, jó mondod Zsuzska. Biza, biza, látitok-e? Sönki se vessze le a pógár terhét. Osztán peeg hány odapusztút abba a veszött háborúba.

- Bezög az urak megmaradtak. Rosseb a bélüket.

Ekkor a csengőhang élesen metszett a csendbe, elnémult az ugatás, a szán megállt a pitvar előtt. Férfihang szólt: «Hőhe, az anyátok!» Lovak dobbantása, horkantása hallatszott, nyílt a konyhaajtó, nehéz marok ütött a másik kilincsre is. Kaszás János belépett havas bundában, havas kucsmával és csizmájáról letoppantotta a friss havat. Rosszkedvűen szólt:

- Hon a lámpás?

- Kívű az ajtó mellett. Ahon szokott. - Mondta Juli és szomorú barna szeme méginkább elszomorodott, mikor az ura rosszkedvét látta. Bizonyosan ittak hazajövet a Csóka csárdában s most bánja a kidobott pénzt.

Kaszás János kifordult az ajtón, dörmögve gyújtott gyufát s a lámpával vesződött. A félig nyitva maradt ajtón beóvakodott a macska, leült a tűzhely mellé s fehér bundáját tisztogatta. Suhogó szél finom havat sepert a kunyhába. János dühösen káromkodott:

- Az istenét annak is, aki megcsinát! Égj, rohaggy ee!

- Elattátok-e a borgyúkat? - kurjantott ki az anyja.

- Inkább segétenétök. Nem áhat a ló. - Azzal kiment s becsapta a konyhaajtót.

Ismét hallgattak. Juli betette az ajtót és alvó gyerekéhez ment. Megigazította rajta a takarót, lehajolt, cuppanó csókokat nyomott kerek és piros arcára, ökölbefogott kezeire. Dünnyögött is neki csöndesen. Látod-e - mondta - azt akarik, hogy ne legyön öcsikéd, te is csak terő vagy a nyakikon. Látod-e? Látod-e? - És újra meg újra megcsókolgatta. - El akarik pusztétani az édös szülédet is. Mi lesz belülled? Há lesző, ha meghal anyád? - Köhögött. Kint a kamrába dobott szerszámok csörömpöltek s meg-megcsendült a száncsengő is. - Istenöm, istenöm - mondogatta görcsös gépiességgel - ne haggyál el engöm.

Fölegyenesedett, hogy vacsorát hozzon be a férfiaknak. Azok éppen jöttek. János belépett, elfújta a lámpát és letette a földre. Utána bejött az apja, szerényen és topogva «J'estét» mondott s havas kucsmával és bocskorral, fehérre lepett subával a tűzhelyhez állt, dermedt ujjait melengette. Bajuszáról zuzmara olvadt.

- Cudar üdő - mondta az öreg csendesen. - Nem gondóta vóna az embör még röggel. Boszorkányok innepje.

Kaszás János szótlanul húzta le kötött kesztyűit s mogorván fordult ki a bundából. Néhányszor le s föl lépegetett a földes szobában, majd leült az asztalhoz, félresimította gesztenyeszín haját, csapzott bajúszát s a mécsbe meredt.

- Ehetnék - mondta aztán.

Juli töpörtyüt, hideg hurkát s fehér kenyeret rakott az asztalra. János felmordult:

- Ez az egész? Hát még egy kalány meleg levesöd sincs?

- Nincs. - Mondta Juli s most egyszerre erősnek és nyugodtnak látszott. - Eefogyott. Megette a Józsika.

- Gyün kee hát, apám. - Szólt János az öregnek, késével a kenyérbe hasított és sötét arccal böködte a töpörtyüt. Föl se nézett. Evett.

Az öreg is kicihelődött kesztyűiből, subájából s asztalhoz ült. Lassan vágta a kenyeret, lassan és szerényen eszegetett a hurkából. Senki se beszélt. Az asszonyok berregették orsóikat. Nehéz, nyomott hangulat ült a párás szobán. Juli elszánt nyugalommal eresztgette a fonalat; anyja szinte elbújt a vastag rokka lencsomója mögé s szerényen szívogatta az orrát: a napa bátor és rosszat sejtő ráncos képpel, apró, csillogó szemmel firtatta a csámcsogó férfiakat, Mári néni arca kiváncsi volt és fürkésző.

- Mi van a borgyúkaa? Szójatok má rólik! - Kérdezte idősebb Kaszásné.

- Hát - kezdte az öregember és nyelt egyet - elattunk.

- Mennyiér?

- Hát, ízé, kilencér. Kilencezörér. - Magyarázta az öreg. - Mer nem jó a vásár mamá. Nem vesszék. Nincs széna. Nincs eleség. Kivált az ejen tinóféléket nem vesszék.

- Biza, biza, látitok-e? - mondta Mári néni. - Osztán csak sápódik az embör, osztán mindég rosszabb.

- Mit kőtöttetök? - Vizslatta tovább a vénasszony.

A férfiak hallgattak.

- Nem hallitok? Samu!

- Mit tok én belé? - Szabadkozott az öreg. - Jánosná vót a péz.

- János! A süket istenét a fülednek! Te gyímó! Nem tudó feleeni anyádnak?

- Hadd, Zsuzska. Lá esznek. Mit zavarod űket. Ugy-e Jánoskám? - Szította őket Mári néni éneklő hangon.

Kaszás János lecsapta kését az asztalra, fejét fölvetette s kitört belőle az indulat:

- Nincs péz. Eefogyott. Eekőtt.

Egy pillanatig nyomott csend ült a szobára. A borzasztó gondolat, hogy tizennyolcezer korona elpocsékolódott, némává dermesztette őket. Juli is elrémült. Tudta, hogy az nem tréfál. Ahogy ott ült most, ökleit az asztalra lökve s a mécsbe meredő elborúlt, dacos szemmel, arcáról Juli leolvasta, hogy valami nagy dolog történt. A zsugoriságig takarékos férfi így számol be tizennyolcezer koronával? Most hát nem kap a Józsika csizmát karácsonyra. Ő se veheti meg a selyemkendőt, ami annyira tetszett neki az ősszel, mikor Pécsett volt, pedig nem sokat kértek érte a Békánál. Ilyesmi villant át az agyán, mikor János kemény, komor arcát nézte.

Az orsók berregése elnémult s a vénasszony hangos jajveszékelése betöltötte a házat.

- Jaj-jaj! Jaj nekőőőm! Az a drága sok péz! Jaj, azok a drága szép tinók! Jaj nekőőőm! Látitok-e, ez a haszontalan embör! Jaj, hogy az isten merevétsön meg! Hogy vakúná meg! Hogy a rossebb enné ki a szíved koporcát! A drága szép tinóim! Jaj nekőőőm, jaaaj! - És barna, szikkadt kezeivel a fejét nyomkodta. Aztán felsivított: - Há tetted? Há pocsékótad? Te zsivány!

- Nincs! - Mordult fel János. - Eekártyáztam, osztán vége.

- Tudtam! Jaj neköm! Látitok-e? Osztán kivee, te gyímó?

- Kivee! Az mellékös. A Kántor Danivaa. Az nyerte.

- Az az utósó! Az a szemét! Kikaparom belűlle! Kirontom a bélit! Jaj az én drága szép tinóim, jaj nekőőőm! Há legyek mast má! Kilencezör pöngő! Jaj neköm!

Erre Juli is ríva fakadt. A szép tinók neki is eszébe jutottak. És most vége, nincsenek többé! Árukat az ura elkártyázta Kántor Danival. S mert Juli sírt, sírva jajveszékelt az anyja is. Józsika fölébredt, fölült s álomtól révedező barna szemmel, kócosan bámulta őket.

János fölállt, kirúgta maga alól a széket s öklével olyat vágott az asztalra, hogy táncolt rajta minden.

- Ne óbégassatok! - Ordította képéből kikelten. - Az istentöket hát! Én kerestem, nem tik! Az én dógom!

- Jaj nekőőőm! Ű kereste. Hát nem én almótam alájik, mőte a Juli porontyos lett? Nem én szénáztam, vakartam űket? Nem a tenyeremee pilágattam űket? Még az üé. Jaj nekőőm!

- Ne óbégassatok! Nem hallitok? - Üvöltött János. - Hogy az isten rohasszon ee mindön asszont, valahán van a világon! Az a vén Nójé is veszött vóna az annyába, aki egy asszont a bárkába vitt! Csak ekkellött még.

Néhány hosszú és vad lépéssel végigmérte a szobát, majd ismét az asztalhoz lépett és lecsapott rá:

- Eevertem, oszt punktum. Neköm is lehet. Neköm is szabad. Ittam is, oszt punktum. Mer má elég vót ebbül a büdös életbű neköm is. Eccör le kellött má szakanni annak a keserves égnek is, mer má elég vót. Elég vót! - Ordította, látván, hogy anyja közbe akar szólni. - Egyik gyerök a nyakamon, a másik poronty is ott lesz mahónap, mind én tartom. Itt ez a sok lafancos asszon, mind én tartom. Hát elég vót. Leszakadt az isten is rólam, mast nesztök, nyeejetök!

Megfordult, néhány lépést le s föl járkált, azután egy székre vágta magát, hogy szinte reccsent. Az asszonyok jajgattak. Csak Mári néni látott ismét fonáshoz. Nyugodt, derűs arccal, csillogó szemmel figyelt minden mozdulatot, minden szót, hogy pontosan mesélhesse el a történteket. Józsika is bámult a kuckóban, álmos fején szanaszét feküdt hajjal, nagy szemmel. A macska óvatosan fölugrott hozzá s meleg vánkosára gombolyodott.

- Jajajaj! Jaj neköm! Sose vót ez ejen embör! - Veszékelt az öregasszony.

- Nem vótam! - Lármázott János és megcövekelte magát előttük. - De mamá ejen vagyok. Eccő leszakadt rúlam az isten. Elég vót! Lementem Szerbijába, jó van. Hazagyüttem kutyának, jó van. Tartottam ezt a sok éhös hasat, jó van. Eementek a szerbök, gyütt a nagy drágaság, takarmán se termött, eeköllött kótyavetyéni a tinókat... Hát mamá elég vót. Gyün a poronty is... elég vót, az úristenit! Ott a péz, mehettök utána a pokóba! - És megint a székre vágódott.

Most kezdett előttük kialakulni mindaz, ami ennek a kemény embernek a lelkében forrott. «Gyün a poronty is» - ez átterelte Kaszásné haragját Julira és meg is sajnálta a fiát.

- Nem vótá te ejen! Jaj-jaj, mi lett belülled édes egy gyerököm! Mi lett belülled! Látitok-e?

Majd feltörő siránkozás után gyűlölettel rikoltotta:

- Mindönnek ez a mazna Juli az oka! Ű vitte rá ejenre az én Jánoskámat!

Julit elöntötte az igazságért való harc tűze. Ezt nem hallgathatta tovább szó nélkül. Piros képpel, fölemelt öklökkel ugrott a napa elé.

- Nem igaz! - Sikoltotta. - Ne hazuggyon kee!

Ez a kitörés meglepte mindnyájukat. Juli folytatta:

- El akarnak szörözni az uramtú. Eddig szógálójik vótam, mast az akarik, hogy kapcarongy legyek. Azér akarik eefujtani a gyerökömet is, hogy sírba tegyenek. De nem... nem hagyom... - és köhögött. - Van isten az égbe! - Megint köhögött s remegőn támaszkodott az asztalhoz.

- Julim! Julim! - Siránkozott gyáván az anyja. - Miket beszész? Jaj neköm, há tetted az eszödet?

Az ura karon ragadta s a képébe ordított:

- Haagass, az istenödet hát! Az én anyám előtt te nem áhatsz meg!

- Látitok-e? - Lármázott rekedten a napa. - Te taknyos! Te szemét! Te patkán! Még ű! Még előttem! Még az üé a nagyobb! Te cafat! Nem hagyi. Hát azt hiszed, te nyavajás, maj kérdjünk tűled? Hát azt hiszöd, nem vót elég a sok sikonyálásbú? Maj én talán haagatom a köjked ordéttását, szagulom a piszkát, lesöm az álmát, he? Jaj nekőőőm! Az én drága szép tinójim! - És száraz kezeit ismét a fejéhez nyomta. - Jajajaj! - És az orrát szivogatta, de könnyei nem hulltak.

Juli nem adta meg magát. Föllázadt. Nem törődött semmivel, csak az igazát akarta.

- Azéris hazudik kee! Mindég hazudott!

- Te cafat! Te rongy! - Rikácsolt a napa égő szemmel és égő arccal.

- Julim! Julim! Ne víjjatok hát! Haagass.

- Keed a cafat! Keed a rongy! - És fölszakadt belőle az istentelen gyűlölet. - Keed akari a gyerökömet!

- Haagatol-e hát? - Dobbant elé az ura fölemelt ököllel.

- Szajha! - Süvöltött a napa.

Juli fölemelte a fejét:

- Üss meg János. Üss meg no.

- Jaj, az én drága szép tinójiiím! Jaj nekőőm!

- Üss meg, üss hát. A feleségödet. Lá teherbe vagyok, csak üss. Megpórolitok a Piókás szülét. Vihetitök szemétre a gyerököt. A te gyeröködet. Üss hát, hadd örüljön az a vén anyád. Üss!...

Köhögött. Barna szemében izzott a gyülölet. Szembemeredt az urával. A pillanatnyi csendbe ismét a napa süvöltött:

- Szajha!

- Keed a szajha. Keedöt düntögették mindön kapuhon. Keedöt... - megcsuklott. Fölrémlett előtte a halál. A mécs lángja vörösen csapott a mennyezetre, aztán feketébe borult minden.

Összerogyott.

Kaszás János ott állt szétvetett lábakkal a leomlott asszony fölött. Öklében még izzott a felszabaduló lendület s a csapás után meg is rúgta az asszonyt.

- Nesze! - Lökte ki magából a lihegő szókat. - Mast ett van... megkaptad...a kutyaúristenét annak a nagy szádnak... ezt érted ee vele...

Aztán le s föl döngött a házban csizmáival s maga-magának ordította:

- Majd csinálok én ornungot, a kutyaúristenét! Maj meglátom én! Mer emmá sok! Emmá elég! Az úristenét ennek a rohadt életnek! Maj leszök én Piókás szüle. Leszök! Minden leszök! Ne óbégass, az anyád istenét! - Ordított Józsikára, aki eltorzult szájjal rítta az anyját.

- Édös! Édös! Nem hagyom az édösanyámat, nem hagyom! - És keserves sírás buggyant ki a torkán.

Juli anyja és Mári néni veszékelve emelte Julit az ágyra. Sápadt volt. Nehéz. Piros vérszalag virult fel utána a földön.

- Ekellött neki. - Bizonygatta János. - Ű kezdte.

- Édös! Édös! - Sírta tépőn a gyerek.

*

Kaszásné kitoppant a pitvarba. Tiszta, makulátlan fehérségű bikla volt rajta és a fia nagy csizmája a lábán. Kötött kendőt kanyarított a fejére és beléburkolózott.

Sűrü, kékszínű köd volt. Vigasztalan ólomszürkeséggel borúlt a tél a fehér utca fölé. Itt-ott csöndesen pipált egy kémény. A halott szederfák szomorúan koldulták a napot. Csapatokba verődtek a varjak s rekedt károgással nagy fekete foltokban írták köreiket. Valahol disznót öltek, hallani lehetett a visítást.

Samu bácsi havat lapátolt. Fehér kockákat vágott ki a falapáttal s omló rakásba dobta, nehézkesen és komolyan.

Kaszásné megtörölte még az orrát biklája visszafordított szélébe s odaszólt az urának:

- Samu! Osztán menjön az a dolog. Ezömbe meggyüök.

Sietősen ropogtatta csizmáival a havat s kifordult a kapun. Töretlen hó feküdt mindenfelé. Néhol hegyeket emelt a szél. Puha és ropogós volt az út. S ahogy sietett a gyalogjárón, szüntelen Julira gondolt, ki iszonyú kínok közt sápadtan meredt a gerendára s ujjaival a dunyhát marta. Nem szabad meghalnia! És szaporázta lépteit.

Ács-Pallagék előtt megállította Pallagné:

- Há mégy Zsuzska?

- Jaj, látod-e - s már ott volt a kerítés előtt, hogy siránkozzék - az a szegény Juli! Jaj neköm. Úgy beléesött a heptika, csak alig-alig, hogy ee nem futotta a vér. Jaj neköm! Szinte úgy púzta a vért a száján.

- Ne beszéj! - Szörnyedt el Pallagné s megtámasztotta a lapátot. - Lá, csak meggyün a baj, mikor nem is gondoli az embör. Hej, hej, látod-e. Az én uram is annyirán horút, hogy má az éccaka azt tudtam: azomba eefú belé. Bozdát kee néki anni, én is azt adok az uramnak.

Kaszásné legyintett:

- Jába annak. Heptikárú nincsen orvosság. Jaj neköm. Lá, ujan vagyok, mint aki megcsúnyét, osztán fut a világba.

Azzal sietett tovább. Félt ugyan, hogy nem lesz elég gyors, de itt-ott mégis jónak látta elhinteni a hírmagot. A korongi utcán ismét megállította egy asszony, ki havat lapátolt az urával, az őszszakállú és jókedvű Hosszú Váczi Danival.

- Há sietöl úgy?

- Disznóöletbe! - kiáltott rá Váczi Dani. - Úgy-e Zsuzska? Osztán úgy vigyázz, hogy neköd jusson a leghosszabb csurka.

Kaszásné megállt:

- Jaj, látitok-e? A szegény Julinkat úgy megvötte a heptika, hogy má alig él. Jaj neköm. Az isten is oda adi a bajt, ahon se szeri, se száma.

- Höjnye. - Egyenesedik föl az ember. - Osztán vért is pök?

- Jaj neköm, csak úgy púzi a vért. Istenöm, istenöm. Egész életömön át dógoztam, gürcöltem, osztán mast vessze el az isten, aki dógozna hejöttem. Látitok-e?

- Hej, hej.

- Tán a bozda. A-hhasznána. - szólt Vácziné.

- Vagy a hársverág! Neköm igön-igön jó vót. - Tanácsolta Váczi.

Kaszásné szomorúan sóhajtott:

- Ha el akari venni az isten, úgyis eevessze. De a Piókás szüle maj tán tud valami könnyétőt.

- Biza, látod. Jó mondod. Okos asszony az.

Tovább sietett. Itt-ott köszöntötték a hólapátolók. Az iskolába didergő gyerekek siettek. Disznót pörköltek egy udvaron, a ház apraja-nagyja ott volt a vörösen lobogó szalmatűz körül. Varjúsereg gyűlt össze a szagra s lármásan lepte meg a fák szikkadt ágait. Friss nevetés hangzott mögötte vígan. De ő sietett. Kiért a faluvégre s belépett egy kukoricaszárral kerített udvarba. Átgázolt az elhányatlan havon, a pitvarban letoppantgatta havas csizmáját s nagyot szítt az orrán.

Benyitott a forró, párás konyhába.

Piókás szüle éppen kenyeret sütött és mocskos biklájában úgy guggolt a kemence szája előtt, mint valami kisebb kemence. Aranysárga, vibráló parazsat húzott ki a nyíláshoz. Odább készen álltak a kenyerek szakajtóikban, gondosan letakarva pirosszélű vásznakkal. Lapát, pemet hosszú nyéllel a fal mellett. Piókás szüle zsoltárt énekelt, a 24-et, vékony, remegő hangon, nagy áhítattal:

« Ahaaz úúr bíííraaz eeegész főőddeeel
Eés miiiiinden benneee eélőkkeeel...»

Hátranézett. Kerek arca piros volt és fényes, elterülő mosolya ezer ráncot vetett rá. Fogatlan szája hosszúra vígyorodott:

- Nini, Zsuzska! Tegöd is lehet látani? Űj le ett nálam.

- Isten áldja - szólt Kaszásné -, men a dolog, men?

- Csak így e. Hát mi jót hoztá?

Kaszásné elnézte a szülét, amint nyögve felállt vaskos lábaira, vízbe mártotta a pemetet, a kemencébe dugta, összehunyorította szemét a kitoduló gőz ellen. Nem tudta hamarjában, hol is kezdje. Fölnézett a polcra, ott befőttes üvegekben ujjnyi piócák vonaglottak. Lassan leült egy szalmaszékre.

- Hát... - mondta aztán -, csak azé gyüttem... mer hát a Juli...

- Hej, hej - csóválta fejét elszörnyedve az öregasszony.

- A heptika, tuggya ked-e, úgy beléesött, hogy má azt tudtam, azomba eemúl belé. Jaj neköm, láti-e. Mindég neköm kee viseeni a bajt. Mast ett vagyok megen. Jaj neköm.

- Hej, hej. Nomá, nomá. Osztán mamá? Vagy tennap?

- Tennap, tuggya ked-e. Vártunk a fiamat, a Jánoskát, meg a Samut, lá oda vótak vásárra, bá ne mentek vóna, azokat a drága szép tinókat nem atták vóna ee! - Sóhajtott és hosszút szívott az orrán. - Mer lá elatták, osztán az a gyímó János leűt kártyázni a Kántor Danivaa, hogy az isten merevétse meg azt a zsíványt, mer bizon mondom, megcsaata! - Lehajolt és biklája szélébe fújta az orrát, szipogott, ráncos arca mély szomorúsággal meredt a földre. - Az én szép tinójim! Jaj neköm. Csak baj éri az embört mindég. Láti ked-e? Osztán a Julink má nagyon oda vót, osztán eccő csak eefuti a vér, osztán egy nyommá se mehet... Jaj neköm!

A szüle figyelmesen hallgatta, aztán így szólt:

- Hej, hej, látod-e. Nomá, nomá.

- Hát azér gyüttem, hogy gyünne ee szülike, osztán nízné meg, kenné meg ...

- Eemék. Ezömbe mék. Szegén Juli. Nomá, nomá. - És csóválgatta a fejét és nagyon sietett a dolgával. - Ezömbe mék, Zsuzska. Csak bévetöm ezt a kenyeret, osztán futok. Pióka nem kee?

- Nem kee. Hacsak az uramnak nem. Régön szivatta má magát.

- Jó van lelköm. Maj azt is. Ezömbe.

Leguggolt, lisztet szórt a lapátra, ráborította a tésztát és gyorsan belökte. Közben beszélt is:

- Te Zsuzska. Má röstellöm, de jába: nincs egy kis paradicsonyod? Lá neköm nem is lett, meg osztán hogy a kezemmee se vótam röndbe, hát nem főzhettem.

- Van szülike. Maj adok én keenek.

- Nomá, nomá. Az a szegén Juli. Biza Zsuzska, egy kis paradicsonyt. Vagy két üeggee.

- Adok szülike. Két üegöt adok. - Mondta Kaszásné bosszús képpel.

- Úgy, úgy Zsuzska. Hej, az a szegén Juli. Meg osztán egy kis sanyó buborkát is adhatná. Igön-igön szeretöm.

- Azt is adok, szülike. - Mondta Kaszásné.

- Eés osztán egy kis kóbászt-csurkát, ha őtök...

- De lá magunk is mejen szegényök vagyunk. Gyerök is van... Biza.

- Hej, az a szegén Juli. Nomá, nomá. Hát jó. Egy kis paradicsonyt, buborkát...

- Jaj, szülike, osztán belé ne pusztújon a Julink! Láti ked-e, én má nem való vagyok a munkára, az uram is ujan, mint aki inkább a sírhon mint a tánchon. Há leszök a sok dologba...

- Jó mondod biza. Lá ett vagyok én is... - És belökte az utolsó kenyeret is, a kemence száját betámasztotta egy bádoglappal s vörös, égő arccal fölállt, hogy bocskorba dugja lábait és kendőt burkoljon magára.

*

Juli pedig feküdt a rózsaszín kockás vánkoson, a kékcsíkos dunyha alatt. Arca piros volt már a láztól, szeme sötéten ragyogott. A gerendára meredt makacsul. Barna kezei a dunyhát gyűrték tétován s hol lassan, hol gyorsabb lihegéssel emelkedett a melle. Szüntelenül jajgatott, halkan, monoton jajokkal, végtelen szomorú hangon s ezek az egész éjszaka folyton felhangzó nyögések olyanok voltak, mint gyászmenetben a posztóval takart nagydob tompa zokogása.

Az ágy mellett ott ült a menyecske anyja, kulcsolt kezei az ölében, arca szomorúságtól és álmatlanságtól gyűrött. János ide-oda ténfergett a szobában, néha kibámult a néptelen, havas utcára s távoli zajokat figyelt. Arca szigorú volt, szeme besüppedt s mintha nem a kivüle fölmerülő dolgokra nézett volna, hanem befelé az agyvelejébe.

És szüntelenül koppantak a csendben a jajok: «Jaj-jaj-jaj-jaj-jaj», mint konok, meghallgatást követelő ima, vád, búcsú, végtelenbe irányított lépések kopogása.

Kaszásné pár perce ment el. Juli anyja szótlanul bámult maga elé egy darabig, aztán egyhangú siránkozásba kezdett:

- Megvert engöm az isten. Egy lányom van, osztán mire kellött jutni annak is. -Nagyot sóhajtott, az orrát szívta.

János csak nézett ki a hideg utcára és nem felelt.

- Peeg mejen asszony ez. - Folytatta amaz. - Mejen a családjához. Mejen gondos. Hogy ápoli a gyerökét. Hogy gondul az urávaa. Osztán mégis ezt érdömőte. Juli, Julisom, nézz ede anyádra. Ett vagyok vijolám, melletted. Látod-e, he?

És igazgatta a vánkost, remegő barna kezeivel gondosan simogatta a redőket. Szaporán szivogatta az orrát. De Juli meg se mozdult. A gerendára bámult révedező szemmel, melle pihegőn emelkedett és süllyedt, félig nyiott szája halkan küldte a jajokat. Anyja tovább panaszkodott, csendesen, gépiesen és éneklő hangsúlyozással, mintegy maga-magának, csupán a szavak kedvéért:

- Nem szósz neköm se Julim, he? Hun fáj? Meere fáj? Jaj neköm, ki lesz má az én Julim, ha te nem lesző? Ha te megnyúgoszol? Ki viseli gondját a te szülédnek? Ki fogi pártomat, he? Jaj, mit cseleködtek véled! Ezt érdömőted tűlik? Eere neveetelek? Ezér adtalak férhőn? Hogy a hitös urad így megcsúfétson? Ezér hoztalak világra? Jaj neköm.

Kaszás János megfordult, pipáját a dohányzacskóba dugva lassan tömni kezdte és így szólt:

- Jó van má, halli-e. Nem kee furt az embört lovagóni. Keetök is csak ujan hibásak, akár én. Keetök papótak annyit arrú a vén Piókás boszorkányrú.

- Jaj, lelköm Jánoskám - siránkozott amaz tovább -, ammég nem vót ujan nagy eset. Százan megtesszék. Én is megtettem. Osztán ett vagyok lá mast is. Meg anyád, a Zsuzska. Ű is ett van lá, meg osztán a Mári is. Hát azé nem kee a bajt azomba rátóni az embörre. - Aztán megint Juli felé fordította az arcát. - Ugy-e lelköm? Ugy-e angyalos lányom? Lá, először se vót baj, még csak meg se látszott a formádon. Mast se lett vóna sömmi. Jaj, én istenöm, istenöm, mér nem maradtá otthun anyáddaa, ha gürcőve is, ha ehösen is, ha kúdúsan is, de maj csak megétünk vóna valahogy, osztán nem jutottá vóna ekkora bajba.

Kaszás János meggyújtott egy szál gyufát, a pipához tartotta s annak föl-fölcsapó halvány lángja fölött nézte az asszonyt. Szívás közben mondta:

- Igaza van keenek... százan megtesszék... osztán ha otthun maradt vóna, keetök se lovagótak vóna furt rajtam. De má mindegy. - Eldobta a gyufát.- A baj ett van, nem lehet letaganni. Hanem azt se, hogy keed is, meg az anyám is, meg a Bazsó Mári is, mind-valamennyi egytűl-egyig piszkos népség.

Nyugodt volt, nem haragudott. Megfordult, köpött és pipáját szíva ismét kibámult az ablakon. A csendet csupán Juli monoton nyögései szaggatták meg. János megtörölte az izzadó ablaktáblát s a válla fölött még visszaszólt:

- Ha meghal, a keetök lelkin vessze meg a sátán. Mer megvessze, ne féjenek. Amit én tettem, indullattaa cseleködtem. Más is megüti az asszont. Osztán az is keetök miatt történt. Mert keetök lovagótak rajtam. Mer keetök átkoztatik velem ókor az istent is, akit nem kéne kárhoznom.

- Nem hal. Ugy-e nem haasz meg Julim? Mondd, hogy nem. Dehogy haasz. Nem hagyod ee anyádat öreg napjaira. Mondd, hogy nem.

- Lá - folytatta lassan János -, mast is csak azon virgónnak egyre, hogy öregségikre há lesznek a Juli nékün. De a gyerök, a Józsika, a sömmi. Meg én. Én se vagyok számos. Neköm ett vannak keetök az anyámmaa, maj ornungot tesznek keetök. Avvaa se gondul sönki, hogy mamá is emiatt a dolog miatt nem mék megnézni a Szücs-Kovács disznait, peeg lehetne rajtik szörözni egy-két garast. De hát a sömmi. Keetök? Csak a keetök vénsége hangzik furt. Meg hogy a temetést is neköm kee kiszurkóni, az nem számos. Csak keetök.

Nyílt az ajtó és beóvakodott Mári néni, fekete kendőbe bugyolálva, lábán szalmával tömött nagy facipők.

- Isten velik - mondta szerényen és vontatva, a facipőket letolta s odalökte az ajtó mellé. - Hát mit csinátok he? Hogy van a Julink? - Aztán ráförmedt a fekete, lompos kutyára, aki szintén beszökött az ajtón s Juli ágyához futott: - Takarodol ki, Bárson?! Nem mégy ki?!

De a kutya nem hallgatott rá. Juli lecsüngő kezét lökdöste nedves és hideg orrával s szűkölt örömében. Juli erre lassan megfordította forró, piros arcát, barna szemét a kutya szemére vetette s elmosolyodott.

- Barsi... Barsikám... - lihegte halkan -, Barsi kutyám...

Ezek voltak eddig első szavai.

Kaszás János nem köszönt Mári néninek, hanem, látván a kutya vidám és vigasztaló jelenlétét, így szólt:

- Nem kee kihajtani. Hadd legyön ett. Úgyis hideg van kívű.

- Jó van Jánoskám, jó van. Hadd legyön hát edebe. Jó van. Azt tudtam, nem gyühet bé, lá, máskor kívű a heje... - mondta szaporán Bazsó Mári és betette az ajtót. Aztán egy székre ült az ágy mellett és sóhajtott. - Hej-hej, látitok-e? Mire virrad az embör. Hej-hej. Mast is ujan nehezen van?

- Nehezen. - Bólintott Juli anyja. - Alig él.

- Hej-hej, látitok-e. Nem kellött vóna ujan erélössen bánni véle. Gyönge asszon vót az mindég. Lánkorába is maj átfútt rajta a szél. Nem szót még?

- Nem az ugyan. Csak a kutyáhon az elébb.

Bársony lehevert az ágy elé. Juli ismét elrévedezett s halkan jajgatott tovább.

- Hej, hej - csóválta a fejét Mári néni. - Osztán mejen drága a temetés mamá. Egy hitfán papirszemfedő ezer pengő. Hun vesszétek a koporsót?

- Jaj, Mári - siránkozott Juli anyja -, mit tok én belé? Nem is hiszöm, hogy eevessze az isten az én egyetlen Julimat. Nem hiszöm.

- Biza, biza, látod-e, így van az, mikor az embör szeret valakit. Biza, biza. Peeg, lá, meg kee gondóni előre. Halandó az embör. Biza. De én csak aszondom, ne vegyétek a Géczyná, mer megbánitok, ujan drága. A Zink ócsóbb, nem jába némöt. Ott kee venni. Biza lelköm. Nagyon jó munkájú embör. Nagy János Dávidék is ott vették, mikor az apjik megnyúgodott. Igön-igön szép koporsó vót. Hát Jánoskám, de haagatol. - Fordult Jánoshoz, ki szótlanul állt az ablaknál és pipázott. - Miön jár az eszöd? - Majd, hogy a férfi oda se hederített, tovább beszélt. - Röggee, ahogyan kilépök, arramen a Pista János, osztán kérdi, igaz-e, hogy beteg a Juli, mer aszondi: beszélik ett-ott, hogy a halálán van. Osztán mondom: igaz ám, beteg szegén, heptika van rajta. Osztán a Pallagné is mondi, hogy aszondi: igaz-e, hogy halódik a Julink? Osztán csakeehűt belé, mikor mondom, hogy igaz ám, a heptika esött belé szegénbe, osztán má alig él. Osztán mondi: Nagy baj ez, lá, aszondi, mast pusztút belé a Vastag Váczi Zsuzska is, meg a Foki-Samu Mári, meg a Höndő Juli, osztá lá ett van mast a Kaszás Juli is. Há leszünk, aszondi, ha mindön fiatal menyecske heptikába múl el? Biza, biza látitok-e? A mi időnkbe, aszondi, nem így vót. De lá, más idők vótak azok.

Sóhajtott, majd Juli fölé hajolt.

- Julim, Julim - mondta -, halló-e kegyös lányom? Látó-e? Ett van a Mári nenéd, látod-e? Kegyös vijolám, szép verágom. Látod-e, nem hitted vóna, hogy ejen hama megnyúgoszol. Nem gondótad vóna még tennap ejenkor. Hej-hej, látod-e, halandók vagyunk. Biza, kegyös lányom. De csak ne félj, mindnyájan isten kezébe vagyunk. Ne féj verágom. Nekünk is meg kee haani. Nem kerűjünk ee mink se. - Aztán Juli anyjához fordult: - Eement a Zsuzska?

Az bólintott s az orrát szívogatta.

- Hozi a Piókás szülét?

- Hozi.

- Nem segét ammá. - Mondta legyintve, szomorúan. - Ett má nagy láz van, elég a tüdeje tisztára. Én tom. Láttam. Úgy eefeketödik, akár az égött papiros. Vagy mint az ujan südőé, aki vészbe pusztút ee. Én tom, bá ne tunnám.

Csakhamar lépések hallatszottak a konyhán. A kutya fölfülelt, morgott. Juli anyja a kályhához ment, szipogva rakott a tüze, aztán biklájába törölte az orrát és fölegyenesedett, elszántan, gyáván. Kaszásné meg a szüle belépett.

- Isten áldja - szólt komolyan a szüle. - Vrrr. - És vacogott. Odament a tűzhöz, kezeit melengette. - Harapós idő. Nem tom, mi lesz. Régön vót ejen hó.

- Má igaz, lelköm - bólintgatott Mári néni. - De én nem hiszök a télnek se. Asse ujan, mint valamikor vót. A mi időnkbe szentgyörgynapig szankón jártak Pécsre, ujan telek vótak. Meglátitok, péntök-szombatra má egy fótja se lesz a hónak.

- Jó kibeszélöd, Mári. Biza, biza.

- Bárson! Takarodó ki! - Rivallt Kaszásné a kutyára. Az riadtan ugrott talpra és iszkolt az ajtó felé. - Rosseb a bélödet!

- Mér hajti ki - védelmezte János, pipáját a kezében tartva -, lá, hideg van kivű.

- Jobb ne papóná ett, hanem lapátónád a havat! - Pörölt Kaszásné. - Az a puszma apád estig se hányi ee. Sömmi keresetöd ett.

Kaszás János szótlanul köpött, fogára vett pipával ment az ajtóhoz. Onnan visszaszólt:

- Ha meg talá haani!... Gyűjj Bárson.

Kiment. Becsapta az ajtót.

Most az asszonyok levetették nagy kendőiket, felgyűrték a vastag, agyonfoltozott, itt-ott már megzöldült rékli ujját szívós karjaikon. Az alsó karjuk barna volt és duzzadt erű, de Kaszásné szíjas és szikkadt, a szüléé gömbölyű, húsos. Kaszásné kis fateknőbe meleg vizet öntött, székre tette. Zsírt is hozott, cifra bögrében. Juli anyja hallgatott. Félt. A szüle azonban jókedvű volt, biztos a dolgában és szüntelen beszélt.

- Szaporán kee csinyáni, mer megég a kenyerem. Bévettem, hogy gyütt a Zsuzska, osztán mast iparkonnék, ha lehetne. Máshó ee se mentem vóna, bizon-bizon mondom. Nem én. Mer ki adi azt meg neköm, ha elég a kenyér?

- Neköm is kéne má sütni - szólt Mári néni -, lá adós vagyok a pásztornak is egy kenyérree, nem adtam meg, mer éppen eefogyott.

- Ölég lesz a zsír? - Kérdezte Kaszásné.

- Jaj neköm, csak meg ne haajon! - Sóhajtott Juli anyja.

- Peeg meghal. - Mondta Mári néni. - A láz miatt. Ha láz nem vóna... Én tom. Kiég a beesőrészi.

- Nem hal meg, nem kee féni. - Szólt a szüle, azzal az ágyhoz lépett. - No, Julim - beszélt gügyögő hangon -, eszödná vagy-e? Én vagyott ett, a Piókás szülike, látol-e?

Juli, úgy látszott, eszméletén volt. Most félbehagyta a szüntelen kopogó jajokat s megszólalt. Hangja halkan vergődött, ijedten röpdösött az alacsony, forró házban s a csevetelő asszonyok elnémultak, hogy jobban hallhassák.

- Meghalok... - nyögte. - Ne kénozzanak má... haggyanak meghaani...

- Dehogy haasz, lelköm - gügyögte tovább a szüle - dehogy haasz. Ett vagyok én, osztán segéttök rajtad. Dehogy haasz verágom.

- Nem kee segétség! - Vergődött Juli s fölemelte izzadt, szétdúlt fejét. - Nem kee! Nem kee!

Aztán visszaesett a vánkosra, szemét a gerendára szegezte s halkan beszélt, szinte maga-magának.

- A Józsikát... a Józsikámat nem vesszék ee tűlem... nem hagyom a Józsikát... Meg kee mondani a Jánosnak, jó őtöztesse fő, mer hideg van ott kívű.

- Szegén verágom - sóhajtott Mári néni - érzi a lelköm, hogy meghal. Hej-hej, látitok-e? Jába má, jába. Végét érzi.

- Gyerünk asszonyok - mondta Kaszásné - lá ett a sok dolog a nyakamon.

Azzal körülállták az ágyat. Piókás szüle levette a dunyhát s a véres, mocskos lepedőt látván, megcsóválta a fejét. Hümmögött. - Legfőbb edeje má - mondta. Az asszonyok némán vártak. Majd Juli anyja hangosan feljajdult:

- Jaaaj! Jaj nekőőőm!

Erre Juli is rekedt sikoltozásba kezdett:

- Gyilkosóóók! Megőtök! Megőtök! Ne bántsatóóók! - És ez a szegény, vergődő hang kétségbeesett sikoltásokkal ostromolta az életet. Néha vijjogón föl-fölcsapott, néha rekedt és rázó köhögésbe fúlt, elbukott törött szárnyaival, hogy ismét új erőre kapva üvöltsön, könnyesen és tépőn. - Gyilkosóóók! Gyilkosóóók! Megőtök! - Aztán könyörgőn zokogta: - Ne... ne... az isten megálgya keetöket... Édös, ked is ett van!... Ne haggyon ee!... Ne őjön meg... A Józsikávaa mi lesz, ha megőnek? A gyerökömmee? Istenöm, van lelkik, ne őjenek meg!... Jaaj! Jaj neköm!

Amikor Piókás szüle megnyugtató dünnyögéssel hajolt fölé, minden erejét összeszedte, föl akart ugrani s zavaros, rémült szemmel, sovány karjait az ágynak nyomva vonaglott, mint a féreg. Sikoltozott. De a szüle vastag, izmos keze visszanyomta az ágyba és Kaszásné lefogta a csuklóit. Az asszonyok szótlanul segítettek. Csak néha hallatszott egy-egy rövid, fojtott rendelkezés: - A zsírt! Add ede a tekenyőt! Ruhát adjatok! Fogd jobban a kezét! - És Juli hiába vergődött. Hiába sikoltozott. Hiába üvöltött és hiába könyörgött fuldokolva. Meg kellett történni. Piókás szüle lassan, de tempósan dolgozott, vörös homlokára verítékgyöngyök ültek a hőségben, széles, vékony ráncokkal hálózott arca fénylett és komoly volt. Teljesítette hivatását. És a sikoltás, fuldokló kétségbeesés verte az izzadt falakat, a füstös, nyomott gerendákat s az apró ablakok párás üvegét, melyeken belátszott a havas, hideg utca s a kopár fák fölött egy darab szomorú, szürke ég a keringő varjakkal.

Végre elcsitult Juli. Kimerült. A testét végigostorozó kín lassan-lassan kábultságba csavarta. Most már nem vonaglott, nem verte fejével a vánkost, megtört. Csupán a jajok kopogtak tovább. És lihegett, arcát veríték önötte el, szemét lehunyta. Kuszált haja szétterült a vánkoson. Néha beszélt is. - A sargyút - lihegte -, fön kee má gyűteni a sargyút... Lá, viher lesz, fön kee gyűteni a sargyút... Jaj-jaj-jaj-jaj... Mondd meg apádnak, gyűtsék fön a sargyút... Lá, nem mehetök, maj napamasszon segét... Jaj-jaj-jaj... Mond meg apádnak... én nem mehetök, mer meg kee haani...

- Osztán heptikába van ám a Juli! - Figyelmeztette Kaszásné az asszonyokat.

- Hát! Persze. Persze.

- Ha meghal, abba hal meg - szólt Már néni.

- Nem ám ebbe - mondta a szüle. - Ebbe még nem haat meg sönki.

- Hej, hej, istenöm, istenöm - sóhajtott hangosan Juli anyja a hirtelen beálló csendben.

Csak Juli folytatta a magáét.

- Nem lehetök a gyűttésná - motyogta szomorúan - meg kee haani... jaj-jaj-jaj... peeg gyorsan kee... mer viher készül... jaj-jaj... érzöm a vihert...

És piókás szüle nyugodtan szólt:

- Szegény Juli, mast is a sargyú jár az eszébe. Hej, hej, látitok-e, mejen gondos, dógos asszony ez. Mejen kár lenne érte. Biza, biza.

*

Lassan gyülekeztek a virrasztó asszonyok, mikor beesteledett. Elvégezve a fejést, megfőzve a vacsorát, egyenként szállingóztak a csendes utcán.

A méccsel halványan megvilágított szobában ott volt Mári néni, Juli anyja, Kaszásné, János. Az asszonyok beszélgettek. Samu bácsi Józsikával a kuckóban szundikált. Most a sarokban pihentek az orsók és a rokkafára kötött selymes lencsomók hallgatagon álltak egymás mellett. Halkan duruzsolt a kályhába rakott nedves fa. És a lebontott, tisztába húzott ágyon feküdt Juli fehér lepedővel takart holtteste. A lobogó, sárga mécsláng éles árnyékkal rajzolta meg mereven fölemelt orrán és összekulcsolt kezein a lenvászon puha redőit.

- Osztán ki sirati maj ee, hallitok-e? - Szólalt meg Bazsó Mári. - Mer most hamargyorsan nem tok sönkit, aki szépőn eemondi, amit kee.

- Én csak aszondom, hallitok-e - mondta Kaszásné - hogy te sirasd ee, Mári. Mer te igön-igön értöd az ejent. Lá, te sirattad ee a Höndő Julit is, osztán mejen szép vót. Sose feledöm ee.

- Jó van. Hát maj eesiratom én szegént. Maj meglátitok, a pap se mondi ee különbű. Még asse rékati meg jobban az asszonnépet. Hej, bá ne kéne biza. De jobban én, mint valami idegön...

- Jaj-jaj - siránkozott Juli anyja s maga elé bámult fásult szemmel, árnyékos arcán le-legördülő könnyekkel - mejen sorsra is jutottam! Mejen árvaságra kellött jutnom! Jaj-jaj-jaj neköm! Megvert engöm az isten! Jaj-jaj! Mér is hoztalak világra tégöd, édes egy vijolám! Mér is adott az isten, ha ejen hama eevevött! - És zokogott, hogy öreg vállai meg-megrándultak belé és fuldoklott és köhögött a könnyektől, melyeket nem győzőtt a biklájába törölni.

- Biza, ki hitte vóna, hogy ejen fiatalon eemúl - sóhajtott Kaszásné.

- Látitok-e - mondta Mári néni -, mast bezög elévennétök szegént. Mast bezög sóhajtoztok utána, bezög réttok, óbégattok. De lá, míg ett vót köztetök, rúgtátok, üttétök, még beléhaat. Mast kéne úgy-e? Lá mindég mondtam, ne húzzátok-vonnyátok, mer megbánitok. Mast ett van. Mér nem fogattátok meg a jó szót? Mér nem haagattátok meg az okos beszédöt? Mindég mondtam: lassan he, mer gyönge asszon az, akkor bánitok meg, amikor nem is hisszétök. Igaz lett, az utósóig igaz. Mast ett van. Réhattok.

- Hej, Mári, má csak te ne beszéj ejent! - Hüledezett Kaszásné. - Nem te biztogattá minket, hogy így meg úgy, nem lesz baj, más is megtessze? Nem te mondtad, hogy esszee él az embör, meg hogy nem patkán az embör, se nyuszka?

- Julim, Julim! Há leszök nélküled! Jaj-jaj-jaj-jaaaj! Nincs már neköm Julim! - Jajgatott hangosan az anyja.

- Hej, hej, Zsuzska! - Méltatlankodott Bazsó Mári és rázta a fejét. - Még tán engöm okósz érte? No-má, no-má! Hogy én? Hej, szegén Julim, szegén Julim, ha te ezt hallanád! Ha te ezt látnád! Hánszor gyütt át hozzám réva a szegén, hogy aszondi: megőnek, ezömbe megőnek Mári néném, szünös-szüntelen ütnek-dobnak, aszondi, hajszolik az embört, aszondi, nem élöm túl, belé kee pusztúni, aszondi. Fusson ki a két szömöm, ha nem így vót! Maj mindönnap ott rítt, sóhajtott nálam. Egy nyommá se mehessek, ha nem így vót! Mondd meg te, Jánoskám, igazat beszélök-e? Te tudhatod, lá megszótad neki, minek sül-fől nálam. Igaz-e, Jánoskám!

De Kaszás János hallgatva ült a kályha mellett egy alacsony széken, üres pipáját a térdére nyugtatott kezében tartotta s mozdulatlanul nézte-nézte a csizma orrát. Másik keze lelógott a térdéről, háta előregörnyedt, arca sötét volt, komor és nyugodt. Bajusza csapzottan borult a szájára. Nem felelt.

- A János megmondhati - folytatta Mári néni - ő tudja. Hánszor mondtam szegén vijolámnak: ne bánkódj, mindönkinek megvan az ű körösztje, viseed te is, isten kezébe vagyunk. Hányszor vigasztaatam, ha a magamé lett vóna, nem szerettem vóna jobban. Még én! Engöm okótok! Nem éhetött vóna meg ett még egy gyerök? De lá te mondtad: nem haagatom az ordéttását! Nem szagulom a piszkát! Igaz-e? He?

Elhallgatott, mert kint ugatott a kutya s két asszony nyitott a házba. Az egyik öreg, de egyenes tartású, villogó sötét szemű, a másik valamivel fiatalabb, zömök, kerekképű asszony. Váczi Dani felesége, meg az Ács Pallagé. Vastag fekete kendő volt rajtuk. Csöndesen «J'estét» mondtak s letolták facipőiket. Aztán a holttesthez léptek s Vácziné óvatosan felemelte a vásznat. Ott feküdt Juli nyugodtan, fehéren, megbékélt szemeit lehunyta, orra egyenes volt, álla hegyesen, mereven előreállt. Barna haján rezgett a fehér mennyasszonyi koszorú. Finom lenvászon állkendő volt rajta.

- Mejen szép - mondta Vácziné halkan.

- Hej, hej. Mintha csak éne - szólt Pallagné.

- Jaj, jajajajaj! Jaj neköm! Julim! Julim! - Zokogott fuldokolva Juli anyja és köhögött és a biklájába temette arcát.

- Biza, biza - sóhajtott Mári néni - ejen asszon, osztán igy köllött neki eemúni.

A két asszony fejcsóválva nézte a halottat, majd ismét betakarta és leült.

- Hja, hja, a heptika. Biza, biza. Rút kórság ám az. - Mondogatták.

- Lá, szegén Vastag-Váczi Zsuzska is, meg a Foki-Samu Mári, azok se hitték vóna - mondta Kaszásné.

- Meg a Höndő Juli. Biza, biza. - Sóhajtott Vácziné. - De hát accsak csuda, hogy mejen gyakori ez a nyavaja.

- Soká kínlódott?

- Nem szegény - mesélte Bazsó Mária - úgy eehervadt az, akár a verágszál. Tennap vért pökött, osztán eehaat mindön tagja, osztán má nem lehetött segéteni rajta. Mamá röggee megnyúgodott szegén. Biza. Ki hitte vóna! Ujan vót, akár az elet. Még mondtam is, ahogy förösztöttünk, hogy lá, mejen erős bonca, mejje van. Elét vóna tuggya isten meddig.

- Peeg lánkorába ujan vékonka vót szegén.

- Jaj - jajajaaaj neköm! Nincs má neköm Julim. Jaj neköm! Há lögyek néküled, há lögyek! - Jajgatott ismét Juli anyja.

Egymásután szerénykedtek be az asszonyok. Hosszan sorakoztak a szalmával tömött facipők. A földön hólé szikkadt csatakosan. Mind fölemelte a holttestet borító vásznat s mondott valamit a halottról: hogy milyen szép, milyen nyugodt, de kár érte... aztán lassan csóválták a fejüket, sajnálkoztak, sóhajtoztak. Valahányszor egy-egy dicsérő szó illette a holt menyecskét, anyja hangosan felzokogott, mint a fuvolán pergő szapora futam. S ott ültek és beszélgettek az asztal körül. A mécs fekete árnyékokat vetett arcukra, kiélezte sűrű ráncaikat, mélyebbé és sötétebbé tette mély és sötét szemüket. Gondosan kötött fejkendőjük beárnyékolta homlokukat. Kezeik, ezek a barna, száraz, zsinórnyi erekkel befutott kezek, ott nyugodtak az ölükben. És ők beszéltek az időről, drágaságról, disznóról, borjúról, némelyik fájlalta a derekát, némelyik a hátát, és sóhajtoztak, bólintgattak. Kaszás János azonban nem szólt, nem is mozdult, öklére támasztotta az állát és bámult maga elé, nyugodtan, szomorúan. Hallgatott. És hallgatott a kinyújtóztatott, fehér lepedővel takart halott is, melyen éles árnyékokat rajzolt a sápadt mécsvilág.