Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 17-18. szám · / · Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ

Rab Gusztáv: MOCSÁRLÁZ
- Regény - (3)
A DURVALELKŰ ASSZONY

Délelőtt azért elment a barátjához. Sárga, mocskos bérházban lakott, amelynek faláról vastag csíkokban csurgott a piszok. A lépcsőházban rothadt káposztaszag csapta meg az orrát és kitört ablaküvegeken léghuzat áramlott keresztül. A lépcsőket egy vörös kezű és vörös lábú parasztasszony súrolta. Moslékkal leöntött, sötétkék szoknyája ringott és berzenkedett széles csípőin, amint négykézláb csutakolta a kopott kőlépcsőt. Mikor Horváth megszólította, felemelkedett, piszkos kezével elsimította szemébe lógó barna haját és rekedt hangon a második emeletre küldte fel.

Horváth csengetett és jó ideig kellett várnia, amíg jelentkezett valaki. Borzas, sápadt, nagy fekete szemű, sovány asszonyka nyitott neki ajtót. Fürkésző pillantást vetett rá és amikor megkérdezte tőle, hogy itthon van-e az ura, nyersen felelt:

- Itthon. Beteg.

És becsapta orra előtt az ajtót.

Horváth ottmaradt egy pillanatig a zárt ajtó előtt. Nyelt egyet, valami kép ötlött emlékezetébe, talán az, amikor a muszka őr fejen vágta a puskatussal. Aztán lehorgasztotta fejét és szép lassan lefelé indult a lépcsőkön. Mikor leért az első emeletre, felülről hangos kiabálást hallott.

- Hé! Ki az? Jöjjön vissza! Itthon vagyok! Forduljon vissza! Halló! Hé!

Felnézett és feje fölött egy hálókabátos férfialakot látott, aki integetett felé. Karjain úgy lógott a hosszú hálókabát ujja, mint egy denevérszárny. Visszafordult és amikor felért hozzá, arcába nézett és megkérdezte:

- Megismersz?

A férfi zavartan bámult. Arca borotválatlan volt és beesett. Sovány, magas alakján ráncosan lógott a köpeny, tekintetében valami fürkésző önbizalom ólálkodott. Kényszeredett mosolyra torzult az arca és édeskés hangon felelt:

- Várj csak. Ismerlek. Csak a neved nem jut eszembe. Tudod, betegeskedem mostanában. Hanem mondd csak, hol is találkoztunk mi? Ejnye na.

Mikor megmondta neki a nevét, örömet mutatott és betuszkolta maga előtt a szobába.

- Na de ilyet, hogy nem ismertelek meg!

Szűk előszobába léptek, amely tele volt lim-lommal és pókhálóval. Nagy szekrény állott mindjárt az ajtó mellett. Egyik fiókjában a kulcs benne lógott, tetejét vastag por lepte be és a porban törött porcelánedények hevertek üres befőttesüvegek, festett emlékpoharak és virágtalan vázák társaságában. A jobbra nyíló ajtó előtt egy nádból fonott gyermekkocsi állta el az utat. Tolórúdján egy szennyes pelenka száradt és terjesztette orrfacsaró szagát. A földön egy elejtett gyerekcipő és mellette egy játékpójáca hevert.

- Parancsolj erre. Ejnye na, hogy nem ismertelek meg! Szép tőled, hogy meglátogattál. Nagy rendetlenséget fogsz itt találni, de hát beteg vagyok és azóta fel van fordulva az egész ház.

Leültek a színehagyott fotelekre. Annyira rozogák voltak, hogy minden percben felborulással fenyegettek. A szobában az előbbi orrfacsaró szag terjengett és egymás hegyén-hátán hevert minden. Az asztalterítő az ágy karján lógott, a könyvek össze voltak hányva a polcon, a képek ferdén függtek a falon, a függöny gyűrötten hanyatlott a padlóra, a szőnyeget valaki felrúgta, az asztal ferdén állt telerakva orvosságos üvegekkel, gyerekharisnyával, asztalkendővel, kávés findzsával, félig kiszívott pipával, mosdószappannal, dróthajtűvel.

Az ajtó kilincse megzörrent úgy, mint mikor a kutya első lábával megüti és egy kis, maszatos gyerek tipegett a szobába. Lábai rövidek és görbék voltak, arca pufók, ruhája gyanús színekkel tarkított és nadrágjából hátul kilógott az inge. Ijedten nézett Horváthra, megállt a küszöbön és mutatóujját a szájába dugta.

- Menj ki, menj ki, mert a bácsi elvisz - mondta az apja és megfenyegette ujjával. A gyerek hangosan bőgni kezdett és úgy rikoltott, hogy a ház visszhangzott tőle. Borzas, sápadt anyja berontott a szobába, megragadta, dühösen összeszorította ajkait, vagy ötöt rápaskolt a fenekére és kiráncigálta a szobából.

- Jó asszony, nagyon szeretem - mondta a férfi - úgy ápol, olyan önfeláldozóan, hogy az életemet köszönhetem neki.

- De rendetlen és nyers és azt hiszem, hogy durvalelkű. - szólt Horváth.

A férfi arca elváltozott. Az előbbi, szíves mosoly helyett kemény vonás jelent meg ajkain.

- Nem tudom, hogy mersz így beszélni a feleségemről? Elsősorban semmi közöd hozzá, akármilyen, másodsorban pedig a legjobb asszony a világon.

Horváth zavart volt és hebegett, hogy ő azt nem úgy értette. Ő azt hitte, igazat mond és nem gondolta, hogy barátja félreérti. Titokban meg volt győződve - már amennyire képes volt erre -, hogy ez az ember barommá lett, amióta nem látta és lehetetlen őszintén szólni hozzá, mert csepp fogékonyság sincs benne az őszinteség iránt.

Ez a meggyőződés nem volt szilárd benne, mert tudta, hogy zavarban van. Rögtön elment minden kedve a beszélgetéstől, szótlanul hallgatta volt barátja panaszait nyomorúságukról, tengődésükről, kevés fizetéséről, rengeteg munkájáról, gondjairól, arról, hogy mennyit nélkülöznek, amióta beteg, mennyire félti életét és mégis boldog, mert szereti gyermekét, feleségét és azok is szeretik őt.

Mikor otthagyta, tisztán állt előtte, ide se fog még egyszer eljönni:

- Ez a korlátolt állat egész természetes hangon mondta, hogy a felesége a legjobb asszony a világon. Látszik, hogy fogalma sincs arról, hogy mi az: élet. Neki az élet az ő rendetlen vacka maszatos kölykével és modortalan nőstényével. Nyomorog, piszokban és adósságban fetreng, beteg, félti nyomorult életét és mégis boldog. Ezt nem értem.