Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám

KNER IMRE: KIRÁLY GYÖRGYRŐL

Mi támasztéka maradhat az embernek az élet ellentétel erőinek forgatagában? Flaubert maga felel rá - a munka. «Betegen, izgatottan, napjában ezerszer kétségbeesetten, asszony nélkül, minden legapróbb játék nélkül, ebben a komoran földi létben elvégzem lassú dolgom, mint a jó munkás, aki fölgyűrt ingujjal, izzadságtól összecsapzott hajjal veri az üllőt, és nem bántja sem eső, sem a jég, sem a szél, sem a vihar.» S vajon ez nem vallás, mégpedig olyan vallás, melynél eddig a filozófia sem tudott tovább jutni? - Király György. Nyugat. 1921. II. 1044. oldal.

E sorok íróját másfél esztendő közös munkája fűzi Király György felejthetetlen emlékéhez. Erre a másfél esztendőre három teljes kiadványsorozat koncepciójának közös kiérlelése, sajtó alá rendezése és minden részletében való kidolgozása esik, azon a sok más fordításon, szerkesztési munkán kívül, amit Király ez alatt az idő alatt végzett. Ha visszagondolok erre a másfél esztendőre, a sok-sok megbeszélésre, levélre, apró részletekben elmerülő munkára, egy kivételes egyéniség körvonalai bontakoznak ki előttem, hogy a pótolhatatlan veszteség érzését még teljesebbé tegyék.

Ha röviden és kifejezően akarom őt jellemezni, azt kell róla mondanom, hogy tudós és művész volt egyszemélyben, a nagy tudós és a nagy íróművész minden jellemző tulajdonságával felruházva. Ezek a tulajdonságok ritkán találkoznak egy személyben, de ebben a szerencsés vegyülésben olyan kerek, olyan teljes egyéniséggé alakultak, annyira kiegészítették egymást, hogy a két különféle embertípus egyoldalúságait, hibáit a másiknak erényei szinte teljesen megszűntették.

Amikor a szerkesztésére bízott együtt kitervelt koncepció megcsinálásáról volt szó, bámulatba ejtett hallatlanul teljes, csodálatosan alapos tájékozottsága a világirodalom egész anyagában, és az a széles látókör, azok az összefoglaló szempontok, amelyekből egész kultúránk fejlődését, a kultúrhistória egyes fejezeteinek jelentőségét, az egyes alkotásoknak, jelenségeknek elhelyezkedését és súlyát értékelte és átérezte.

Hihetetlen türelem és forró, lelkes szeretet vezette munkájában, amely minden kicsiny részletbe eleven életet tudott lehelni. A nagy, az egyetemes emberi élet érdekei lebegtek mindig szeme előtt. Számára az irodalom a folyton előretörő emberi lélek küzdelmeinek és haladásának beszédes emléke, nyitott történetkönyve volt. És minden kis részlet egyformán érdekelte, de nem úgy, mint a cédulázó szaktudóst, aki a bélyeggyűjtő türelmetlen szenvedélyességével törekszik az adatsor hiánytalan teljességére - amelyet neki nem nagy fáradságába került megszereznie; hanem az alkotó művész, az érző, melegszívű, értő ember, a hallatlan probléma-érzékenységű író művészi intuíciójával tudta az apró adatok értékét, jellemző és embert-megmutató igazi értelmét megtalálni és kivirágoztatni. Olyan ember volt, aki tisztában volt a tradíció igazi értékével és jelentőségével, akiben a generációközösség tudata, az emberi és kortársi szolidaritás érzése hallatlanul ki volt fejlődve és minden lépésnek irányítója volt. Tudta, érezte, hogy abban az anyagban, amelyet ő életmunkája anyagává választott, a tanulságok rengeteg kincse van elrejtve, hogy a tanulás, a tudás és a tanítás, az írás célja, értelme, nem a múltba való elmerülés, hanem az, hogy belőle megismerjük idáig vezető utunkat és következtetni tudjunk arra a jövőre, melynek előkészítésén építve munkálni mindnyájunk legszentebb kötelessége.

Mindig tudta, mit hol kell keresnie, hova kell elhelyeznie, és számomra egyik legnagyobb meglepetés az volt, hogy a hozzá hasonló tudósok típusától eltérően a képzőművészetek stílusfejlődését is pontosan ismerte, s megérezte, sőt pontosan meg is konstruálta a képzőművészet és az irodalom fejlődésének párhuzamosságait minden egyes esetben. Abban a szédítő adathalmazban, amely rendelkezésre állott, az igazi író, az emberértő művész meleg szíve, érző lelke, biztos intuíciója segítette a tájékozódásban. Ezért nem vált szárazzá soha, ezért tudta mindig megőrizni fejlett érzékét a realitások iránt, s ezért nem merült el a kopírozásba, és nem vált üres historizálássá az, amit csinált. Csodálatos élettel tudott néha megelevedni egy-egy régi írásmű a keze alatt; elég itt talán a Monumenta Literarum számára készített egyik fordítására utalnom, arra, amely a régi német Faust-népkönyvet adja vissza magyar fordításban, Heltai Gáspár korának magyar nyelvén. Meg tudta látni minden régi írásban, minden régi forma külsőségei mögött az igazán lényegeset, a jellemzőt, a kornak, az embernek lelkét, és alkotó művésszé vált maga is, amikor az így felfedezett lelket kellett új formába öntenie.

Olyan ember volt, aki az élet sok csapása, felmorzsoló, gyötrő szenvedése és gondja között le tudta magáról rázni a csalódásokat, tisztán őrizte meg szent hitét, idealizmusát, és az ember jövőjébe vetett törhetetlen bizalmát, mert mélyen és tisztán látott bele az emberiség történetébe és nyitott szemmel nézett szembe a jövővel is. Nagyon szerette az embert, az életet és nagy, nagy jóság égett a szívében. Ezek magyarázzák meg a törékeny, gyönge, beteg kis ember hihetetlen munkabírását, végtelen komolyságát, örökké derűs, mosolygó, villogó pápaszemes arca mögött, azt a végtelen gyöngédséget és sok figyelmet, amelyet barátai és munkatársai iránt tanúsított, ezek magyarázzák meg hihetetlen szorgalmát, akaraterejét, a mai időkben ritka pontosságát, megbízhatóságát és fanatikus elszántságát is. Hitt a munka üdvözítő erejében és nagyon tudta szeretni és tisztelni a komolyan dolgozó embereket. Szociális hitvallása is a munka tiszteletén és a kollektív feladatok, kötelességek érvényességében való hiten épült fel. Páratlan elevensége, lelkessége, fanatizmusa és az az erkölcsi bátorsága, amellyel a kultúrátlansággal, a reakcióval, a mai idők sokféle veszedelmével szembeszállott, az utolsó percig sem hagyta el. A legutolsó időkig tagadta betegségét, új munkákról és egészsége javulásáról beszélt, s egy nappal halála előtt írt két soros levele így végződik: «Nagyon rosszul vagyok. Jó munkát.»

Egész ember volt, ritka ember, példaként világító és örökké felejthetetlen mindazoknak, akik közelről, igazán ismerhették.