Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám

SZABÓ LŐRINC: ÖNÉLETRAJZ-TÖREDÉKEK: KIRÁLY GYÖRGY

Száz embernek elmondottam, száz ember elmondotta nekem: meghalt, meghalt... És mindnyájunk előtt emlékek végtelen processziója indult meg: a teste, a lelke: betegsége, bátorsága, okos szeme, erős hite, beszélgetések, tudásának elszórt kincsei vagy meleg baráti szók, egy kézszorítás, egy apróság, egy semmiség, ami fontossá válik a halálban.

Nem volt édestestvérem az irodalomban, nem vagyok, nem leszek szakember abban, ami benne a tudós lényege: az írót látom, a kritikust, jelenkori vonatkozású ítéleteit és polémiáit. És az embert, a barátot siratom.

Magamnak mondom el ezeket az apróságokat, magamnak és azoknak, akik szeretik őt.

*

Az egyetemen láttam először. Céltalanul csavarogtam akkoriban a tantermekben; csaknem kizárólag az új tanárok óráit látogattam, Babits- és Laczkó-órákat, tiszteletből és kíváncsiságból. Tulajdonképpen a hatásra voltam kíváncsi, arra a visszhangra, amit a tudomány és filológia szigorú termeiben az eleven irodalom harcosainak az eszméi keltenek.

Király György órájára teljesen véletlenül vetődtem be. Azt hiszem, a Riedl-teremben tartotta előadásait a régi magyar irodalomról. A tárgy, különösen akkor, nem érdekelt, de azért világosan emlékszem erre az órára. És azt is bevallhatom, hogy többek között nekem se nagyon tetszett az új professzor viselkedése. Pedig bennünk volt a hiba: a régi külsőségeket kerestük, Király tanár úr modora pedig teljesen új volt, és mi, hallgatói, hányavetiségnek tekintettük könnyedségét és ceremóniátlanságát. Kissé oldalt fordulva magyarázott, kedvesen, közvetlenül. Felkönyökölt a katedrára: ez megtisztelt és megalázott bennünket. Megtisztelt, mert közvetlenségével barátias jelleget adott előadásának, és megalázott, mert az a felkönyöklés ezt jelentette: Nem figyeltek? Mit törődöm én veletek, ti szamarak!

Költői képpel kezdte előadását: A régi magyar irodalom alvó Csipkerózsájához sűrű bozóton át visz az út, de ne higgyük, hogy ez a bozót hozzátartozik az irodalomhoz; ezt csak a filológusok munkái növesztették föl tüskés-karmos akadállyá a semmiből.

És minden hallgatója nagyot nézett a «vörös» tanár egy másik kijelentésénél: Nem szabad felülni azoknak, akik mindent kitűnőnek tartanak régi irodalmunkból. Semmi se jó azért mert régi, mint ahogy semmi se jó azért, mert új. Hiszen manapság is sok mindent értéknek tekintenek és ünnepelnek, a lényegét meg se vizsgálva, pusztán azért, mert benne van az a szó, hogy: vörös! - Ezt az utolsó mondatot többször, többféleképpen variálva erősen hangsúlyozta, úgyhogy az óra után, ha tréfából is, de azt mondottuk egymásnak: Király Györgyöt még el fogják csapni!

El is csapták, de mások.

*

Ezerkilencszáztizenkilenc őszén leveleztünk egymással, de még mindig nem ismertem. Egy Debreczenben megindíthatónak vélt folyóirat munkatársának kértem fel, levélben, és ő is levélben válaszolt. Télen már bizalmas barátságban voltunk egymással. Kedves és szomorú emlék számomra azaz 500 korona előleg, életem első előlege, amelyet ő adott nekem, mint a Kétnyelvű Klasszikus Könyvtár egyik szerkesztője.

Ebben az időben kávéházban «laktam», a Centrálban, amelynek Király is egyre gyakoribb vendége lett. Eljött délelőttönkint, ragyogó, napfényes időben is magával hozta esernyőjét, és délutánonkint, amikor egy szinte naponként nagyobbodó liberális társaság gyűlt össze az egyik asztalnál. Ide járt Babits, Tóth Árpád, Trócsányi, Schöpflin, később Mikes, és mások, sokan. Szerdánként bejött a Nyugat-asztalhoz az örökifjú Heinrich Gusztáv is, aki talán legelsőnek vette fel a «régiek» közül a «régi», őszinte érintkezést Király Györggyel. Én állandóan sok könyvet hordoztam magammal, Shakespeare-köteteket, szótárt; ő jött, leült, hozzám is, aztán beszélgettünk, csöndesen, bizalmasan. Modora mindig oly természetes és közvetlen volt, hogy eszembe se jutott megkérdezni: hogy jutok én e tudós professzor barátságához?

*

Állandóan betegeskedett, mindig ijesztően sovány volt, és lázas, de ez napközben nem látszott meg rajta. Fürgén mozgott; a beszéde még elevenebb volt és minden gondolatot csodálatos gyorsan tömörített össze vagy teregetett szét az agya. Kidolgozott intelligencia - mondotta rá egy orvos ismerősünk.

*

Telt az idő, és a centrálbeli társaság egészén belül egy kisebb baráti kör alakult ki, alig egynéhány ember. Király mindkettőben egyaránt otthon volt: mindenki szerette és ő senkire se tudott haragudni. Lassanként helyreállt a kapcsolat közte és régebbi ismerősei között is, akik (tisztelet a kivételeknek) gyáván vagy kétszínűen vagy bántóan viselkedtek vele szemben, jellemük vagy kurzusbeli állásuk szerint. Ő mindig egy haragtalan, nem is megbocsátó, hanem egyszerűen tudomásulvevő kézlegyintéssel szakította félbe a beszélgetést, ha rájuk terelődött a szó: Hagyjuk, ez csak természetes!

*

Nagyon szeretett moziba járni, mint a legtöbb legényember. Ekkor már feljártunk egymáshoz, (mert már lakásom is akadt és annak kissé túl szerény bútorzatához ő is hozzájárult egy falra-akasztható ládával, amit azóta már tovább ajándékoztam) és csak az isten tudja, hány mozidarabot néztünk végig kettesben, hármasban, négyesben. ha valami rendkívül sürgős munkája nem volt, szívesen átsétált a Centrálból a szomszédos Est-moziba. (Akkor még nem volt az ébredőké.) Royal, Apolló, Corso, Omnia, Tó-, Kert-, és egyéb mozi: mindegyikhez fűz valami közös emlék. Sokan nem értették és nem értik ezt a moziszenvedélyt. Nem is könnyű megmagyarázni; valahogyan van, jön, mint egy betegség. Még ragadós is. Olyasféle, mint a sakk-szenvedély: az ember hetekig egyebet se csinál, mint bábokat tologat, betűket és számokat motyog még álmában is; egyszer aztán szétfoszlik a letargia, és rögtön egészen idegen, felesleges időpocsékolássá válik az előbbi szenvedély. Fáradtak voltunk és pihenni, ülni akartunk, de úgy, hogy ez a pihenés távoli országokba, hajrás kalandokba vagy groteszk jelenetekbe sodorjon. És még egyért azért, hogy ne érezzük a lassan vánszorgó időt, ami szintén agglegénybetegség.

*

Kirándulni azonban nem szeretett. Ha kiment is néha-néha Hűvösvölgybe vagy a Margitszigetre, ezt nem a maga, hanem a barátai kedvéért tette meg. Emlékszem, tavaly ősszel - még langyosak voltak a napok, de az estét már megérezte az ember - együtt vacsoráztunk a Mátyás-pincében s én vacsora után mindenáron kikívánkoztam Hűvösvölgybe. Azt állítottam, hogy az út éjszaka egész különösen szép.

Hárman voltunk, Király, én és egy asszony, aki később a feleségem lett. Nehezen ugyan, de beleegyezett a kirándulásba, azt hiszem, nem az én kedvemért. Felöltő nem volt rajtunk; kabátunk gallérját felgyűrve sétáltunk, majd egy padra ültünk és Király mesélni kezdett.

Talán egy óra hosszat tartott a meséje; egyfolytában, megszakítás nélkül. Mintha felolvasott volna. E történet kész regény volt, szerelmi regény, önéletrajz. A visszaemlékezés meghatottságával beszélt, nem száraz tartalmat mondott el s elbeszélése oly kerek volt, kifejezéseiben annyira megírottnak hangzott, hogy azt hiszem, legalább részleteiben csakugyan kész is volt. Különben barátai is tudják, hogy terve volt regényt írni.

Ez a kirándulás szomorú véget ért: mindhárman meghűltünk, bár nem komolyan. Király néhány napig az ágyat nyomta.

*

Sokszor szó esett köztünk a természetről, a természetesről, a művésziről. Király nem szerette a természetet; csak a városban, szobában, könyvek és műtárgyak közt érezte igazán jól magát. Nem tudott volna falun élni. Idillikus helyzetek és hangulatok érdekelték ugyan, de csak irodalmilag. Számtalanszor kifejtette baudelaire-i elveit: a természetnél szebb a színpad, az eleven nőnél a szobor. Nem csoda, hogy Petőfit nem kedvelte különösebben. Vita kedvéért a művésziesség, a mesterkéltség, a túlfinomultság és a perverzitás védelmezésében akárhányszor túlzásba ment, úgyhogy a végén maga is elkacagta magát. Nem nekem való a természet, sóhajtotta, én úgyis rövidesen elpatkolok.

*

Komoly, vidám és meleg lelke képtelen volt minden nagyképűségre. A mellverő tudományosságot ki nem állhatta; bármilyen elvont témáról írt vagy beszélt, szavait a legegyszerűbben válogatta meg s ha álláspontját nem is fogadta el az ember, mindig maradék nélkül sikerült megértenie üvegtiszta, racionális észjárását.

*

Társaságban a lehető legkellemesebb ember volt, sose jött zavarba és tapintatossága sok kényes helyzetet elsimított. Lelkében haláláig megőrizte azt a gyermeki naivságot és játékos kedvet, ami nélkül a tudósok oly könnyen és oly hamar megkérgesednek és kiszáradnak. Állandóan 37ş5 - 38 fokos lázzal járt-kelt, mindenféle porokat hordozott magával, de nevetett a betegségén és nem volt olyan bolondság, amire kapható ne lett volna. Kétszer láttam becsípve; először János bácsinál, a Víg agglegény-hez címzett kiskorcsmában, másodszor a Szent István-pincében. Mindkét esetben mást akart becsípetni s hogy az illető egyedül ne érezze magát rosszul, ő is vele ivott. Most is magam előtt látom, ahogy csontos kezével az Angol park vas-Balatonjának hullámzó tetején a kétüléses, zörgő kis autót vezette, és tanúja voltam egy jelenetnek, mikor a Baross utcán fogadásból fényes nappal cigánykereket vetett. Nem akarom azt állítani, hogy mindez szükséges és más is így tegyen, de ezek az apróságok is adatot szolgáltatnak lelke összetételéhez, lelke képéhez, melyből - mint említettem - gyökerestől hiányzott az a fontoskodó tekintélytartás, ami oly nehezen elviselhetővé teszi az öregedni kezdő írókat.

*

Mindig ura volt magának. Egy időben több oldalról figyelmeztették, hogy legyen óvatos a kijelentéseiben, mert figyelik. Nevetett rajta: Hát csak figyeljenek! A nyugalmat sohasem erőszakolta magára, nyugodt volt. Mikor házkutatást tartottak nála és bevitték nem tudom melyik kaszárnyába, akkor se ijedt meg, csak a fáradtság és a zaklatás esett terhére. És az, hogy az anyja és húga aggódnak miatta. Velük szemben oly figyelmes volt, hogy csak különös esetekben, nagy rábeszélésre ment valahová vacsorázni, ha esti kimaradását előre be nem jelentette.

*

Az utóbbi időben kevesen dolgoztak oly kemény iramban, mint ő. Sose jött üres kézzel; a Centrál- és a Baross-kávéház pincérei egyformán ismerték Király Györgyöt, a sovány, beesett szemű, vidám doktor urat, akinél mindig volt könyv, korrektúra vagy kézirat. Télen Az Est szerkesztőségébe járt be, délutánonkint, két-három órát diktált gépbe és este boldogan mutatta a kávéházban, hogy ma 16 vagy 18 fél íves oldalt gépelt neki a Trucsika.

Regényt fordított akkor is, mikor utoljára megbetegedett. Este 6 órára vártuk, uzsonnára, de nem jött el. Azt üzente, hogy rosszul van, lefekszik; majd a jövő héten! Az idén, egészen korai meleg napokon sokszor elmondta a feleségemnek: Milyen gyönyörű idő van! Ah, ez a tavasz, ez a tavasz elvisz engem!

*

Betegségét valahogyan nem vettük egész komolyan. Legalább is nem tartottuk végzetesnek. Hiszen mindig rosszul volt; hozzászoktunk. Április 20-án elmentünk hozzá, búcsúzni, mert a feleségem hosszabb utazás előtt állt. Ijesztő volt az arca. Egy hónappal ezelőtt még az előszobájában napozott; áprilisra azonban úgy legyöngült, hogy nem bírt a lábán állni. Díványán feküdt. Takarója úgy simult parányi testére, mintha csontvázra lett volna borítva. A lába sovány volt, vékony, akár egy darab léc. Beszéltem ismerőseinkről, eseményekről, könyvekről; az asztalán is feküdt egy új könyv, szerb hősköltemények angol prózai fordításban. Épp akkor kapta Londonból. Mondotta, hogy Trostler és Czakó járnak ki gyakrabban hozzá, unatkozik, reméli, hogy júliusra felgyógyul, kimegy Németországba és ott lesz őszig. Zihálva, töredezetten beszélt, emlékszem a szavaira: Bocsássatok meg, nem tudok jól lélegezni. A bronchitiszem... Majd tréfásan tette hozzá: Dögrováson vagyok.

Két napra rá újból felkerestük. Lekéstük a déli vonatot és csak este utazhattunk el. Csomagjainkat beadtuk hozzá, mert az ő Nefelejts utcai lakása közel volt a Keletihez. Így történt, hogy egy-egy szomorú félórát még együtt töltöttünk vele vasárnap. Aztán írjatok! - szólt utánunk, mikor betettük az ajtót. A feleségem írt is neki Debrecenből, de mire a levél Pestre érkezett, Király György már koporsójában feküdt.