Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám

TÓTH ÁRPÁD: KEDVES KIRÁLY GYURI,

- tűnődve kutatok emlékeim között, mit is kellene iderögzítenem ebbe a neked ajánlott ünnepi Nyugat-számba, ami legélőbben, legmelegebben csillantana vissza valamit szemeid okos, halvány fényéből, szavaid kedves, finom világosságából?

Elmondjam-e, hogyan jártál velem az egyetemre, már akkor is apró köhécselések gonosz kis kalapácsütéseitől meg-megreszkető mellkassal hajolva füzeteid fölé, miközben magyarázgattad, milyen új, könnyítő szabályaira jöttél rá a francia nyelv alaposabb megtanulásának? Idézzem-e azt az arany délutánban oldott furcsa, diákos hajókirándulásunkat, mikor lehajtott fejjel ültél egy szép kisasszony oldalán, hangosan szavalva új ízű magyar verseket s amikor először és utoljára kaptalak rajta, hogy te, a szemérmes és aszkéta tudósi élet eljegyzettje is csakúgy fülig szerelmes tudsz lenni az érdemtelen nőcskékbe, mint jómagam? Meséljek-e odaadó lelkességedről, mellyel Nagy Sándorról írandó verses drámám összes összehordható anyagát összekerested lusta barátod helyett, csakhogy munkának üljek végre? (Halálod napján vertem le az éves port jegyzeteid gondos, finom rajzú betűiről s azóta már újra porosak...)

Fájnak az emlékek, kedves Gyuri, vanitatum vanitas minden, por száll fel a megbolygatott múltból: csak azt látom, mennyi minden halt meg már addig is belőlünk, amíg most te végképp itt hagytál minket: ifjúkori tanulások, szerelmek, drámatervek... Jobb nem is emlékezni, ugye?

Mégis, leírom ide egyik utolsó találkozásunkat, talán a legutolsó olyat, mikor hosszabban beszélhettem hozzád. Akkor már nagyon beteg voltál, de nevetve ültél szembe velem a szerkesztőségi bőrkarosszékbe s figyelmeztettél, hogy milyen átkozottul furcsán sípol a gégéd. Elhárítottad a hogylétedről tudakozó kérdést s aziránt siettél érdeklődni, miért van olyan látható módon rosszkedvem? Elmondtam.

Valami kis napihírt írtam előző nap az újságba s a most uralkodó politikai irányzat egyik női szövetségét csipkedtem körül benne, enyhe gunyorkájú megjegyzésekkel. Igazán galambepével volt szerkesztve a glosszám, legélesebb kitétele talán az lehetett, hogy a Mansz című női egyesülést jámbor rosszmájúsággal Manszikának kereszteltem el. Szóval a világért sem sértettem meg senkit, csak némi szatírát próbáltam hegyezni a szövetség egyik furcsán nőies logikájú, zűrzavarosan politizáló gyűléséről. Másnap aztán rám járt a rúd. Több kurzus-újságban erélyes közlemény jelent meg, mely szerint Magyarország legkitűnőbb vívói felajánlották védelmüket a megbántott egyesületnek s a «durva» sértések megismétlődése esetére megtorló elégtételszerzést ígértek.

Ez a dolog tett rosszkedvűvé. Elmondtam neked, Gyurikám, mennyire bánt, hogy ennyire elmérgesedhettek itt az állapotok: az egyikfajta vélemény rikítón harsoghat a sajtóban, a másikfajtát pedig már legszelídebb jelentkezése pillanatában vívókardokkal fenyegetik meg. Kipirult arccal hallgattál s újra meg újra elolvastad a pengeköszörülő közleményt. Pár napra rá aztán ijedten olvastam egy folyóiratban, melynek munkatársa voltál, kemény és haragos cikkedet, ahol is előadtad az esetet s ugyancsak leckéztető hangot merészeltél megütni a «spadassin»-módszer használata ellen.

Az illetékesek, úgy látszik, nem olvasták el a cikket vagy röstellhették már a dolgot s így, hálistennek, békén maradtál az affér esetleges csúnyább fejleményeitől. Ez azonban nem változtat védelmemre siető bátorságod nagyszerű gesztusán s számomra ez az utolsó, leghívebben megmaradó emlékkép rólad: a veszéllyel is kérlelhetetlen, nyugodt derűvel szembenéző harcosé, aki csak az ügy igazát nézi, bár «fractus illabatur orbis» és vívóbajnokok potyogjanak is az égből.

Drága jó Király Gyurim, hiszen csakugyan por és hiúság minden, de azért hadd köszönöm meg neked, hogy ezzel a szép, bolond és nagyszerű don-quijote-i mozdulattal léptél ki az én baráti életemből, hónod alá szorított írótoll-dárdával szegülve az igaztalanságok és alacsonyrendű bosszúállások ellen. A világ a régi rossz marad, a hatalmas szélmalmok tovább forognak, a szegény, groteszk Don Quijote-ék pedig összetörnek és meghalnak, de a gesztus mégis szép és világító s boldog az, aki mint te, ilyen kába és szent hiábavalóságokra tudja feltenni azt a néhány rövid esztendőt, melyet a titokzatos végzet élnie enged ezen a bús és értelem nélkül való világon.