Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám

LACZKÓ GÉZA: A NAGY MUNKÁS

Sokáig nem ismertem. Valahogy elkerülte életét az életem. Az egyetemen, ahol lassú léptekkel, merev nyakkal hurcoltam át néha-néha unalmamat és monoklimat egy teremből a másba, soha sem találkoztam vele személy szerint. Tanári körökbe nem jártam; nem tudom, járt-e ő. Előszobákban egyikünk sem ült. Kávéházakban sem őt, sem engem nem ismertek.

Hallani hallottam róla. Munkáiról, megállapításairól, terveiről. Nagy tudásáról és nagy képességeiről.

Egyszer aztán fölfedeztem, körülbelül akkor, amikor a hivatalos magyarság fölfedezte, hogy közoktatásunk nagy kárát vallja, ha Riedl és Katona legjelesebb tanítványa, az ó-magyar irodalom legalaposabb modern búvára, aki nemcsak Telegdi vagy Gyöngyössi minden munkáji-t, hanem Flaubert és Meredith minden művét is ismeri, csekélyke négy-öt európai irodalomban olyan járatos, mint ez irodalmak bármelyikére speciálisan képzett szakember, a finom ízlésű kritikus, a módszeresség mellett művészi ítélettel csoportosító tudós, a megértő tanár tovább tanít azon a tintafoltos katedrán, ahonnan növendékeinek sem hazafiasságára, sem ízlésére, sem önérzetére, sem tudásvágyára soha sem esett egy szemernyi folt sem az ő szépséget és igazságot hirdető szájából.

Ekkor födöztem fel egy hideg kávéházi asztal mellett, amelynél a magyar széthúzás, öntépés Minotaurusának szánt áldozatok ültek le feketéjük és vigasztalan, kenyértelen jövőjük elé. Kinek a karja lógott - munka híján; kinek a nyelve - ó, nem gúnyolódásból, hanem szegény-szerény emberi szomjúságból; kinek az orra - tört reményei cserepére alá; kinek a feje - a bútól és némi szellemi agyba-kólintástól.

Az ő kis feje, amelynek csontjára már úgy odafeszült a bőr, mintha ráragasztották volna, fölmagaslott: a rövid élet kegyelmére kiszemeltek optimizmusa komolylott arcvonásain; orra legföljebb ha elfintorult valami közízléstelenségen, de lógatni nem lógatta, mert nem nagyravágyás kötelén kúszott föl az egyetemi katedrára, hanem úgy szíveskedtették föl rá; nyelve... de nem, erről nem szólhatok, hisz senkinek sem árulta el, osztrigán él-e vagy főzelékfeltéten; de a karja már a bódultság, a kétségbeesés első napjaiban is munkásan forgott.

Hogy mit dolgozott?

Hol, melyik bús fecsegésemben idéztem már Lamartine életének legborzalmasabb tartalmat rejtő, legártatlanabb pár sorát: obscurs travaux de librairie?

Ismerik önök, kényesebb ízlésű olvasók, a pampa-királyt, a kalandos ostobaság nagyfejedelmét, az ürességet súlyos tömörséggé préselő May Károlyt? Nos, a kényes, az önökénél kényesebb ízlésű művész, a komoly, tartalmas, okos tudós, May Károly regényeinek ciberéjét öntötte-öntögette át a német topf-ból a maga, kedves, lázas, könnyed, gondos stílusának finom findzsájába. - Így legalább együtt gyakorolta az önmegtagadás és kenyérkeresés erényeit.

Obscurs travaux de librairie!

Az ember elmegy egy kiadóhoz a maga doktorságával, egyetemi tanárságával, tizenkét éves úgynevezett jótanári múltjával és egyszerűen munkát kér, ahogy a drótos meg üveges tót. Egy helyt nem kap. Más helyt elbeszélgetnek az emberrel Swinburneről, Goetheről s kap az ember fordításra egy May-regényt.

Aztán kap egy angolt. «Nehéz stílus, bizony, de hisz tanár úr oly nagyszerű angol!»

Harmadik kiadónál kap egy francia művet. Fordítani. Mindig csak fordítani. «Fránya egy stílus, bizony, de hisz tanár úr kitűnő francia!»

Aztán az ember beosztja: reggel angol, délután francia, éjjel német. Mind a három előtt eszik is valamit, mert csak meg-megszakított éhességgel lehet dolgozni.

Hogy egy kicsit baj van a tüdejével, az arra jó, hogy néha szünetet kell tartani a folytonos munkában. S ha a köhögés nem elég szórakozás, elmehet moziba is egy héten kétszer.

Hogy hangját fátyolossá rágta a kór, nem is olyan csapás: fordításhoz nem kell hang.

Aztán rájön az ember, hogy a leghosszabb nap is rövid, az éjszaka is rövid, a lélegzet rövidségére más se figyel, mért figyeljen épp ő maga? A pénz meg kevés - s más munka után néz.

Új kiadótól új munkát kap. Régi magyar verseket, prózát válogat három cseppke könyv-re valót, korrigál, beoszt, előszót, utószót, jegyzetet ír, betűfajtát választ, klisékkel babrál... az éjszakai alvásból megint ellop egy-egy órát.

Közben fordít, mindig csak fordít ostobaságot, szentimentalizmust, bölcsességet, jót, rosszat, értéket és hiábavalóságot, mindent, amit kérnek tőle.

Aztán nekiáll és végigtúrja a világirodalmat, kiszedeget egy csomó apró remekművet, megszerzi az eredeti szövegeket, fordítókat bíz meg, betűfajtát választ, korrigál, revideál, beoszt, lót-fut, levelez, ír, jegyez, sürget, utalványoz, egyszóval szerkeszt. A Monumentá-t, a Kétnyelvű Könyvtárt szerkeszti. Szerkesztő úr lesz. Nagyobb úr. A nagyobb úrnak mindenből több dukál. Köhögésből is.

Köhög és fordít, mindig csak fordít angolból, németből, franciából, XVIII. századból, XIX.-ból, mindenünnen, ahonnan rendelőjének kedve tartja.

Kitűnik közben, hogy eddig csak szerény igényű gyomrára keresett. Újabb munka után néz. Folyóirat cikket kér, kritikákat, ismertetést. Most már olvashat is. Persze, nem épp azt, amit akar, hanem azt, amiről írnia kell. Ezt a munkát is benyomja valahová agyonzsúfolt napjába. Főmunkatárs lesz és rovatvezető.

«Milyen szépen keres!» - mondják az állásukban és becsületükben meghagyott kollégák.

Igen, keres. Azt a helyet keresi, ahol lenyugtathatja fejét örökre. És szépen keresi, spártai keménységgel, szelíd mosollyal, barátságos arccal, kitartóan és nem zúgolódva.

Aztán ágynak dől. Ágyban is lehet köhögni, fordítani is. Meghalni is. Várja a halált s az utolsó imprimálandó ívet. Egy reggel, súlyos, vívódó éjszaka után, azt mondja egy látogatónak: «Sosem hittem volna, hogy ilyen nehezen hal meg az ember.»

Pár napra rá aztán meghal.

A temetésén, a legszomorúbb magyar temetésen pedig odalép az őt és önmagukat sirató barátaihoz egy távoli újságíró és így szól:

- Aztán ne igyekezzetek kihasználni szegény Király György esetét a magatok érdekében.