Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 10. szám · / · Babits Mihály: KIRÁLY GYÖRGY
Keleties hajlamunk van a fatalizmusra s sokszor úgy tűnik föl, hogy ez az új Mohács - háború és gyermekei: a forradalmak - nem kívülünkről jött, többé-kevésbé véletlen katasztrófa, hanem mibelőlünk magunkból fakadt s mindannyiunkhoz egyenkint hozzámért tragikum, amely szervesen egészíti ki kicsi sorsainkat: vannak alakok, helyzetek, életek, amik köré szinte végzetszerűen rajzolódik a nagy
Ily helyzet a Király György élete ez úgynevezett magyar kultúrában.
Lehet-e képzelni őt, gyógyulva s boldogan kiteljesedett munkák között, mint elismert és hivatalos tanárát a legnemzetibb tudománynak, megkapva mindent ami megillette, békében az ostobasággal támogatva a sovinizmustól, háborítatlanul élve szigorú és józan tudományának, nevelve méltó ifjú tudósokat, s nem szórva erejét harcra és kenyérre?
Pedig ezt a harmóniát készítette számára helyzete, születése s az események természetes sodra.
Beteg volt, de betegsége nem olyan, hogy kellő nyugalom, gondtalan élet, jó éghajlat, üdülés, pénz, mindaz amit a Béke biztosan megadott volna neki, meg ne gyógyíthassa.
Intelligenciája szabadabb volt, ítélete elfogulatlanabb, mint társaié és kortársaié: de ezek még kis legények akkor, míg Királyt nagy tekintélyek védték és emelték, s munkássága, bár képromboló természetű, szigorúan tudományos volt, megtámadhatatlan.
Kevés új tudósunk indult oly kitűnő auspiciumok között, mint ő.
A béke utolsó évtizedében még élt nálunk a nagy liberális hagyomány, amely a tudományos képrombolásnak inkább kedvezett mint nem. Pénzről és dicsőségről alig beszélhetünk, ahol magyar tudományról van szó! De kétségtelen, hogy ebben az időben nyugodtan, s hivatalos szankciókkal dolgozhatott nálunk a tudós, akkor is, ha munkájának eredménye ellentétben állott a nemzeti vagy egyéb hiusággal. Király mesterei, Riedl és Katona, maguk is, működésüknek nem jelentéktelen részében, képrombolók voltak. Riedl a legszebb kuruc versek hitelességét támadta meg; Katona számos büszkén mutogatott középkori emlékünkről mutatta ki, hogy gyarló fordítás. A hivatalos tudomány inkább a délibábok ellen hadakozott. A tudományos józanság, a Gyulaiak szigorúsága a sovinizmus túlkapásai iránt, oly kétségtelen diadalra jutott, hogy elvei frázisul maradtak a következő nemzedékre, melynek egész szellemi attitűdje ellentétes volt s még Császár Elemérnél is olvashatunk ilyeneket: «A tudománynak az igazság-kutatás a célja, s nem a nemzeti érzékenység kímélése.»
Ez a liberalizmus azonban konzervatív gyökerekből fakadt. A Kemény, a Gyulai hadjárata a Délibábok ellen, politikában, úgy mint irodalomban, tulajdonképp konzervatív hadakozás: ártalmas ábrándok kijózanítása, a Tények hadjárata a Kívánságok ellen. A tudós óvatos; lépésről lépésre megy; nem hagyja el az Igazság talaját, bár kemény kövei fölvérzik olykor a nemzeti hiuság kényes talpait; őrizkedik a hízelgő elméletektől, mint a puha sártól mely ingoványba vezet. Ez nemes konzervativizmus, mint a politikusé, aki nem kockáztatja nemzetboldogító eszmékért az egyszer jól-rosszul elért rendet. Igaz hazaszeretet ez: erős, de vigyázó s őszinte; a tapasztalt ember szeretete aki túl van már a lobogásokon, csalódott már, és most kíméletlen ahhoz akit szeret, mert tudja a könnyen hivés, a hízelgés és önáltatás veszélyeit. Érthető lelkiállapot annál a nemzedéknél, mely a Keményé és Gyulaié volt: annál amely átélte a Nagy Kiábrándulást, a Csóri vajda lobogó önáltatására következett nagy Lehűlést, amit Bach-korszaknak neveznek. S ez a nemzedék volt az, mely nemzeti tudományaink újabb fejlődésének az irányt megadta. Minden valamire való emberünk azóta - ha nem állt meg a félúton, a Csóri vajda nagy álmodásainál - ennek a nemzedéknek útját élte újra lelki kialakulásának palingenezisében. Tipikus eset a Katona Lajosé, akinél alig volt fantáziában gazdagabb tudósunk; s mikor első szép mitológiai elméletei összeomlottak, elfordult a fantáziától mint egy csalódott szerelmes, s ez a csalódás, barátai tanúsága szerint egész későbbi munkásságán nyomot hagyott: mindig szigorú maradt a maga és mások fantáziájával szemben egyformán.
Így váltak tudósaink óvatos és kiábrándult részletmunkásokká és képrombolókká.
Király György, Katona tanítványa volt - az ő emlékének ajánlta egyetlen összefoglaló könyvét - s a kritikát és képrombolást folytatta ott, ahol mestere elhagyta. Az ő nemzedéke már nem csinálta végig a palingenezist és a csalódást; készen örökölte mestereitől a szigorúan tudományos módszert, a kritikai irányt. Mások, ugyanazon mesterek neveltjei, ugyanazon lassú óvatosságra törekedtek a tudományban mint ő, ugyanazon egzaktságra, ugyanazon győzelemre a hamarkodó fantázia fölött; és épp úgy megvetették a délibábokat. Van mégis egy vonás, ami Királyt már itt, indulásában és céljaiban, lényegesen megkülönbözteti társaitól. Nála ez a kritikai hajlam, az Igazság feltétlen tisztelete nem csupán a mesterektől örökölt és jól megtanult elv, mely idő folytán magától értetődő és keveset jelentő frázissá válhatik: neki a legbensőbb természete, veleszületett egyénisége. Ebben a vékony testben az ész eredendő morálja lakozott, olyan ész, amely már morál; ész, mely lehetetlenné tett számára minden fanatizmust, de magában már fanatizmus volt; nem mesterei alkották ilyenné, hanem saját ős és magával hozott hajlamai folytán csatlakozott mestereihez.
Bölcselkedők szokták mondani, hogy minden embert az ész és szív, az intellektuális és morális tulajdonságok viszonyával lehet jellemezni; feledik ilyenkor, hogy az ész maga bizonyos fokon morális tulajdonság lehet, s a legmagasabb ész a legnagyobb jóság, elfogulatlanság, nemesség. E nemes faja az észnek volt a Király Györgyé: a hideg kritika másfelől lelkes bátorság, az igazat és csak azt mondani mindig és mindenütt; a szenvedély nélküli megértés másfelől megbocsátás, az a lojális magatartás ellenségekkel és ellenfelekkel, amit Királyban utolsó évei alatt csodáltak barátai. Mindez együtt: a legnemesebb liberalizmus, nem megtanult hanem született karakter, oly lelki diszpozíció, mely társaiból teljesen hiányzott.
Pedig a kor, melyre e generáció munkájának az eleje esett, olyan kor volt, amilyenben kifejlődhetik az igazságnak az igazságért való szeretete, menten minden idegen motívumtól. Az állam szilárd volt és megállapodott. Úgy tűnt föl, hogy semmi sem árthat neki. A politika kezdett bizonyos körök szakszerű foglalkozása lenni, mely a nemzet széles rétegeit alig érintette. Nagy erőfelesleg jutott másra. Mindezt nyomon kísérhetjük a tudományos életben is. A tudomány öncéllá vált. Ha Kemény vagy Gyulai támadták a sovinizmus bálványait, hazafias motívumokból cselekedtek: mert ezek a bálványok ártalmas hazugságok voltak a nemzet lelkében. De ha az új tudós nemzedék szállt ki ily képromboló munkára: az egyedül az Igazságért történt. Ez a kor volt az, amelyben a magyar filológia a nagy nemzetközi tudomány munkájába kapcsolódott, annak céljait követte, annak ideáljait tűzte zászlajára. Katona Lajos közelebb állt Schuchardt vagy Sabatier világához, mint a magyar glóbuszhoz; s Királyban már fejlődőben volt az új típus, a nagy, nemes, szabad tudós típusa, az igazi filológusé, akit semmiféle tekintet nem feszélyez, semmiféle kötelék nem köt le, aki rendületlen és meg nem zavarva, a kis igazságok ájtatos tiszteletével építi ez apró kövekből a minden nemzeten, érdeken, érzelmen felülálló nagy liberális, emberi Igazság oltárát.
Mindez akkor távolról sem volt destrukció, s a kortársak bevallott tudományos ideálja nem különbözött a Király Györgyétől: a vér, a karakter különbözött. E kortársak között igen tehetségesek akadtak, de tehetségük természete más volt; az ész csak másodsorban állt lelkük oltárán, s hamar meghátrált hatalmasabb istenség előtt. Egyesekben a fantázia vagy a szenvedély volt erősebb, s munkásságuk a szépirodalom terére sodródott mint Laczkó Gézáé, vagy a politikai agitáció hínáraiba, mint Szabó Dezsőé. Akik megmaradtak, azok a
Ha a legyőzött marad fölényben: