Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 9. szám

IFJ. BÓKAY JÁNOS: A BÚVÁR

- Hallotta már?... Itt a búvár! - újságolta boldogan egy gyönyörű szőke leány és tekintete szinte átszellemült.

A búvár! Igen, a búvár fogalom volt a kis karinthiai fürdőhelyen, ahol legénykoromban évenként nyaraltam. Csinos, jótermetű fiatalember volt, nyírott kis fekete bajusszal, csillogó, vidám szemekkel és szemtelen nőbűvölő mosollyal. Karcsú, délceg testén duzzadtak az izmok és reszkettek a csokoládébőr alatt. Öltözködése meglehetősen egyhangú volt: egy szál úszónadrág vagy úgynevezett strandruha: szélesen nyitott cowboy ing (hogy a hódító atlétanyak és a mellkas kellően érvényesüljön), élesre vasalt porcelánnadrág, fehér harisnya és cipő; kalapot sohasem hordott, dús hollófürtjeit szabadon lebegtette a szél. És szakadhatott eső, dühönghetett vihar, ez a lenge öltözet akkor sem változott!

Hogy miért gyűlölték annyira a férfiak? Mert olyan kiváltságokat élvezett, melyekről mi többiek még álmodni sem mertünk. Például, neki szabad bejárása volt az uszoda női osztályába, ahonnan minket, ha olykor-olykor átmerészkedtünk, azonnal kikergettek a megbotránkozott és szemérmes női sikolyok; ő szűkre szabott, pajkos úszónadrágban fürödhetett, míg nekünk nyakig érő, kényelmetlen öltözetben kellett a vízbe mártani vacogó testünket. És mindez miért? Mert ennek a szerencsés fickónak olyan bikatüdeje volt, hogy két teljes percig tudott a víz alatt maradni. Cserepeket, köveket hozott fel a tó fenekéről, sőt az is megesett, hogy vízbe ejtett értéktárgyakat, vagy ruhadarabokat halászott elő. És a nők áhítatos figyelemmel követték mutatványait. Megállt az ugródeszkán (persze a női oldalon), közszemlére téve ki szobortestét, várt egy kicsit, hogy a figyelem ráterelődjék, elüljön a zaj (mint ahogy a zeneművészek teszik a pódiumon), aztán széttárt karokkal belevetette magát a vízbe s eltűnt a habok közt. Egy, kettő, három... múltak a másodpercek és még mindig nem jött fel a mélyből; már egy perc is elmúlt; a nők idegesen fészkelődtek, szívük a torkukban vert, nehezen lélegzettek, egyik-másik a kezét tördelte. Egy örökkévalóságig maradt a víz alatt; mikor aztán végre felbukkant, leírhatatlan lelkesedés köszöntötte.

*

A búvár népszerűsége elérte tetőfokát.

- Hallott a búvár legújabb bravúrjáról? Nem? Igazán nem? A Klinger báróné boutonjáról...? Hallatlan! Szenzációs! Tüneményes!! - ilyen kérdésekkel és felkiáltásokkal gyötörtek mindenfelé.

- Hagyjanak békén a búvárral; torkig vagyok véle! - feleltem epés ridegséggel. Aminek az lett a következménye, hogy a kérdezők sértődötten elhallgattak, s így aztán a híres esetről nem tudtam meg semmit.

Rosszkedvűen költöttem el késői ebédemet; alig ettem valamit s ebéd után azonnal a szobámba vonultam. És bosszús hangulatomban komolyan elhatároztam, hogy összecsomagolok és tüstént elhagyom ezt az átkozott fürdőhelyet.

Már éppen csomagolni kezdtem, mikor kopogtattak az ajtón. Legnagyobb meglepetésemre a búvár lépett a szobámba.

- Bocsánat - kezdte elfogult illedelmes hangon. - Zavarom?

- Mivel szolgálhatok? - feleltem kimért udvariassággal.

- Ne vegye kérem hízelgésnek: bár csak kevéssé ismerem, de csendes, zárkózott modora már régen rokonszenves előttem. Az emberek fecsegése az idegeimre megy... Különösen ma. Igen, uram: mert ez a mai nap életem egyik legkeserűbb napja...

Itt elhallgatott; szomorúan, révetegen tekintett gondosan kifényesített hosszú körmeire.

- Nyugalom után vágyom: elmenekülni a hallgatag hegyek közé, az erdőben bolyongani, gyönyörködni a természetben és eltűnődni kissé... De én, noha évek óta itt nyaralok, egyáltalán nem ismerem a vidéket, a környékbeli sétákat, mivel úgyszólván minden napomat a tavon töltöttem. Hiszen bizonyára ön is tudja... Így aztán elhatároztam, hogy önhöz fordulok, megkérem, áldozza fel nekem e délutánt, vezessen el távoli, csendes helyekre, ahol... - (itt hirtelen megváltozott a hangja) - ... elfelejtem ezt a keserű életet!

Ránéztem: Ez hát a híres, diadalmas búvár, aki rejtett kincseket halász fel a női szívekből?!

- Tegye meg kérem - mondta szívhez szólóan.

*

Némán sétáltunk egymás mellett. A búvár nem hazudott: valami nagy bánat nyomhatta lelkét. Lecsüggesztette fejét és mogorva arcán megrándult egy-egy rakoncátlan izom; időnként nagyokat sóhajtott és az égre vetette tekintetét.

Szenvedő embertársaim iránt világéletemben meleg rokonszenvet éreztem. Csendes sétánk alatt már csaknem megszerettem a búvárt; régi vétkeit mind megbocsátottam neki.

De a kíváncsiság nem hagyott nyugodni; újult erővel támadt fel bennem. Most itt az alkalom: végre megtudhatok valamit arról a bizonyos híres esetről! Lopva a búvárra néztem; de ahogy tekintetem merengő, komor arcára esett, nem mertem kérdésekkel zaklatni.

Szótlanul folytattuk sétánkat. Már meglehetős messzire jutottunk, fent jártunk a hegyek között, vadregényes tájakon, az utak is elmaradtak mögöttünk, szikláról-sziklára ugrottunk és rohanó, vad patakokon gázoltunk keresztül. A búvár hódító, fehér strandcipői oly csatakosak voltak, mint ősszel az ökrök patái s a híres hétperces bikatüdő már erősen fujtatott. Most lássuk, barátocskám, ki a legény a gáton!

Hatalmas zuhataghoz értünk. A víz dübörögve, dühösen szökött a mélybe, hogy kíméletlenül beleharapjon az elébe ágaskodó éles sziklákba. Hűs permeteg csapta meg homlokunkat. Megálltunk. A búvár kapott az alkalmon.

- Pihenjünk - mondta s be sem várva válaszomat, leült egy kőre. Már nem látszott olyan elkeseredettnek.

- Gyönyörű! - kiáltotta igaz lelkesedéssel.

- Bizony szebb mint a víz alatt - jegyeztem meg epésen.

- Ne gúnyolódjék!

Szomorú, szemrehányó tekintettel nézett rám. Majd dühösen hozzátette:

- Vinné el az ördög az egész búvártudományomat!

Ez a kifakadás őszintén meglepett.

- Uram, ön bámulatba ejt - mondtam neki. - Ön beszél így, aki annyi irigylésre méltó sikert aratott kivételes tehetségével! Ma délelőtt is...

- Ne is beszéljen róla.

- Hogyan? Az emberek lelkesedéséből ítélve azt kell hinnem, hogy ön valami páratlan hőstettet vitt véghez.

- Igen, úgy látszik... De milyen árt fizettem érte! Milyen rettenetes árt!

- Szégyellem bevallani, de én csak úgy fél füllel hallottam valamit.

Hitetlenül tekintett rám. Majd tenyerébe hajtotta arcát és sokáig hallgatott; viaskodott önmagával.

Hirtelen felvetette fejét, mély lélegzetet vett és beszélni kezdett:

- Nos hát, ide hallgasson. Mindent elmondok önnek, mindent... azt is, amit csak én tudok. Már nem bírom tovább ezt a gyötrődést. Kell, hogy valaki előtt kiönthessem a lelkemet. Ugye, barátomnak tekinthetem?

Bólintottam.

- Előbb magamról kell beszélnem - folytatta. - Be kell mutatkoznom, mert csak így érthet meg igazán. Nyári ismerőseim, akik itteni gondtalan, vidám életemet látják, gazdag, független embernek tartanak. Tévednek. Szegény éhenkórász, nyomorult rabszolga vagyok, aki egy egész éven át keservesen küszködöm, hogy megszerezzem magamnak ezt a rövid három heti boldogságot. Mikor megkapom a postán sovány fogalmazói fizetésemet, ami rendes körülmények között a puszta létfenntartáshoz sem elég, én ennek a siralmas összegnek is félrerakom a felét. És történjék bármi, nem nyúlok hozzá. Ne nevessen, uram! Ebédre szalonnát vagy sajtot eszem kenyérrel és zöldpaprikát vacsorázom. Kispesten lakom, de még a kedvezményes bérletjegyemet sem váltom meg, hanem gyalog járok hivatalomba, hogy megtakarítsam a villamospénzt. Kollegáim azt hiszik, sportból teszem; hiszen ők is jómódú embernek tartanak, akinek még nyaralásra, külföldi utazásokra is telik, s bizonyos megkülönböztetett tisztelettel bánnak velem. Mikor aztán este holtfáradtan hazavetődöm, pihenés helyett másolni kezdek, és másolok késő éjszakáig, hogy néhány nyomorúságos fillérrel szaporítsam jövedelmemet. S így megy ez nap-nap után, több mint tizenegy hónapig. Néha elfog a keserűség, azt hiszem, nem bírom tovább, már-már összeroppanok, de képzeletemben felmerül ez a bájos kis fürdőhely, a kristályvizű tó, a haragoszöld fenyvesek, fülembe cseng a havasi nyáj kolompja, s tovább dolgozom és nélkülözök, tűrök összeszorított fogakkal. Látom az ismerős, kedves arcokat, az üdvözlő csipke zsebkendőket, melyeket karcsú leánykezek lobogtatnak kocsim felé, érzem a kérges paraszttenyerek hív szorítását s hallom az örömteli felkiáltást: megjött a búvár! Lelkemmel csüngök ezen a helyen, ahol tizenegy havi rettenetes rabszolgaság után három hétig hős vagyok és király. Úrnak lenni! Csak aki szolgasorban töltötte egész életét, az tudja, milyen fenséges e tudat. De három hétig úrnak lenni...? Gyilkos öröm ez, kéjes gyötrelem! Mámoros álomkép, melyet kegyetlen bizonyossággal cibál szét az undok kijózanodás. Ilyenkor aztán úgy érzem magamat, mintha moslékba mártottak volna. És siralmas, ostoba kérdések gyötörnek: Miért nem születtem gazdagnak? Ó, milyen pompás kedvese tudnék lenni a pénznek, mennyi fölényes új játékra tanítanám, hogy csillogna kezemben az arany! Ismeri ön éjjel az elalvás előtti varázsos órákat? Mikor gyerekek leszünk újra és mézeskalácsról álmodunk. Nyitott szemünk előtt filmek peregnek a sötétben, áldott, hazug filmek nőről és aranyról, gyönyörről és pompáról, csókról és tapsról. S ezt a könyörületes ámító játékot nem unjuk meg soha, ezerszer mondjuk el magunknak ugyanazokat a tündérmeséket, felcicomázzuk, kikerekítjük őket, új, részegítő színeket és szavakat vegyítünk beléjük. Kinevethet, kérem, nem bánom, ne zavartassa magát, de így álmodom én is tizenegy hónapig minden egyes éjjel. Hirtelen meggazdagszom - így kezdődik az álom; - egy ismeretlen tisztelőm rám hagyja hatalmas vagyonát, vagy egy pompás drágakövet találok az utcán...

Elhallgatott. Ajka fehér volt mint a bohócé és fátyolos vértanú tekintettel bámult a távolba.

- ... És az álom beteljesedett - ordította szinte önkívületben és görcsös kézzel megragadta vállamat. Dühösen megrázott: - Értsen meg ember, az álom beteljesedett!

Most végigsimította homlokát, bárgyún elmosolyodott, mintha bocsánatot kérne előbbi hevességéért, aztán halkan, bánatosan folytatta:

- Tegnap történt... igen, tegnap, fürdés közben: Szokásom szerint átúsztam a női-osztályra s a mély vízbe vezető lépcsőre ültem. Egyszerre érzem, hogy a lábam valamilyen kemény tárgyat érint. Biztosan egy kavics, gondoltam magamban, s már éppen el akarom rúgni, mikor valamilyen ösztönszerű érzés behatása alatt mást határozok: a víz alá merülök, és kiemelem a tárgyat, melyre rátapostam. Kavics volt, tényleg, gömbölyű, szikrázó, tüzes kavics, mogyoró nagyságú gyémánt! Perzselte a tenyeremet. Sóvár görcs rántotta össze ujjaimat, hogy elrejtsem a kincset. Szívem kalapált. Sunyi óvatossággal néztem körül, hogy megfigyelt-e valaki. A fürdő csaknem üres volt s a közelemben senki. A víz alatt úsztam vissza a férfi-osztályra s a kabinomba zárkóztam. Csak ott néztem meg a követ; tüze fényt gyújtott szememben: «Megvagy hát végre, megfogtalak, itt tartalak a markomban, te átkozott, áldott, kék madár! Rabul ejtettelek, nem eresztelek el többé, engem fogsz szolgálni, enyém maradsz, nem adlak senkinek!» Kacagtam, féltem, hallgatóztam, kiöltöttem a nyelvemet... Gyorsan felöltöztem és kilopództam a fürdőházból. Otthon megint elővettem a kincset; néztem, latolgattam a kezemben: vajon mit érhet? Egy milliót, kettőt?... Most halkan, nagyon halkan kopogtatott valami a lelkemen: a bárgyúképű morál volt, a lúdtalpú becsület, de nem nyitottam ajtót neki, körülsáncoltam magamat, dühösen elkergettem, mielőtt még szóhoz jutott volna. «Hogyisne! Majd bolond leszek. Nem adom, és nem adom!! Nem éhezem, nem körmölök, nem gyalogolok többé. Úr leszek! És ha meg is tudom kié volt, jöhet bárki, sírhat, esdekelhet: nem adom!» És ezt sziklaszilárdan elhatároztam magamban. Egész nap nem hagytam el a szobámat, bezárkóztam vele, mint egy új szeretővel, akivel nem tudunk betelni. Este az ágyamba vettem, szenvedélyes szavakat mondtam neki és csókolgattam hideg arcát, mely meg-megcsillant a hold beszűrődő fényében. Hallatlan izgalomban töltöttem az egész éjszakát, szívem a torkomban vert, nem aludtam egyetlen percig sem, de álmodtam, álmodtam a jövőről. Gondolatban felváltottam a gyémántot gyönyörre: az utazás, a henyélés, a pompa, a női test gyönyörére.

Még ágyban voltam, mikor reggel kopogtattak ajtómon. Összerázkódtam, éreztem, a végzet jelentkezik. Nem akartam ajtót nyitni. De az állhatatos kopogtatásnak nem tudtam ellenállni: megfélemlített és megtörte akaratomat. Borzongó testtel bújtam ki az ágyból és gyáván sompolyogtam az ajtóhoz. Hallgatóztam.

«Ki az?» kérdeztem rekedt hangon.

Üde, kedves női hang felelt. Fellélegeztem. Gyorsan magamra kaptam valamit, elrejtettem a kincset, letakartam az ágyat és megfordítottam a kulcsot a zárban:

«Tessék!»

Egy tizenöt éves leányka: szőke, kékszemű és piros ajkú, félénk és merész, tartózkodó és kihívó, komoly és pajkos, gyerek és mégis asszony. Elragadó teremtés volt. Gyorsan körülnézett a szobámban (egy szempillantás alatt mindent megjegyzett magának), aztán egyenesen az arcomba tekintett, nyíltan, leplezetlenül, hogy levegyen a lábamról. Ezt éreztem. «Vigyázz! Légy óvatos!» súgta az ösztönöm.

«Klinger bárónő vagyok...»

Kilinger báróék! Ismeri e nevet? Fogalom Ausztriában. Tőzsdén szerzett vagyon és nemesség, kastélyok, hintók, jachtok és gépkocsik, uradalmak, bérelt páholyok, gyöngyök és prémek... Szívem megkeményedett e név hallatára.

«Minek köszönhetem a szerencsét?» kérdeztem félszeg udvariassággal.

A nagy, világos leányszemek rám tekintettek, elborultak, megnedvesedtek, a harmatos pipacsszáj megrándult s a hamvas arcon egy kövér gyerek-könnycsepp szaladt végig. Elragadó látvány volt, de gyanakodva néztem.

«Ó borzasztó dolog történt velünk,» kezdte a baronesz. «Mama görcsökben fekszik otthon; nem tud magához térni... Ön az egyetlen, aki segíthet rajtunk!»

Tekintete felmelegedett s úgy simogatott mint a bársony.

«Kérem, ha módomban áll...» feleltem óvatosan.

«Igen, egyedül magán múlik!» kiáltotta meggyőződéssel. «Csak akarnia kell. Mama nem tudja, hogy ide jöttem, talán meg se engedte volna... de mikor láttam mennyire szenved szegény, elhatároztam, hogy teszek valamit. És hirtelen eszembe jutott ön.

Kis szünet után folytatta:

«Tegnap történt a szerencsétlenség. Mama, reggel szokása szerint fürödni ment. Ugyanis ő igen korán szokott fürödni, hogy elkerülje a sok embert. Egész rövid ideig volt a vízben, néhány tempót tett a mélyben, de csak a part közvetlen közelében. És képzelje, amikor aztán hazafelé jön a fürdőből, valamelyik ismerőse figyelmezteti, hogy egyik fülbevalójából a nagy gyémánt hiányzik.»

Elsápadtam. Ez a szemtelen kis fruska sejt valamit és tőrbe akar csalni. Fürkészve az arcába néztem. Nem, világos, nyílt tekintetében a gyanú árnyékát sem láttam.

«Alighanem séta közben vesztette el a méltóságos asszony a gyémántot,» feleltem közönyösen.

«Nem, nem! Fürdés közben vesztette el. Már mindent tűvé tettünk. Az összes utakat, a fürdőházat, sőt a sekély vizet is szorgosan átkutatták, de eredménytelenül. És mintha mama arra is emlékeznék, hogy mikor a mélyben a lépcső körül úszott, hallott valami gyanús csobbanást.»

«Bocsásson meg, kedves kisasszony», mondtam színlelt elfogulatlansággal, de a hangom rekedt volt az izgalomtól, «csodálkozom a naivitásukon: mindenre gondolnak, csak éppen a legvalószínűbb eshetőség nem jut eszükbe. Szinte bizonyosnak látszik, hogy valaki megtalálta a gyémántot, s aligha fogja visszaadni.»

A leány arca kipirult:

«Hát ilyen becstelenek az emberek!»

Hallgattam.

«Lehet, hogy igaza van. De hiszen ez is csak feltevés. S az ember nem mond le a reményről, míg mindent meg nem próbált. Mondom, az utakat, a fürdőházat, a sekély vizet már átkutattuk, csak a mély víz van még hátra. Erre akarom önt megkérni.»

«Engem...?»

«Igen önt, a híres búvárt.»

«Hogy felkutassam a tó fenekét egy apró gyémánt után? Hiszen ez képtelenség!»

A bárónő nem jött zavarba. Nyugodtan folytatta:

«Önnek gyerekjáték! Hányszor gyönyörködtem vakmerő mutatványaiban, hányszor lestem lélegzetvisszafojtva, mikor bukkan fel a mélyből... hányszor tapsoltam önnek!»

Lesütötte szemét. Már dolgozni kezdett bennem az átkozott hiúság, a hízelgés csalfa mérge elkábított egy percre, de erőt vettem magamon. A leány folytatta a rohamot:

«És nem is az egész tó fenekéről van szó, hanem csak egy egész kis területről, a lépcső körül, amerre anyám úszott.»

Tovább védekeztem:

«A kisasszony úgy látszik nem tudja, hogy ez a tó a legmélyebb tengerszemek egyike s már a part közvetlen közelében is rettenetes mély.»

«Tudom. De ön már máskor is leúszott a fenékre.»

«Mikor is veszett el a gyémánt?»

«Tegnap reggel.»

«Akkor egész reménytelen a vállalkozás. Egy nap alatt a tó mélyén levő föveny teljesen ellepi a tárgyakat, különösen a part mellett, ahol a fürdőzők állandóan zavarják a vizet.»

«Még akkor is megpróbálhatja.»

Érvet érvre halmoztam:

«Aztán meg a tófenék tele van veszélyes hínárokkal, melyek az ember teste és karja köré fonódnak...»

Gúnyos, lesújtó pillantás volt a válasz:

«Ön szabadkozik. Vagy fél talán? Ezt nem vártam volna öntől!»

Ajkamba haraptam.

«Nem félek, kisasszony. De nem akarom nevetségessé tenni magamat egy gyerekes, képtelen vállalkozással. Ettől eltekintve, beteg is vagyok, erősen meg vagyok hűlve, s így a legnagyobb sajnálatomra nem állhatok rendelkezésére.»

Visszavertem a rohamot. Nehezen, de visszavertem! Győztem.

«Pedig ha csak egy kicsit szeret...»

A kis bárónő fülig pirult, sarkon fordult és kiszaladt a szobámból.

Bosszúsan néztem utána. Azért se! Nem adom! Nem veszel le a lábamról, te bűbájos kis boszorkány. Nem dobom el a szerencsémet! Nem körmölök, nem koplalok többé. Elég volt! De színleg talán belemehetnék a dologba, hiszen ez nem kerül semmibe. Nem, még ezt sem, fölösleges: a vállalkozás sikertelensége ártana a hírnevemnek. Elintéztem a dolgot; vége. Hamarosan elutazom, aztán kezdődik az új élet, a gyönyörű új élet!

Elővettem a gyémántot, hogy gyönyörködjem benne: ahogy szikrázó szemével rám tekintett, mintha gúnyosan mosolygott volna...

Kezdtem éhes lenni. Már huszonnégy óra óta nem mozdultam ki szobámból és nem ettem semmit. De tanácsos-e emberek közé mennem, hogy esetleges újabb zaklatásoknak és kísértő könyörgéseknek tegyem ki magamat? Igaz, felhozathatnám az ebédemet, hiszen azt mondtam, beteg vagyok, ám az emberek ravaszak, még gyanút foghatnak, ha napokra elzárkózom előlük. Nevetséges! Lemegyek ebédelni a vendéglőbe, mint rendesen, mintha misem történt volna. Végre is férfi vagyok! Miattam könyöröghetnek, amennyit akarnak, nem állok kötélnek.

Öltözködni kezdtem. Gondosan felöltöztem, végül pedig a tükör elé álltam, hogy ellenőrizzem az arcomat: gondtalan, vidám mosolyt erőszakoltam magamra. A gyémántot el akartam rejteni, de nem találtam számára elég biztos rejtekhelyet. Hiszen minden kulcs nyitja a szállodák zárjait. Így hát gondosan papírba csomagoltam és zsebre tettem. Ez a legbiztosabb!

A vendéglőben nagy volt a zsibongás. Mindenki rám nézett, ahogy beléptem. Éreztem, hogy rólam beszélnek. Kíváncsiság és várakozás ragyogott a szemekben. Az egyik asztaltól felkelt egy terebélyes hölgy és egyenesen felém tartott. Megismertem: Klinger báróné volt, a kis baronesz anyja. Mindkét kezét felém nyújtotta s lekötelezően mosolygott.

«Köszönöm, fiatal barátom!» kiáltotta hévvel. «Hallottam, ön megígérte a lányomnak, hogy felhozza a víz mélyéről az elveszett gyémántot. Igazán kedves öntől.»

Elhűlt bennem a vér.

«Bocsánat, kérem; de én...»

«Ne szerénykedjék. Az udvariasság és a szolgálatkészség olyan erények, amelyek már csaknem kiveszőben vannak. Ön rácáfolt erre a keserű igazságra.»

Kényszeredetten meghajoltam. Lefegyvereztek. Hiába lett volna minden szabadkozás; beszélgetésünknek számos fültanúja volt, az emberek egymásután keltek fel helyükről és körénk sereglettek.

«Már csaknem betege voltam ennek a szerencsétlen ügynek», folytatta a báróné. «De most már visszatért a bizalmam; meg mernék rá esküdni, hogy ön megtalálja a gyémántot.»

A báróné kezére néztem: vastag ujjai mindegyikén hatalmas gyűrű ragyogott.

«A méltóságos asszony igen kegyes irántam», mondtam enyhe gúnnyal. «De bocsásson meg egy kérdést: miért olyan becses önnek ez az egy elveszett gyémánt, mikor ön drágakövek és kincsek ezrei fölött rendelkezik?»

«Ó, nem is az értéke miatt, igazán nem!» nevetett az asszony. «Babonás vagyok: nem szeretek elveszteni valamit; ez szerencsétlenséget jelent. Aztán a sikertelen keresés is felizgatott. Megengedem, hogy ez szeszély nálam, de makacsul ragaszkodom minden egyes tárgyhoz, amely a birtokomban van, ha bármilyen jelentéktelen vagy értéktelen is.»

Elkeseredtem. Ó a gonosz némber, neki babonából, szeszélyből, tréfából kell ez a csillogó kavics, nekem pedig az egész életet jelenti. Nem, ebből nem eszel, te elkényeztetett, elhízott gyerek. Nem adom! Jó, nem bánom, becsaplak benneteket, eljátszom előttetek egy komédiát, ha annyira kívánjátok, de megtartom a kincsemet!

Már egész embergyűrű vett körül. Az asszony- és lányszemek rakétákat szórtak felém.

«Mikor hozza fel a gyémántot? Ugye rögtön ebéd után? Jaj, be jó!» hangozott körülöttem.

Kitéptem magamat a gyűrűből.

«Engedjék meg hölgyeim, hogy előbb szép nyugodtan megebédeljek; aztán rendelkezésükre állok.»

Erre bámulóim tisztelettudóan szétoszlottak. Leültem az asztalhoz. Bár farkaséhes voltam, alig tudtam egy falatot lenyelni. Alaposan elvették az étvágyamat. De miért ez az izgatottság? Hiszen csak tréfa az egész!

A zsivaj újra kezdődött. Szenvedélyes, izgatott szavak röpdöstek a levegőben. És én hallottam mindent. Már a férfiakra is átragadt az izgalom. Két vastag, pápaszemes úr ült a szomszéd asztalnál; bécsi bankárok voltak.

«Nevetséges! Ötvenszeres pénzzel adom!»

«Rendben van. Tartom.»

«Mennyit?»

Kis szünet. Aztán:

«Tízezret!»

«Szóval tízezerre ötszázezer?»

«Úgy van.»

És a két bankár kezet fogott.

Elszédültem. Lázas izgalom fogott el, a versenyparipák reszkető izgalma, a diadalszomj; elvesztettem az eszemet. Gyorsan felhajtottam egy pohár bort és felálltam.

«Mehetünk!»

Az emberek egy pillanat alatt felugráltak az asztalok mellől és körém sereglettek. A báróné és a baronesz közrefogtak; mellettünk, mögöttünk és előttünk fehérruhás asszonyok és lányok százai: mintha bárányfelhőben jártam volna! Szikráztak a szemek, a kis piros bimbós szűzi leánykeblek remegtek a blúz alatt - miattam remegtek. És olykor-olykor megérintett egy-egy gyöngéd asszonykéz...

Így mentünk a fürdőig.

Lelkemben dúlt a harc: Tartsd meg a kincsedet, vigyázz, el ne szédülj az ünneplés csalfa gyönyörétől. Egy diadalmas percnek oda ne dobd egész életedet! - hangzott az intő szózat. Ej, dehogy, van eszembe - feleltem bosszúsan magamnak, de ez nem adott enyhülést és megnyugvást.

A fürdőházba értünk. Bezárkóztam kabinomba és gyorsan vetkőzni kezdtem. Térdem reszketett. Nem adom! - zúgott messziről az agyamba, és bárgyún nevettem. Kívülről behangzott a lárma: ideges asszonyi vihogás és rekedt férfi fogadások: ezer, tízezer, százezer...

Kiléptem. A napfürdő karzatai, az ugródeszkák, a lépcsők zsúfolva voltak emberekkel. Mikor megláttak pillanatnyi csend támadt, aztán dörgő taps zúgott fel. Ó, ez az átkozott taps! Hősnek éreztem magamat, ünnepelt hősnek, őskori gladiátornak. Kipirult az arcom és feszült a mellem.

A gyémánt?... Az ott feküdt a mellényzsebemben a kabinomba zárva. És megrészegülve a taps isteni muzsikájától, visszarohantam a kabinomba, kirántottam zsebemből a gyémántot és a számba rejtettem. Így jelentem meg újra.

Most elült a taps. De a tekintetek rajtam csüngtek; minden mozdulatomat lesték. És a suttogó szavak hízelegve osontak a fülembe.

A báróné hozzám lépett, körülményesen elmagyarázta, hol lépett a vízbe, merre úszott, mikor vélte hallani a csobbanást. Én mindenre némán bólintottam: a csillogó kő ott feküdt a nyelvem alatt.

Felálltam; kiterjesztett karral, megfeszített izmokkal. Síri csend támadt. Még egyszer, utoljára körülnéztem: láttam a figyelő szemeket, melyek mint szentjánosbogarak csillogtak az arcokban, s elfogtam a kis baronesz tekintetét, mely a gyémántnál is tüzesebben ragyogott. Mély lélegzetet vettem és belevetettem magamat a tóba...

A hűvös víz kissé kijózanított. Milyen bolond voltam az előbb, gondoltam magamban, mialatt gyorsan lefelé úsztam: nincs az az ünneplés, nincs az a dicsőség, amiért megválok kincsemtől! Legokosabban tenném, ha lenyelném, ötlött hirtelen eszembe, úgy legalább nem kell újabb kísértésektől tartanom. De nem mertem megtenni. Már a tó fenekére értem, ide-oda úsztam, hogy húzzam az időt, ameddig csak lehet. Elmosolyodtam: szinte láttam az ijedt, várakozó arcokat, a tó tükrére meredő szemeket, melyek türelmetlenül lesik, mikor bukkanok fel a mélyből. Már zúgott a fülem a rám nehezedő víz súlyától, a torkomban éreztem vérem zakatolását; két percig lehettem a víz alatt, nem bírtam tovább.

Felmerültem és bágyadtan, lihegve dőltem le a lépcsőre. Kezemmel intettem, hogy nincs meg a gyémánt. A csalódás moraja zúgott végig a fürdőházon; hozzám rohantak, bíztattak, tüzeltek, újabb próbára ösztökéltek. A férfiarcokon gúnyos mosoly játszott.

Újra kezdtem a komédiát; újabb két perc a víz alatt. De már elvesztettem az előbb szerzett nyugalmamat, izgatottan úsztam ide-oda s az átkozott kő tűzként égette a nyelvemet. De erős voltam! Felbukkantam és megint lemondóan intettem.

Az emberek a fejüket vesztették: cibáltak, könyörögtek, a fülembe ordítottak. A bécsi bankár, aki vállalkozásom sikerére fogadott, úgy bömbölt mint a megvadult oroszlán. Forró kéz érintette nedves vállamat. Felnéztem a lépcsőről: a kis baronesz hajolt fölém; mozdulata közben a lenge csipkeblúz elvált hamvas testétől, s a tekintetem végigsiklott a rejtelmek forrásához vezető puha úton, mely két bájos domb között veszett a homályba. Piros ajka fenséges jutalmat ígért és kék szeme parancsolt.

«Még egyszer!»

De még tartottam magamat: ellenszegültem, görcsösen védekeztem, igyekeztem legyűrni a kísértést. Talán sikerült volna...

Kegyetlen női hang visított felénk:

«Ugyan hagyd, Nelly! Hiszen látod, már mozdulni sem tud a szerencsétlen...»

És rögtön utána egy fölényes férfibariton:

«No, legalább ez sem fitogtatja többé tudományát. Elvégre más is tud víz alatt úszni...»

És harmadszor is a tóba vetettem magamat. Nem volt már erőm, elvesztettem a csatát... Mikor már jó mélyen voltam, szájamból a tenyerembe csúsztattam a követ. Ám ekkor eszeveszett düh fogott el: Hiába fogtalak meg, elrepülsz tőlem, te csalfa, átkozott kék madár. Ne boldogíts mást sem, megöllek, belefojtalak a vízbe, undok, hideg tested hadd porladjon időtlen-időkig a tó fenekén!... És már-már el akartam hajítani a gyémántot, mikor hirtelen az ujjongásra, a mámorra, a diadalra, a csábító piros ajkakra gondoltam. És kifeszített karral felfelé kezdtem úszni, két ujjam között a gyémánttal.

Ó, ha látta volna! Az emberek üvöltöttek, toporzékoltak lelkesedésükben, lengtek a zsebkendők, kalapok repültek a levegőbe, virágok hulltak meztelen testemre; s a vállukra emeltek, úgy hordtak körül. Úgy ünnepeltek, mint az olimpiászok hősét, mint a torreádort, aki leterítette a megvadult bikát, vagy mint a derbik diadalmas lovasát. Akkor egy percre azt hittem, hogy nem fizettem nagy árt, ez az isteni, szédítő mámor minden áldozatot megért. De csak egy percre hittem... Borzasztó volt a kijózanodás. Eldobtam a szerencsémet, örökre eldobtam! Az átkozott hiúság...

Még nincs vége. A báróné lépett elém. Birkaszemében hálakönnyek ragyogtak és hangja reszketett a meghatottságtól.

«Uram», mondta és megragadta kezemet: «ezt sose felejtjük el önnek! Engedje meg, hogy barátomnak szólítsam. Mivel háláljam meg önnek, kedves barátom, nemes, önzetlen cselekedetét? Tudom, hogy úrral állok szemben, előkelő, gazdag úrral, akit durván megsértenék, ha valamilyen jutalmat ajánlanék fel neki. Bocsássa meg, kérem, hogy ezt csak meg is említettem...»

Arcába szerettem volna vágni! Előkelő, gazdag úr... Illedelmesen meghajoltam; és mosolyogtam, mint a halálraítélt a bitófa alatt. -

A búvár elhallgatott. Tenyerébe hajtotta arcát és kacagni kezdett, hangosan kacagni, rázta a nevetés, még a könnyei is kicsordultak.

- És ha legalább én is fogadtam volna - mondta el-elcsukló hangon.

Némán ültünk egymással szemben. Megszorítottam a kezét: barátok voltunk. Végre megszólaltam:

- És a másik jutalom? A kis baronesz? A piros ajkak?

- Ah - sóhajtott a búvár és legyintett kezével; - csak később tudtam meg, hogy a bárónő menyasszony. Ma reggel érkezett meg a vőlegénye... S különben is - mondta aztán bölcs filozófiával - a női csókok csak addig érnek valamit, míg meg nem kaptuk őket!