Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 8. szám · / · Szalai Miklós: A DELTA

Szalai Miklós: A DELTA
A LÁZADÓ

A kettéhasadt test kiveti magából az új embert. A kialudt sikolyok üszke új sikolyokba éled. Az anyai test új életet szakított magából, hogy megsokszorozódjon a végtelenbe. Az elnyúlt tagokban az elvégzett munka boldog gyengesége patakzik.

De az apa a templomépítők és kovácsok izmait tapogatja a karján és boltozza mellét. Fülei az öröm zúgó kagylói. Kezeiben a motorok lendülete. Lábaiban meg nem járt ezer kilométerek bizseregnek.

A szerelem, a beléjük ágyalt magnak emanációja, most testté lett. A szerelem, amivel egymást etették, új életet táplált belőlük. Kivetették evvel a pányvát az örökkévalóság után és múló életük sugarát új tükrök verték tovább.

A megnyílt forrásból új lehetőségek kanyarogtak a tenger felé. A szülők sorsának hibaigazítója útra kelt.

De ő! Az új ember!

Mint mikor a száraz és a víz külön tömegesültek. Mint mikor a föld forró tüzei szilárd kéreggel jegecesednek. Egy új centruma volt az életnek. Egy új tengelye a kozmosznak. Kitépve. Kiszakítva a káoszból. Kimetszve az anyagdús sötétből. Új rendszerek sajgó középpontja. És akiben az érzések új csomóvá bogozódtak, megrohanva, mint kivetett préda a tér fenevadjaitól. A fény, a hő, a szag a súrlódás pergőtűzében. Egyensúly nélkül beletaszítva egy feneketlen óceánba. Örökösen zuhanó csillag. Nyílt seb.

Az új ember!

A lázadás ikertestvére az életben. Egész életén át az elszakadt köldökzsinór keresője lesz. Az anyaméh melegét fogja sóvárogni. A káosz kongó falán fog kopogtatni, hogy újra eggyé legyen vele.

Fiú lett és nemének tragikumát úgy hordta testében, mint ágyékában annak jelvényét. Szögletes fejében, mit rózsafülek szárnyaztak, imperátorok esze fészkelt, de lágy vállaiban meghajlások nyüzsögtek. Most csak gyomor volt ez az ember és melleken szívta tele magát. Az öröm és a fájdalom orsói gyors forgásokkal sodorták fel életét. Az éhség és jóllakottság horgai szaggatták a testét.

Család serkedzett körülötte. Hazát és vallást cirkalmaztak köréje. A rend csillogó tavai tükröztek.

De a sikoltó éjszaka után megjött a reggel. A fény beleharsonázott a mennyekbe és a nap feltolta vörös taraját. A síkos ég kínálkozott. Az ágakon meggyulladtak a gyümölcsök és húsukat felhasították a madarak. Barlangokban készülődött a szél, hogy himnuszával vitorláknak duzzassza mellét. Rétek csillogó pengékkel mátkázódtak. Csikók rengeteg mezőket száguldottak be. Kémények kéjesen fúródtak a kékbe. Minden feszült izmait mozgatta. Emberek, gépek, állatok. Kerekek gyorsan forogtak.

Arany bolygók transzmissziói az időt sodorták és tavaszi csírák tengelyén megfordultak az évek.

Nappalok kemencéiben az éjszaka sötét tésztája sült, mit a reggelek fényes élükkel újra felszeltek.

Évszakok négyszirmú virága újra és újra serkedt.

És az ember e bugyborékoló csodák közt gyerekségét nyújtózkodta. Lelke vizére a csodálkozás fagyasztott gyenge bőrt. Minden kerek szemnyitása aranypénzeket gurított köréje.

Először a játék kaleidoszkópja volt mindennek a megfejtése. Az okok cigánykereket vetettek. A véletlen piros és fekete fogait vicsorította. Milyen szép volt ez az élet!

Gyermeki víziók széttárták pávafarkuk. Az ágy lábánál az ördög ült és az ágy fejénél az atyaisten. Egy új mitológia rügyezett. Angyalok hópelyhek között alászálltak. Egy madár emberhangon szólalt meg. Bútorok hajókká álmodták testük. Hajók állatokká vonaglottak. Szagok virágokká magasztosultak. Virágok hunyták szemük. Emberek fölröppentek. Hegyek torka megnyílt. Sárkányok tüzet fújtak. A szeretet marakodott a gonoszsággal.

Ez a forgószél naiv tölcsérét körülötte sergette és feldobta a víziók vihara. És ő garabonciás kacagással feküdt a szelek bölcsőjébe.

De a mágikus kört megzavarták.

Idegen érzések, új magyarázatokkal tolakodtak. Oskolák létrái meredtek eléje. Nekirontott a fokoknak. Könyvek tengere morajlott. Belevetette magát, hogy feligya a tengert. Kerítések az égig nyúltak. Kermeszek verklije szólt és ócska pántlikái táncoltak. Csapdák bújtak. Egyszerű dolgok húsz megfejtést kaptak. A hitet ellepte a tudomány penésze. Szakállas emberek természeti törvényeket tülköltek. Jóllakott filozófusok a mennyég lépcsőit számolták. Orvosok hullákat kúráltak. Nyelvészek cseremisz böffenésekről könyvtárakat írtak. Költők versenyt sápadoztak a holddal. Cilinderes diplomaták vért és golyóroncsolt tagokat kotyvasztottak. Bírák sanda szemükről letépték a kendőt. Szerelmesek rossz vérükkel ontották egymást. A zseni lidérc volt a lápon. Barátok, mint veszett ebek harapták egymást.

Harangok nyelv nélkül hintáztak. A rothadó szépség áldozati füstje visszaszállt a földre. A becsület ferde tornyait ártatlanok vérével építették. A meddőség vígan fuvolázott. A zavar szórta szét vigyorának csokrait. És a szomorúság felhőzött a világ felett.

Lelkére, mit a gondolatok felsebeztek, kemény kérget kapott. Az élet poliposan rátapadt. Szobák falai mellére feküdtek. A megszokás masinái monoton percegtek. A család hurkai fojtogatták. Hálóba repült légy volt. Karuszel-ló. Tömlöcök rabja. Szárnyaszegett.

Nem bírta tovább!

Egy éjjel egy lehulló csillag felhorzsolta az eget. Lelkébe zuhant. Megfogant tőle és újraszülte magát. A beléje hullott tűz felrobbantotta az elvermelt dinamitot. A detonáció elhivatását visszhangozta.

Lerázta a nyakán ülő kísértetet. Felfakadt beteg belseje. A rabság tojásházából törte fel magát.

Lávás szenvedély rengette meg a testét. Az őstüzet kitépte magából és lasszónak csóválta feje fölött.

A cselekvés hangyabolyába nyúlt. A tett gabonamagjait szórta teli marokkal. Egyenes gerince felfelé mutatott. Izmai csomózott kötelekké feszültek. Idegeiben telegráfdrótok izgalma hárfázott. Arca a kornak óralapja volt. Koponyája a kékbe merült és titán haja feketén köréje glóriásodott.

Útra kelt. Az otthon horgonyáról tépte le magát. Húsává lett kapcsokat szakított ki magából. Szülőkét, kik vérüket öntötték össze benne. Szeretőkét, kik testükből raktak máglyát neki.

Vándorolni! A szél duzzadt pofával harsonázott. Lábai járatlan utakba haraptak. Mérföldjáró csizmái hágták a csúcsokat. Botja Sámson szamárállkapcsa és Herkules dorongja volt.

Vándorolni! Vándorolni! Országutak abroncsolták a glóbust és ő minden országút vándora lett. Szűz alföldek eléje feküdtek és a gabona felimádkozott az égre. Vihorászva beléjük gázolt.

Vándorolni! Vándorolni! Erdőkben hullott a makk és pókok a csend fátyolát szőtték, mit rikoltása összetépett. Kertekben tükrös almákat vert le és járása a gyerek pillangófogása volt. Zokogó nyárfákon aludt, mik hűtlen folyóknak vallottak. Reggel vízbe dobta magát és tempói ölelések voltak. A szárazról vízbevetett hal volt. Fenyvesekben tobozokból tüzet rakott és a rigók megtanulták hegyzett füttyét. Mohából süveget csinált. Dombokon a bak táncát járta, viola gerezdek közt. Tavakon énekelve feszített színes vitorlát. Szigetek homokjában csigákat gyűjtött. Rohant. Nevetett. Táncolt. Cigánykerekezett.

És lent a városok katlana petróleumot forralt. Ömlő vas lávájába emberek vesztek. Gyilkosok késeket köszörültek. Pestises öblökben csontvázgyerekek pacskolták a vizet és a szeretetre nem volt szava.

De a gyöngyházszínű erdőkben a megváltás zsolozsmázott és egyszerű zsályákban bogarak gyulladtak. Forrásoknál a patyolat ürítette korsóit.

Belenyújtózott a kozmoszba és sörénye ellobogott. Már próbálta egyensúlyát. De csak görcsös ritmusok szikráztak belőle. Dongáit akarta szétvetni, hogy beleömöljön a pezsgő anarchiába. És az örök folytonosságba fel nem oldott kristály maradt. Csak prizma, sugarak gyűjtője. Erőktől zúgó akkumulátor.

Elégedetlenségének mája újra nőtt.

Ekkor Io jelent meg. Alakja a horizont elé állt és megtöltötte a teret. Csípőiben a még zárt kapuk titokzatossága derengett. Mellei a paradicsom almái voltak. És ahogy jött, még hunyta szemeit, de megfejthetetlen mosolya kisujjában is benne fénylett. Kontya vöröslő torony, uszálynak húzta az erdők zsongását és kora tavaszi szelek örvénylettek a lábai körül. Szépsége a mágnes hullámait teregette.

A másik pólusa volt a természetnek. A nő volt. A zárt kör mágiája. Saját farkába harapó kígyó. Az egyensúlyba feküdt erő. Hierarchia. A felsebzetlen szilárd mag volt, a ráesőző férfiasság zuhatagában. Ősanyag, sűrű, merev humusz, a beléje szakadó égi tűzfolyamra várva, hogy annak hevében megolvadjon, hogy örökkévalóságát magából újra öntse.

És ahogy a nőben meggyűlt a szépség, úgy meggyűlt benne az erő. Most a szerelemben akarta feltépni élete burkát. Gerjedt ösztönökkel megnyitni a télnek méhét, hogy az felpattant résein befalja a tántorgó időt. Elpárolgó harmatnak lenni a szenvedély napraverésében.

Az első emberpár mély fájdalmával szakadtak egymásba. Egymásnak rohanó folyók tavaszi áradása zúgott. Minden tagjuk kívánta a magáét. Szemek összeloccsantották fényük. Szájak összehegedtek, mint begyógyult seb. Mellek karambolja felgyújtotta a megoldódás sikolyait. Végtagok a magzat bölcsőkosarát fonták. Csípők forradtak.

Idegeikből hálót csomóztak a kéjnek és megmerítették mélyre. A megtalált kulccsal felnyitották egymást. Ölelésével mindegyik saját testébe akarta zárni a másikat. Egyik magába fogadni a folyékony tüzet. Az arany szalamandert. A másik a bugyborékoló lávát beleönteni a mindenségbe.

Virágok hímpora kelyhek ölébe vitorlázott. Madarak nekiverték magukat a kéknek. Bikák szemét vér fátyolozta. Halak megkeresték az öblöket. Csikók fenekedtek a prériken. Csillagok pora uszálylott. Lúgok marakodtak.

Kénes tavak felrotyogtak, ahol beléjük hullt a csírázás élesztője. Nemek összeillő tagjai végtelen láncot kovácsoltak. Szétvágott egészek összegyógyultak.

De ő felágaskodott. A harmóniák rájapergő méze megkeseredett és a gyűlölködés fullánkjai szurkálták a testét. Mert nem volt televény, mely gyökeret nevelt volna belőle. Gyökértelen volt. Üvöltő tájfun. Mert nem akart ő új élet kovásza lenni. Magát akarta elpusztítani és a pusztulás viharzott belőle. Szétcsapott maga körül.

Nem tudott szabadulni és az örökös lázadás fúriái felhőköpenyének ráncaiba ültek. Máglyára rakta az erdőket és az örökös nyugtalanság felperzselte az eget. Feltépte a zsilipeket, lerombolta a gátakat és a vizek iszapja ellepte a vetést. Kötényéből a sárkány fogait szórta a tengerbe és a felsarjadt viharok összetörték a hajókat. Ahasvéri sorsa tovább korbácsolta. Rohant. Lavinákat döntött a völgyekre. A háborúk toportyánjait felbolygatta a nádasokban. Berontott a városokba és az elégedetlenség parazsát fújtatta. Barrikádokat hordott össze. Szuronyokat tűzött. Leszaggatta a tornyokat. Összezúzta a tabut. Kiborította a pestis szelencéit. Száguldott, letaposta a falvakat. Kirepesztette a vulkánokat. Kiloccsantotta az óceánokat.

Először az elszabadult, lehulló kő volt, mely gyorsaságát megszorozza. Most már az izzó planéta volt, kivetve az űrbe. Rotáló csillag. Szédülten keringett végtelen útján.

Ekkor a nap lobogó tányérját nyitotta és a rengeteg olvasztótégely feléje forgott. És ő, aki az ősanyaggal akart eggyé lenni, a megsemmisülés boldog rémületével omlott beléje.

De a pergő tüzes korong új szilánkokat pattant magáról és új forradalmak magját veti az univerzumba.

A kettéhasadt test kiveti magából az új embert és a lázadás örökkévaló útján rohan tovább.