Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 3. szám · / · FIGYELŐ

BÁLINT ALADÁR: KÉT ÚJ MŰVÉSZETI KÖNYV

Ízlésfejlődés és stíluskorszakok. Írta: Nádai Pál. Dante könyvkiadó. Budapest. Az ősemberek és most élő primitív népek művészi tevékenységéből kiindulva az orientális, gótikus, reneszánsz és különböző királystílusok fejlődési vonalán át egészen Biedermeierig vezeti az olvasót Nádai Pál. A XIX. század második felének és a mostani időknek művészi irányai annyira összekuszáltak, hogy végleges ítéletnek még a távoli lehetősége is hiányzik.

Nádai Pál stílkritikai tanulmánya messze kimagaslik a termékeny író hasonló természetű munkái felett, megállapításai nagyrészt fedik a valóságot, vagy legalább is azt a valóságot, mely a mai ember világszemléletével megegyezik és amelyet a modern tudomány eredményei meglehetős szilárdsággal alátámasztanak. Stílusa világos és színdús, viszont sikerült kiküszöbölnie azokat a zavaró képeket, erőltetett költőiséget, ami korábbi munkáinak érthetőségét annyira megbolygatta.

Nádai spirituális okokra vezeti vissza a stílusok kialakulásának menetét. Ez a meggondolás nagyjában helyes, mikor olyan műalkotásokról van szó, amelyek az ember szorosan vett fizikai szükségletein felül tisztán és kizáróan szépségeket kívánó és szépségeket teremtő ösztönök realizálásának köszönhetik létüket. De még ott sem lehet teljesen elvonatkoztatni a materiális mozzanatoktól, annál kevésbé az iparművészeti tárgyaknál, hol az anyag, szerkezet, célszerűség igenis döntő módon irányítja a szellem centrumából kisugárzó akaratot, mely önmagában, külső tényezők nélkül mégis csak megfoghatatlan, alaktalan valami. A művészi termelésben ellenszenves az eklekticizmus, bár ott sem lehet mindig elhárítani a több felől jövő, olykor ellentétes tartalmú és irányú hatásokat, de az elméletek tudományos kiépítése nem történhetik egyoldalúan megformált elvek alapján, mert ki tudja, hol bujkál az az óhajtott, vágyva-vágyott igazság, mely után lihegve törtet az emberiség jobbik fele időtlen idők óta. Talán középen, talán másutt, talán nem éppen megmarkolt masszában.

De azért hasznos és szép munkának tartom Nádai Pál új könyvét.

*

Csontváry Tivadar. A posztimpresszionista festés magyar előfutára. Írta: Lehel Ferenc (Amicus kiadás). 1908-ban ismertem meg Csontváry Kosztka Tivadart, amikor a városligeti Iparcsarnok pajtaszerű nagy termeiben közszemlére tette 20-30 méteres vásznait. Félig-meddig bolondnak tartottam e Van-Gogh-fejű öreg piktort és többedmagammal megmosolyogtam nem egy képét, viszont megdöbbentett, a nagy alkotások súlyával nehezedett reám vásznainak túlnyomó többsége. Már magában véve az a mindenen felül kerekedő hatalmas energia, ami őt ily szokatlanul nagy méretekre ösztökélte, nem tévesztette el a hatását. Hiszen igaz, ezek a méretek nem jelentenek mindig szükségképpen egyet a nagyvonalúsággal, bár e hatalmas lepedőknek festékkel való befedése önmagában véve is nagy és nehéz feladat. Az arányok felfokozása sem sikerül bármily nyápic legénynek és ha valaki állandóan és olthatatlan sóvárgással nagy felületek benépesítésére vállalkozik, rendszerint az érzések és ennek megfelelően az eredmények is monumentálisak. Mert nem véletlenség az, ha valaki a Sixtusi kápolnát festi tele figurákkal, vagy ha vízfestékkel babrálgatva orgonavirág- vagy nefelejcsbokrétát finomkodik ki magából vagy Dulcinella keblének hamvát petyegteti elefántcsont lapra.

Szóval nagyvonalúságra törő, nagyot akaró, rendkívüli festő volt Csontváry, az egykori patikus, és nem habozom leírni azt sem: nagy festő volt.

Aszkétaságban eltöltött életével pecsételte meg nagyságát, teremtőakaratát, mely a havi 100 korona járadékból koplaló, hóbortos, de makulátlan tiszta embert felkergette Libanon tetejére, hogy ott hallatlan lelki szenzációk mámorában megrázó tájképkolosszussal áldozzon a természetnek, melynek titkait zaklatott életén át örök bódulatban kutatta. Rendkívüli ember volt, szerette a rendkívüliséget mindenben. Olyan stációkkal dicsekedhetik bolyongásában, mint Athén, Taormina, Marokkó, Jeruzsálem, Názáret, Tátra.

Képein bosszantó ügyetlenségek mellett zseniálisan megsejtett és megoldott részletek ejtették bámulatba a szemlélőt. Nyugalom, egyensúly - azzal igazán nem dicsekedhetett Csontváry, de annál több merészséggel, kockázatos nekilendüléssel. Olyan színharmóniákat teremtett, a narancssárgának, kéknek, pirosnak és barnának oly harmóniáját teremtette meg, melyre a világ egyik festőiskolájában sem tanítják meg az embert.

Csontváry portréja hiányos lenne, ha elhallgatnók, hogy éhen halt - a szó szigorúan vett orvosi értelmében.

Erről a festőről írt könyvet Lehel Ferenc. Nagy utánajárással, fanatikus szorgalommal gyűjtötte össze adatait. Nehéz munka volt, mert Csontváryt, ha sokan is ismerték a festők közül, nem vették komolyan, csúfot űztek belőle, nem kísérelték meg, hogy a furcsaságok zavaró szövedékén áthatolva beletekintsenek e nyugtalan lélek mélyébe. Talán nem is sikerült volna, mert e szemérmes koplaló szorosan elzárkózott minden érdeklődés elől.

Lehel Ferenc művésztörténelmi távlatba helyezi Csontváryt, megállapítja helyét a posztimpresszionista művészetben. Művészetét stílkritikai eszközökkel elemezi. Meggyőző írásának egyetlen szépséghibája az «Intermezzo» fejezet, e dialógus formájában megcsinált kritikai elmélkedés a posztimpresszionizmusról. Erőltetett és felesleges. A közölt illusztrációk annál fontosabbak és szükségesebbek.