Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 3. szám · / · FIGYELŐ
Nádai Pál stílkritikai tanulmánya messze kimagaslik a termékeny író hasonló természetű munkái felett, megállapításai nagyrészt fedik a valóságot, vagy legalább is azt a valóságot, mely a mai ember világszemléletével megegyezik és amelyet a modern tudomány eredményei meglehetős szilárdsággal alátámasztanak. Stílusa világos és színdús, viszont sikerült kiküszöbölnie azokat a zavaró képeket, erőltetett költőiséget, ami korábbi munkáinak érthetőségét annyira megbolygatta.
Nádai spirituális okokra vezeti vissza a stílusok kialakulásának menetét. Ez a meggondolás nagyjában helyes, mikor olyan műalkotásokról van szó, amelyek az ember szorosan vett fizikai szükségletein felül tisztán és kizáróan szépségeket kívánó és szépségeket teremtő ösztönök realizálásának köszönhetik létüket. De még ott sem lehet teljesen elvonatkoztatni a materiális mozzanatoktól, annál kevésbé az iparművészeti tárgyaknál, hol az anyag, szerkezet, célszerűség igenis döntő módon irányítja a szellem centrumából kisugárzó akaratot, mely önmagában, külső tényezők nélkül mégis csak megfoghatatlan, alaktalan valami. A művészi termelésben ellenszenves az eklekticizmus, bár ott sem lehet mindig elhárítani a több felől jövő, olykor ellentétes tartalmú és irányú hatásokat, de az elméletek tudományos kiépítése nem történhetik egyoldalúan megformált elvek alapján, mert ki tudja, hol bujkál az az óhajtott, vágyva-vágyott igazság, mely után lihegve törtet az emberiség jobbik fele időtlen idők óta. Talán középen, talán másutt, talán nem éppen megmarkolt masszában.
De azért hasznos és szép munkának tartom Nádai Pál új könyvét.
*
Szóval nagyvonalúságra törő, nagyot akaró, rendkívüli festő volt Csontváry, az egykori patikus, és nem habozom leírni azt sem: nagy festő volt.
Aszkétaságban eltöltött életével pecsételte meg nagyságát, teremtőakaratát, mely a havi 100 korona járadékból koplaló, hóbortos, de makulátlan tiszta embert felkergette Libanon tetejére, hogy ott hallatlan lelki szenzációk mámorában megrázó tájképkolosszussal áldozzon a természetnek, melynek titkait zaklatott életén át örök bódulatban kutatta. Rendkívüli ember volt, szerette a rendkívüliséget mindenben. Olyan stációkkal dicsekedhetik bolyongásában, mint Athén, Taormina, Marokkó, Jeruzsálem, Názáret, Tátra.
Képein bosszantó ügyetlenségek mellett zseniálisan megsejtett és megoldott részletek ejtették bámulatba a szemlélőt. Nyugalom, egyensúly - azzal igazán nem dicsekedhetett Csontváry, de annál több merészséggel, kockázatos nekilendüléssel. Olyan színharmóniákat teremtett, a narancssárgának, kéknek, pirosnak és barnának oly harmóniáját teremtette meg, melyre a világ egyik festőiskolájában sem tanítják meg az embert.
Csontváry portréja hiányos lenne, ha elhallgatnók, hogy éhen halt - a szó szigorúan vett orvosi értelmében.
Erről a festőről írt könyvet Lehel Ferenc. Nagy utánajárással, fanatikus szorgalommal gyűjtötte össze adatait. Nehéz munka volt, mert Csontváryt, ha sokan is ismerték a festők közül, nem vették komolyan, csúfot űztek belőle, nem kísérelték meg, hogy a furcsaságok zavaró szövedékén áthatolva beletekintsenek e nyugtalan lélek mélyébe. Talán nem is sikerült volna, mert e szemérmes koplaló szorosan elzárkózott minden érdeklődés elől.
Lehel Ferenc művésztörténelmi távlatba helyezi Csontváryt, megállapítja helyét a posztimpresszionista művészetben. Művészetét stílkritikai eszközökkel elemezi. Meggyőző írásának egyetlen szépséghibája az «Intermezzo» fejezet, e dialógus formájában megcsinált kritikai elmélkedés a posztimpresszionizmusról. Erőltetett és felesleges. A közölt illusztrációk annál fontosabbak és szükségesebbek.