Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 3. szám · / · FIGYELŐ

BÁLINT ALADÁR: FERENCZY KÁROLY

A Szépművészeti Múzeum modern magyar osztályának terméből, néhány jószemű, jóérzésű gazdag ember szalonjából útnak indult egy sereg kép. A képek találkoztak, felsorakoztak és íme egységesen, világos áttekinthetőséggel elénk magasztosodik egy nagy magyar festőnek, a természet, az anyaföld száz szépségétől tündöklő életműve. Kiállítás. Külső jelentkezési formájára nézve csakugyan az; a műcsarnoki falakon képek hosszú sora nyúlik a termeken át, az emberek, fiatalok, öregek, értők és közömbösek körüljárják, tekintetükkel kitapogatják a képeket, de ez más, sokkal több, mint amit e szürke igénytelen szó kifejez, egy egész nemzedék, még pedig küzdő nemzedék visszaidézett múltja ez. Aki nem ismerte ezeket a képeket keletkezésük idején, akkor, mikor robbantó erővel ékelődtek a hanyatló történelmi és családfestés iskolafalaiba, ki nem élte át azt a küzdelmet, amelyet egy tradíciótlan, meg nem alapozott akadémizmussal vívott végig az utána következő nemzedék felfelé törő élni akarása, az - nem mondom, hogy hamisan - de mindenesetre más szemmel nézi és másképp látja e képeket. Azokban nem ver visszhangot egy-egy nevezetesebb kép, a fiatalság visszaverődő káprázata nem szegődik melléjük, náluk nem megy élményszámba egy-egy napsütésben fürdő hegyoldal, facsoport, erdőrészlet. Ők már történelmi adatot nyernek, tudásukat gyarapítják, míg a kortársak visszahozhatatlan szép napjaik után tekintenek összeszorult torokkal ...

Ha meg lehetne fordítani a rohanó időt, ha ismét át lehetne élni azt a belső szenzációt a felszabaduló érzések ujjongó muzsikáját, ami 1903-ban mámorossá tett bennünket, midőn a Nemzeti Szalon Kossuth Lajos utcai régi termeiben első ízben lépett nagyobb súllyal a közönség elé Ferenczy Károly, és alkotásait összegyűjtve megmutatta, mit tud, mit akar, hová igyekszik, kikkel hadakozik. A fiatalság egy csapásra mellé állt. A fiatalság megérezte, mint ahogy mindig megérzi csalhatatlan ösztönével a jövőt. Azóta sok mindenen átestünk, a fiatalok megöregedtek, újabb harcok robogtak végig a művészet vulkanikus talaján, ami akkor új volt, az ma már nagyon is nem az, az egykor forradalmi tett, hallatlan merészség ma már lajstromozott művészettörténelmi anyag, még jó, ha nem kiélt formalizmus.

Mindegy! Ferenczy Károly értékei nem koptak, nem kallódtak el. Ő végigverekedte a maga harcát, bevégezte azt, amire hivatása csatasorba állította őt. Új emberek folytatták a munkáját, sokan szembehelyezkedte vele. Jogosan-e vagy sem, e kérdést ezúttal kikapcsolhatjuk. Korának helyzeti értékein, az új festői látást kialakító szuggesztív akarásán felül, bármely korban, bármily áramlással szemben helytálló eredmények tanúskodnak mellette. Éppen mert nem keringett tehetetlenül a változó irányok sodrában, törekvései és cselekedetei az idők, iskolák, divatok esetlegességeitől elvonatkoztatva önmagukban is kiállják a próbát.

Ferenczy Károly Bastien-Lepage művészetéből indult ki. Fiatalkori képei kétségbevonhatatlan jegyekkel mutatják e francia festő hatását. A vele együtt induló, külföldön tanuló magyar festők mindnyájan Bastien-Lepage művészetében látták a továbbfejlődés alapját. Ámde Ferenczy csakhamar kivetkőzött a tanulóévek alatt magára öltött szürkeségből, színei mélyültek, áttetsző derengés sütött át az alaptónus sűrű ködén. Ferenczy nyilván nem volt miszticizmusra hajlandó festőegyéniség és képeit mégis misztikussá teszi a sötétből való kibontakozás átmenetisége, a világosság, a fény után esengő sóvárgás. Az elmosódó, homályba borult alakok valószerűségét az ó- és újtestamentum irodalmi vonatkozásaival támasztja alá Ferenczy. Szüksége van a mesére, hogy a hosszú palástokba burkolt figurák átszellemültségét logikussá tegye, viszont a hagyományokhoz, az írott igék nyomán feltámadt képzetekhez nagyon is laza szálakkal kapcsolódnak e képek. A biblikus ábrázolás maga háttérbe szorul és a minden mozzanatot maga alá rendelt festőiség uralkodik e vásznakon. E periódust, melynek legkimagaslóbb terméke a «Három királyok» (1898) aztán nem az irodalmi, hanem a festői tartalmat tekintve az «Est lovakkal» (1899), «Hazatérő favágók» (1899) még a Münchenben eltöltött esztendők táplálják, pedig 1896 nyarán Ferenczy már Nagybánya kék ege alatt, ragyogó zöld vegetációja közepette dolgozik, körülötte pedig a vele egyakaratú fiatalok. Megrészegülnek valamennyien Nagybánya természeti szépségeitől, önmaguk erőtudatától, e pantheisztikus mámor nagyszerű távlatok határtalanságát nyitja meg előttük. De hosszú időt töltenek pusztán a felkészüléssel. 1901-1902 már a megtermékenyült alkotóerő kibontakozásának a dátuma. Fürdő fiúkat fest ragyogó napsütésben, a kék ég szinte megremeg, vibrál a nyár túlcsorduló kiteljesedésében, a mezítelen fiatal emberi test éles foltokban veri vissza a nap aranyfényét, bokrok, fák zöldje harsog a gyűrűző vizek sűrű kéksége felett. Hatalmas vadgesztenyefa terebélyesedik az egyik képén, levelei üdén, hetyke keménységgel tündökölnek a tavaszutó tiszta levegőjében. Ott van a Templom című képe. Néhány háztető az egész és a háttérben hegytető. Csak egy kis elsiklás és a kép máris plakáttá szélesedett volna. Így életteljes, markáns alkotás, a torony piros tetős sisakja, a hegyhát zöldje, a napsütötte háztetők felvillanása a merészen előretörő ifjú erők duzzadó teljességét mutatják. Ott van a híres Őszi tája. Háttal a néző felé nyúlánk férfialak tekint le az alant elterülő messzeségbe, félkörben aláhajló lombok fogják át a kék ég síkját megtörő sötétlő figurát. E képből teljesen hiányzik a líraiság keresése, ámde színtiszta költészet, a búcsúzás halkított melankóliája áramlik ki a formák, színek, fények és árnyékok együtteséből. Egyik kevésbé ismert képe a «Vörös fal». Előtérben udvar, a háttér egy ház oldalának vörösre festett fala. Egy hajszálon múlt volna, a vörös szín, ha egy árnyalattal világosabb, máris rikolt és agyonnyom mindent, ha tompább, akkor dekoratív értéke tökéletesen elvész. E képeken látszik igazán Ferenczy európai színvonala, az, hogy festői ösztönét párját ritkító ízlés irányította, oly ízlés, mely a legkényesebb feladatokon átsegítette. Ez már a kultúra kérdése és e tekintetben Ferenczy majdnem egyedül áll társai között.

A formákat összevonja. Ez velejár a festői stílusával és színlátásának szükségszerű konzekvenciája. Nem bíbelődik minden részlettel, a fontosabb mozzanatok kiemelésével elhagyja mindazt, amit mellékesnek talál. Ez a szerkesztési mód nagyon hatásos, de könnyen túlzásba eshet a festő, ha pusztán a hangulatára, ösztöneinek sugallatára hallgat. Ő itt is mértékletesen vitte keresztül absztraháló munkáját, mely végső fokon voltaképpen szintetizáló stilizálás. A fényhatások teljes kihasználása mellett nagy fontosságot tulajdonít egy-egy jellemző mozdulat, testtartás hangsúlyozásának is. Az ember nem elkülönült uralkodó mivoltában jelentkezik e korból származó vásznain, hanem a természetben elfoglalt fizikai jelentőségéhez képest. Feloldódik a nagy mindenségben és mégsem válik jelentételen dekoratív folttá. Nem az embert fokozza le, hanem az egyetemesség többi jelenségeit, mozgató erőit fokozza fel. A «Festőnő» című képén (1903) az emberi alak számos kitűnően megfigyelt részletére tereli a néző figyelmét ugyanakkor, mikor köröskörül a természet nagyszerű színjátékába nyújt bepillantást.

Az arcképfestés nem volt az ő igazi terrénuma. Legtöbb portréjában inkább a felületeken mozgott. Mégis találunk ily természetű műveiben is néhány kitűnő darabot. Igaz, hogy itt is a dekoratív érzés intenzitása kap meg bennünket elsősorban. Malonyai Dezső arcképében (1904) és még később festett Kettős arcképén is (1908) a háttér tömör kéksége a legemlékezetesebb, amint hogy figurális vásznain nagy szeretettel alkalmazza a kobaltkék színt és lehetőleg minél nagyobb felületen. «Cigányok» című műve (1901) kitűnő példát szolgáltat erre nézve. - Múltak az évek. A nagy fellángolás tetőfoka után lassú lohadás vette kezdetét. Ferenczy Nagybányán állandóan érintkezik a fiatalabb festőnemzedékkel is. Látja azok felkészülését. Látja azt is, hogy az ő igazságai fölé új igazságok tornyosulnak. Nem cseréli fel eredményeit próbálkozásokkal, de az egyre nagyobb súllyal jelentkező új törekvések nem múlnak el nyomtalanul felette. Nem lendül át az utána következők táborába, de tovább megy egy lépéssel. Két képén nyomon követhetjük ezt a megmozdulást. A III. terem 63. és 67. számmal jelzett vásznaira utalok, az egyik a «Nyilazás» (1911), a másik egy tájkép (1909). E tájképen a formák sokkal összevontabban jelentkeznek, mint korábbi alkotásaiban. Ferenczy Károly bizonyos fokú elaszticitással rendelkezett és természetének e rugalmassága, az absztrahálás kiterjesztése szerencsésen jelentkezik e kései tájképben. De a rugalmasságnak is megvoltak a természetszabta határai, és abban a pillanatban, mikor Ferenczy e határokat átlépni igyekezett, erőfeszítése diszharmóniát előidéző kísérletezéssé válik, amit a Nyilazás rikoltó színfoltjai lehangoló módon igazolnak. Kevés képe maradt fenn ez átmeneti időkből, ámbár meglehet, hogy Ferenczy, e kényes ízlésű, életlátású művész, a vergődés e periódusának termékeit jórészben megsemmisítette, aminthogy ő gyakran nagy hajlandóságot mutatott még legjelentősebb műveivel szemben is ily radikális korrektúrára.

Ferenczy művészetének utolsó hat-hét esztendeje aztán gyökeres ellentétbe áll a napsugaras korábbi évekkel. A fiatalos felbuzdulás, széles gesztusok, optimista természetlátás nagy lendülete aláhanyatlik, hideg megfontolás, kesernyés józanság füstje kering a megpihent kráter felett.

Ferenczy Károlyt lemérhetetlen távolság választja el az expresszionista festőktől, és mégis az expresszióval kötött kompromisszum eredménye az aktos képeinek mindegyike, noha nála a térproblémák nem lépnek fel akkora pretenzióval, mint az utána következő nemzedék műveiben. Az omlós felületű nyúlánk asszonyi testeket egyetlen színfoltba sűrített drapéria keretébe foglalta. E drapériák ragyognak. Pompázó színük, a testnek és a drapériának hatásos színellentéte a legszebb esztendők színmámorát idézte vissza és mégis a forma, a kompozíció a fontos e vásznakon, bárha a legtöbb akt a levegőben lebeg is. A forma, a kompozíció a fontos, de egy egész élet tanulságait nem lehet eltüntetni, kísért a múlt, kísértenek a nagybányai hegyek, rétek, erdők felejthetetlen színei. A piros hátteres «Fekvő akt» (1913) hitem szerint a legsikerültebb darabja e sorozatnak, az elernyedés még nem annyira nyilvánvaló, de fekete hátteres aktjai is, melyek két évvel később keletkeztek (IV. terem 93. és 109. szám) szokatlan bátorsággal elgondolt és nobilis ízléssel megformált darabok. Pedig Ferenczy ekkor már beteg volt, vérsejtjeit, teremtő energiáit falánkul pusztította az alattomos betegség, amely 1917. március 18-án végzett vele.

Emlékkiállítása az új magyar piktúra hőskorának legszebb fejezetével ismerteti meg a nagyközönséget. Ferenczy jövetelét, küzdelmét, eredményeit nem lehet különválasztani az erőmérkőzés e korszakától. Kristályosító pont volt a széthúzó energiák kaotikus tömegében, maga köré vont sokakat a messzi útra mutatott. E kiállítás példátlan teljességgel magában foglalja alkotó tevékenységnek dús termését; ami a Szépművészeti Múzeum kitűnő igazgatójának Petrovics Eleknek az érdeme, az ő lelkes és fáradhatatlan munkájának az eredménye. Az ő műve e kiállítás katalógusa is, amely nagyon értékes útmutatással szolgál azoknak, kik Ferenczy Károly életrajzát egykor majd hozzá méltón megírni óhajtják.