Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 3. szám

Torday Emil: A SZÍNES GENTLEMAN

Torday Emil Afrika-utazó honfitársunk naplójegyzeteiből adjuk közre ezt a jellemző megfigyelést.

Nem a nyugat-afrikai partok úgynevezett civilizált négereiről akarok beszélni, a valamicskét tanult s az iskolába belekóstolt, európai ruhában járó feketékről. Ezek nem érdekelnek. Akikről szólani kívánok, azok a négerek, akik természettől gentlemanek, akik minden cselekvésükben tekintettel vannak embertársaik érzelmeire, akik nemes gondolkodásúak, nyájasak, akik lelkükben és nem viseletükben gentlemanek. Ezek a nemes érzésű emberek, akikről itten emlékezem, sem írni, sem olvasni nem tudnak, sokan közülük bizony úgy lehet hiányosan öltöznek, «kannibálok» is akadnak közöttük - mégis gentlemanek a szó nemes értelmében.

Adassék meg a királyoknak, ami a királyoké: kezdjük a sort egy királlyal. Kvete Pesanga Kena Busongó-ország teljhatalmú uralkodója volt; alattvalói őt egyenesen a teremtőtől származtatják és olyan szent volt a személye, hogy nem volt szabad a földet érintenie! Elődei rabszolgák testére ülve pihenték ki fáradalmaikat, halotti ágyukat pedig száz meg száz szerencsétlen áldozatuk holttestére vetették, hogy a túlvilágon is legyen, aki szolgálja őket. Kvete Pesanga Kena volt az első, aki harcot indított ez ellen a szokás ellen - nem sikertelenül. Amikor én először találkoztam vele, nem ült rabszolgája hátán - széken vagy állatbőrön ült, ahogy más rendes halandók. Az emberáldozatot eltörölte és az igazságosságot tűzte ki legfőbb céljának. A régi busongó nemesség meg volt rémülve: miféle rettentő bajok fognak mindebből az országra háramlani! Cselszövényeket, összeesküvéseket forraltak ellene - mindhiába! Kvete nem hagyta magát megfélemlíteni: rendületlenül haladt kitűzött célja felé. Fölbátorította a misszionáriusokat, hogy jöjjenek országába, nyissanak iskolákat - békében akart élni a fehér emberrel csakúgy, mint fekete szomszédjaival. Sok mindent akart, amikor - senki se értette, hogyan, miért - hirtelen meghalt, fiatalon. Ez már azután történt, hogy elkerültem az ő országából.

Megérkezésemkor ünnepi viseletben fogadott, kölcsönös udvarias szertartások között. Mély hatást tett értelmes vonalú arca, nagyúri magatartása. Mosolya elbájoló volt. Amikor elbúcsúztam tőle, így szólt hozzám:

- Jöjj el hozzám, amikor csak szükséged van valamire. S ha nincs szükséged semmire - akkor is jöjj el.

Leszállt az est. A falubeliek visszavonultak egy időre kunyhóikba. (Teliholdkor nem feküsznek le; máskor annál korábban.) Simpson és én sátrunk előtt beszélgettünk pipázgatva, amikor egyszerre csak a sötétség árnyékából kilép a király egyetlen kísérőjével.

- Eljöttem, hogy lássam, megvan-e mindenetek, amire szükségetek van, és hogy jobban megbarátkozzunk,

Kísérőjét egy kézlegyintéssel elbocsátotta, és leült az elébe tolt székre. Megindult a társalgás. Elbeszéltük neki, mi járatban vagyunk, mire törekszünk, mik a céljaink és reményeink. Ő beszélt azután a jövő álmairól, népének haladásába, jólétébe és boldogságába vetett reménységeiről. Érintette a nehézségeket, amelyekkel meg kell küzdenie. Megkínáltuk egy pohár borral. Elfogadta, de a másodikat már elhárította. Amikor késő éjjel búcsút vett tőlünk, éreztük, hogy - barátunk.

Esténkint gyakran fölkeresett; bölcs tanácsokkal látott el kutatásainkra vonatkozólag. Kifogyhatatlan beszédtárgy volt közöttünk: Ulaja (Európa)! Soha bele nem fáradt, ha a civilizált világ csodáiról beszéltünk neki, és kérdései tanúskodtak róla, hogy megértett minket.

Soha nem kért tőlünk semmit, ha hozzánk jött; annál gyakrabban jelent meg a küldönce valami egészen csekélyke kérelemmel. Ez meglepett, mert rendesen egészen haszontalan apróságokat kért tőlünk és pedig olyasmit, amiről tudtuk, hogy bőségben van neki is.

- Nem küldhetnénk-e neki egy kis sót?

Tudtam, hogy tonnaszámra van sója.

- A király hálás lenne, ha küldenénk neki egy tűt.

Tudtam, hogy egész csomagra valót vásárolt a kereskedőtől.

- A király köszönettel venné, ha néhány cigarettával kisegítenénk.

Előző nap ötven csomag cigarettát ajándékozott nekem.

Miért kéri hát ezeket a dolgokat?

Megnyugtatandó magamat, egy este váratlanul fölvetettem a kérdést. Megmondtam, hogy örömmel vagyok szolgálatára, de nem gondolnám, hogy ajándékaim méltók volnának egy királyhoz.

- Nem mint király fordulok hozzád, hanem mint barát.

- Nos, ha úgy, annál inkább szeretném, ha barátaimnak igazán szolgálatot tehetnék. Te pedig mindig olyasmit kérsz, aminek semmi hasznát nem veszed.

- Megmondom hát, ha mindenáron tudni akarod az okát. Azért kérengölök tőled folytonosan egyet és mást, hogy könnyebben essék neked is kérned, ha bármire szükséged lenne.

Képzelhető-e gyöngédebb figyelem.

Megmutatta kincseit. Volt köztük sok minden, amit szívesen szereztem volna meg a British Museum számára. Ajánlatot tettem, hogy megvásárolom tőle a tárgyakat. Ajánlatomat kereken visszautasította. De amikor visszatértem sátramba, ott találtam a dolgokat.

- A király arra kér, fogadd el barátsága jeléül.

Elmentem hozzá, kértem, engedje meg, hogy megfizessek értük.

- Hogy' engedhetném. Ha mindenért fizetsz, amire szükséged van, ajándékba csak olyasmit adhatok, ami nem kell neked. Ebbe nem nyughatom bele.

Kardoskodtam, engedje, hogy viszonozhassam a szívességet, máskülönben nem árulhatom el neki, ha megtetszik valami.

Addig-addig, hogy megegyeztünk, hogy Európából küldeni fogok neki bizonyos szerszámokat és máseffélét.

- De ha elfeledkezel is, nem tesz semmit. Nem fogok rólad rosszat gondolni.

- Ezer más gondod lesz odahaza, ha visszatérsz a tiéidhez.

Nem feledkeztem meg.

Gyakorta fölkerestük őt, amikor törvényt ült. Mindig a gyöngét védelmezte az erőssel, a szegényt a hatalmassal szemben.

Egy ízben a tárgyalás szünetében cigarettával kínáltam meg. Nem fogadta el.

- Tiszta ítélethez tiszta fej kell.

Igazságot akart osztani mindeneknek. - Ez volt a veszte. Az önérdek nem nyugodott, míg el nem tette láb alól. Pesanga Kena életével fizette meg emberséges gondolkodását.

*

Okitu, a kannibál batetelék hercege is gentleman volt. Amikor Mokundzsi-t, a zsarnok főnököt a fehérek tömlöcbe vetették, reá bízták a törzs kormányzását. Éveken át viselte a főnöki méltóságot. Jó főnök volt. Mikor aztán Mokundzsi-t szabadon eresztették, Okitu ellenkezés és sajnálkozás nélkül adta át helyét elődjének. Népe marasztalta, készséggel fegyvert is ragadott volna érdekében - Okitu elhárította magától a hatalmat és visszavonult birtokára.

Egy ideig útitársunk volt Okitu bolyongásainkban. Afrika belsejében az olyan rangú férfiú, amilyen ő volt, nem szokott a maga lábán utazni - függőágyban viteti magát. A függőágy most is vele volt. De amikor látta, hogy Simpson és én gyalogszerrel járunk, nem volt hajlandó használni: bármily nehezére esett is - hamarosan sántikálni kezdett - nem feküdt bele.

Történt egy napon, hogy megérkeztünk egy batetele faluba, amelynek a főnökét börtönbe vetették, mert föllázadt a fő-főhatalom ellen. Két kisfia - egyik öt, a másik hét éves - vendégszeretettel fogadott bennünket és Okitut. Mi megmutattuk a fiúknak ilyen alkalmakkor mindig magunkkal hordott csábító kincseinket és kérdeztük, kértük, adják elő kívánságaikat.

- Apánkat akarjuk visszakapni.

A két parányi úrfi visszakapta apját hála Gustin belga parancsnok segítségének, akinek közbenjárását kértem érdekükben.

*

Poggyászunkból elveszelődött egy és más; a teherhordó rabszolgát gyanúsítottam a lopással. Később azonban előkerültek a hiányzó dolgok. Ügyetlenségből egyéb rakomány közé keveredtek. Tévedésemet jóváteendő, a kérdéses tárgyakat fölajánlottam az ártatlanul vádolt feketének. Elutasította. Nem fogadhat el bármit is olyan valakitől, aki őt tolvajnak gondolta.

*

De ne feledkezzünk meg a hölgyekről.

Luparakve faluban barátságosan fogadtak, jóllehet - vagy éppen azért, mert - én voltam az első fehér ember, aki odavetődött. Mint rendesen, elvállaltam a betegek gyógyítását, és általában szerencsésen doktorkodtam. Egy nap egy kis senyvedő porontyot hozott hozzám az anyja. Mindjárt láttam, hogy az eset reménytelen. Meg is mondtam az anyának lehető gyöngédséggel. Az asszony könyörgött, tegyek kísérletet. Könnyezve esdekelt, mentsem meg egyetlen fiacskáját. Addig-addig, hogy beleegyeztem a kísérletbe. Hogy semmiképpen gyanúba nem keveredjem, jókora pohárnyi orvosságot készítettem és kijelentettem, hogy - a gyermekre egy kanálnyit számítva - a maradékot én fogom meginni. Az asszony szemembe nézett, beadta gyermeknek a maga adagját, aztán mielőtt megakadályozhattam volna, a maradékot kiöntötte.

- Azt hiszed, gyanúsíthatnám azt az embert, aki meg akarja menteni a gyermekemet? - kérdezte szomorúan.

A gyermek meghalt és az anyja eljött hozzám és megköszönte igyekezetemet.

*

Ez a második eset is Luparakvében történt velem.

Jó ideje ott időztünk már. Egy nap emlegetni kezdtük, hogy nemsokára búcsút veszünk. A kedves öreg főnök, amikor hozzá fordultunk, adjon embereket a poggyász szállítására, hallani sem akart elutazásunkról.

Hiányt szenvedtek valamiben? - kérdezte.

- Nem, de itt az ideje, hogy hazainduljunk.

- Maradjatok még néhány napig. Ahányszor csak szóba hoztuk a dolgot, megismétlődött ugyanez a história. Nem hagyhattuk el a múzeumoknak szánt gyűjteményeinket; emberünk nem volt, - mi tévők legyünk?

Egyszer aztán ötletem támadt. Teherhordókról folyt a szó s a válasz mint mindig, elutasító volt. Fogtam magam, nagy titokzatosan előhúztam a zsebemből egy kislánynak az arcképét. A körülöttünk tolongó asszonyok persze mind látni akarták.

- Milyen kedves gyermek! A tied?

- Az - mondtam, bár isten látja lelkemet, pirultam a füllentés miatt. Az arckép kézről-kézre járt. Az asszonyok el voltak ragadtatva a gyermek szépségétől.

Megszólaltam meghatott hangon:

- Az én kislányom ... Nem láttam, amióta elhagytam a falumat. Évek óta. Hogy' megnőhetett! Fáj a szívem utána, úgy vágyom látni a gyermekemet. De lám, a ti embereitek nem akarnak segíteni nekem a málha szállításában.

Elébim perdült erre egy fiatalasszony.

- Látni fogod a gyermekedet - kiáltotta szenvedélyesen - s ha a férfiak nem akarják vinni a holmitokat, elvisszük mi asszonyok! És másnap hajnalban a helység valamennyi asszonya fölkerekedett és karavánom útnak eredt a folyó felé - Európa felé!

Mennyire furdalt a lelkiismeret! Bizony, bizony, nem cselekedtem gentleman módjára, ha mindjárt fehér is a bőröm. A «vadak» különbek voltak nálam.