Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 3. szám · / · Hevesy Iván: A MŰVÉSZET REINKARNÁCIÓJA

Hevesy Iván: A MŰVÉSZET REINKARNÁCIÓJA
4. Az új mozi.

A modern drámai törekvések, színtézis-keresések éppen olyan rossz utakon botorkálnak, mint a többi művészet regenerációs kísérletei. A színpad és a színház technikai és formai hiányaiban, elmaradottságaiban keresték a bajt, a csődnek az okát. Nem érezték meg, hogy hiába minden formalisztikus erőlködés és dramaturgiai teória: nem lehet drámája egy szétbomlott, hitetlen kornak. Mert a dráma maga a koncentrált, szimbolikus világkép, amelynek kompozíciót csak egy szigorúan szerves rendbe fogott társadalom sugallhat. Modern aréna, intim színpad: mind meddő stíluskísérletek maradtak és egy hajszálnyival sem segítettek a dráma válságán. Nem is történhetett ez másképpen: egy drámaellenes kor nem alkothat drámát a drámaesztéták minden verejtékes erőlködésére sem.

Az új művészetről szólva, harmadszor is hangsúlyozottan kell megmondani, hogy a megoldás egészen új helyről jön és elkerüli a régi kereteket és lehetőségeket. Az új dráma éppen úgy nem születhet meg a mai, nyárspolgár-mulattatásra lealacsonyult színházba, mint ahogy az új festészet is el fogja kerülni a tárlatokat. Az új dráma se onnan jön, ahonnan várják. Az új dráma a tömegek előtt végbemenő, szinte a tömegek részvételével lefolyó monumentális egyszerű játék lesz, amely az új élet diadalra jutását és az új élet, új etika szimbolikus tragédiákba tömörített képét fogja megmutatni. Az új tragédiában a Nép fog tanúságot tenni önmagáról. Az új tragédiában a Nép a saját megváltását, saját sorsát fogja meglátni és megérteni, mint egykor a görög nép ősi tragédiáiban vagy a középkor kereszténye a misében és a misztériumokban. A tragédia nem lesz többé egyéni kínlódás, hanem magának a történésnek, a milliók történetének szimbolikus lényege. Az új dráma absztrahált és szuggesztív képe lesz az új világrendnek, megtestesítője egy új etikával aktív egységgé rendezett; hittel és lendítő erővel teli életérzésnek.

Az új dráma is valószínűleg szabad ég alatt fogja megtalálni első megnyilvánulási helyét. A népgyűléseken fog megszületni, mint többé vagy kevésbé absztrahált propaganda-játék. Ez a harc, ez a propaganda eleinte kétfelé fog szólni: előre és hátra, később csak előre. Az új dráma formája, színpada és technikája magából az új drámából fog kisarjadni. Mint a festészetben és az irodalomban, az új drámában is egy heterogén káoszból, amelyben vegyesen megvan minden régi és új elem, minden, ami csak alkalmas a téma kifejezésére: akár naturalisztikus, impresszionisztikus vagy expresszionisztikus vagy primitív, csak jó legyen a tömegek szuggerálására, ebből a heterogén káoszból fog kialakulni egy művészi, esztétikai szempontból is egységesebb és tökéletesebb művészet. Ez a kialakuló új drámai forma, mint már a többi művészetnél sokszor hangsúlyoztuk, teljesen attól függ, hogy milyen lesz az új társadalom formája és etikai struktúrája. A dráma belső formája, a társadalom belső formája.

Meddő és fölösleges volna a jövő színpadáról és néparénájáról sokat teoretizálni. A művészet új formája úgyis mindig együtt keletkezik az új társadaloméval. De nagy bíztatással kell rámutatni egy olyan lehetőségre, egy annyira mindenképpen új művészetre, amilyent a művészetek világtörténete eddig még fölmutatni nem tudott. Ez az új lehetőség, ez a gyökeresen új művészet a mozi. Új művészet és új műfaj mindenféle szempontból egyaránt. Új technikája adta, teremtette meg belső formáját és adott neki szinte csodálatosan gazdag és soha nem látott skálát az élet kifejezésére. A mozi, különösen majd a kialakult és eszközeiben kitisztult, a régi színpadot vagy regénystílust utánzó sallangoktól megszabadult mozi az élet legszuggesztívebb kifejezője és extraktuma lesz. Szuggesztív, mert tiszta mozgás, eleven örökfolytonosságú élet. A mozi rendkívüli lenyűgöző erejét, tömegfascináló hatását mai formája is meggyőzően mutatja. A mai mozi azonban épp úgy csak a felszínes mulattatásra és az alacsony érzelmekre pályázik, mint az egész mai művészet. Amint a mozi is az új eszmék szolgálatába áll és amint ő is részt kér az új embert alakító munkából, akkor nagyszerű lehetőség nyílik arra, hogy ez a témáiban és tendenciájában megfrissült és megnemesedett mozi kitűnő eszközeivel, végtelen lehetőségek felé mutató formájával soha nem látott hatalmas művészetté fejlődjön és az új, felszabadult tömegek győzelmes nevelőjévé váljon.

Az új zene is visszanyeri elveszett, igaz erejét, hogy a passzív, elszigetelt egyének érzéshullámzásának reprodukálása helyett újra a tömegek vallásos áhítatát fejezze ki. Eldobja a cifra és tarka orcheszter színeit, amelyek csak arra voltak jók, hogy segítsék a dionízoszi mámorért hozzá menekülők narkotizálását és formájában is újra, ő is, egyszerűvé és nagyvonalúvá válik. Az új zene is kollektív lesz, de túl avagy innen az «általános emberin», mert csak a tettek felé lendítő aktivitás himnuszait fogja énekelni milliók szívébe. És mert eszközeiben ő a legmélyebb, ő fogja az új világérzést a leghatalmasabban és a legszuggesztívebben kifejezni, hogy ragyogtassa az új lelket, amely újra fog támadni a mai mocsárból, amelyben a művészet csak szabadalmazott, hedonisztikus bőrbizsergető, búfeledtető szem- és fülmámor. Ha majd a néptömegek kultúrájában fölizmosodott és diadalmasra nőtt új élet váltja fel a mai feloszló, gyógyíthatatlanul beteg világot, amely önáltatva kérődzi újra és újra önmagát, de már annyi ereje sincsen, hogyha mulatságul is, új ritmust és új táncot találjon, és nem restelli mámorosodva odaadni magát a négerek jazz-bandájának és a táncvonaglásoknak, amelyeket a dél-amerikai kikötők lebujainak söpredéke kreált.