Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám

FENYŐ MIKSA: ELMÚLT HETEKBŐL

Az amnesztia rendelet kizárta az emigrációt a kegyelmi tényből. Aki a bolsevizmus bukása után, mikor az igazságszolgáltatás súlyos keze mellett külön száz kéz akadt, mely a maga sajátos, egyéni szabású büntetőkódexe szerint sújtott le a bűnösökre - «Orgovány» gyűjtőfogalom alatt vonja össze e büntető expedíciót a köztudat - tehát akik a bolsevizmus bukása után az orgoványi kódextől féltükben a külföldre menekültek, vagy akiket a bolsevizmus a külföldre szorítván vissza se jöttek, azok számára nincs pardon. Hiszen persze a kegyelem az kegyelem, s talán nem is való, hogy a kegyelmi tény terjedelmét bírálat tárgyává tegyük; annak a száz vagy ezer vagy kétezer embernek boldog nyújtózkodása, akiket az amnesztia rendelet a börtönökből kiszabadított, arra inti az embert, hogy érje be azzal, amit a kegyelem hozott s legyen hálás érte, s elismeréssel a kormányzat iránt, mely megértette az idők jelét.

De hát nem is bírálat, nem fanyalgás akar ez lenni (nagyon sok szerénységet tanultunk az utolsó esztendőkben s a múlt esztendőhöz képest igen nagy haladás az amnesztia), hanem egy kissé arra az álláspontra akarunk helyezkedni, melyen állva a kormány a kegyelem megadására elszánta magát és erről a platformról vizsgáljuk azt a kérdést, vajon helyes-e, hogy a kormány kirekesztette az egész emigrációt az amnesztiából, A kormány mikor a kegyelmet gyakorolta, az emberiesség szempontján kívül biztosítani akarta magának a szociáldemokrata párt jóindulatát, bele akarta kapcsolni őket a nemzeti újjáteremtés munkájába, tanút akart a külföld előtt, hogy itt vége minden jogtalanságnak, atrocitásnak, kilengésnek, valóban megindult a demokratizálódás folyamata. Gondolom ezt akarta s merem állítani, hogy amikor az egész emigrációt - tehát ennek jobbszárnyát is kizárta, maga tette lehetetlenné, hogy ezek a célok teljes egészükben megvalósuljanak. Az emberiesség szempontja érvényesült - úgy véljük: érvényesült - de a gyakorlati politikai célok megvalósításáról ne is álmodjon a kormány. Hogyan is képzelhető el, hogy a munkásság jóindulatúan megértse és megbocsássa, hogy néhány vezető emberét, akiknek becsületességében és judiciumában éppen azért bízik meg, mert óvták őket a bolsevizmus veszedelmétől, küzdöttek ellene s mert a felfordulás és anarchia idején megőrizvén józanságukat félreálltak, most kizárják az amnesztiából. Embereket, akiket meg nem tántorított a szociáldemokrácia uralomra jutása s akik viszont a bolsevizmus bukása után a legélesebben szálltak szembe a kurzus atrocitásaival. Ha a kormány minden előzetes tárgyalás nélkül, pusztán a maga jószántából jön ezzel a rendelettel, akkor a szociáldemokráciának bizonnyal az lett volna az álláspontja, hogy szép és szíves e kegyelem és nekik most már az a feladatuk, hogy elismervén ennek szívességét, küzdjenek a továbbiakért. A visszavonhatatlanul utolsó amnesztiáért, mely az összes függő kérdéseket rendezi. De így, hogy ezt az amnesztiarendeletet a szociáldemokráciával való tárgyalások előzték meg s e tárgyalások után az emigrációt kifejezetten kizárták a kegyelemből, az a látszata van, mintha valaki gonosz intrikával éket akarna vetni a magyar szociáldemokrácia és az emigráció vele tartó jobbszárnya közé, őket elválasztani, egyiket a másik előtt lehetetlenné tenni. Lehet, hogy nem is gondoltak erre, de a látszat mindenesetre ez. S a következmény? Hogy a magyar szociáldemokrácia, ha csak azt nem akarja, hogy meggyanúsítassék, hogy egysége megbontassék, kénytelen szembeszállni e látszattal, kénytelen dokumentálni - s ez nem is esik nehezére, sőt bizonnyal szívbéli ügye - hogy azokat a szálakat, melyek Garamiékhoz fűzik, nem engedi elszakítani ... szóval az a jóindulatú együtthaladás, melyre a kormány számított, aligha válik valóra. Milyen más lett volna a dolog, ha a munkásság látja a megértés és megbocsátás teljességét, ha visszaadják nekik mindazokat, kikben bízik s akik válságos időkben nemcsak a szociáldemokrácia, de az ország szempontjából is józanságukról és becsületességükről tettek tanúságot. («Részt venni a nemzeti újjáteremtés munkájában», erre a fázisra azért nem térek ki, mert elvégre ezt a szocialisták eddig is megtették; a maguk munkáját az amnesztia előtt is épp oly becsületesen elvégezték, mint a többi társadalmi osztály.)

Az emigrációt a szociáldemokráciától külön választani nem sikerült; vagyis Garamiék - s ideszámítom a Károlyi kormánynak a bolsevizmusba bele nem bonyolódott embereit is - sérelme továbbra is a magyar szociáldemokráciának a sérelme; s lehetetlen, hogy a keserűség a magyar szociáldemokráciában elüljön, pedig ez volt a kormány szándéka, amikor azt látja, hogy a Club kávéház gyilkosai kegyelmet kapnak (isten neki! Én azt sem bánom! Hátha igazán megbánták cselekedetüket és becsületes életet vállaltak) ellenben emberek, kiknek más bűnük nincs, minthogy komoly, életüket, testi épségüket fenyegető veszélyek elől elmenekültek s odakünn a kurzust olyan bírálatban részesítették, amilyenre bizony gyakran rászolgált, (ha elkeseredésük néha túlzásra ragadta őket s tollukat nem mártották rózsavízbe, s ha a távolból elefántnak nézték a néha szúnyognyi, sokszor elefántnyi bajt, ezt meg kell értenünk), hogy most ezek soha a hazai földre lábukat ne tehessék. De vajon sikerülhet-e az, hogy a magyar szociáldemokrácia révén a világ arról szerezzen hiteles bizonyságot, hogy itt valóban a nyugati demokrácia napja van feljövőben? Nekem meggyőződésem, hogy a kormánynak ez a célja sem - s Bethlen Istvánt elismerés illeti meg, hogy egyáltalán ilyen célt tűzött maga elé - valósulhat meg. A külföld véleményét rólunk Bécsben alkotja meg. A nyugat-európai kormányok Bécsben szerzik be információjukat rólunk; a világ sajtója Bécs szemüvegén keresztül nézi a dolgokat, s ha mi nem tudjuk azt megcsinálni, hogy legalább az emigráció jobbszárnya beszüntesse az egész világot behálózó elkeseredett, túlzó, gyakran hamis hírekkel dolgozó kampányát, akkor hiába az itthoniak minden külföldi hírszolgálata. Meg sem is próbálhatják, vagy ha megpróbálják nem fognak hinni őszinteségében. Csak ha egy igazán nagylelkű kegyelmi tény megszünteti az emigrációt (az egykori bolsevista minisztereknek 0,5-del redukált propagandáját nem tartom veszélyesnek) csak akkor lesznek megvalósíthatók a célok, melyeket a kormány maga elő tűzött.

Úgy elvonultattam magam előtt azoknak sorát, kik hazajöhetnének, ha a kegyelem az emigrációra is kiterjedne. (S ha úgy alakulna a belpolitika, hogy az illetőknek itthon az volna az érzésük, hogy nem «megkegyelmezettek», hanem egyenrangú polgárok, kik szabadon küzdhetnek elveikért, meggyőződésükért.) Nem egy szimpatikus név, nem egy komoly tehetség, akire igazán szükség volna «a nemzeti újjáteremtés munkájában.» Férfiak, kik másért és másutt el sem tudják képzelni életüket, mint ezen a kis megszaggatott magyar glóbuszon. Egzisztenciájuk van odakünn, talán kiadósabb, mint amilyent itthon elérhetnének, egyik-másik nevet is szerzett magának, a harmadiknak vagyon biztosítja függetlenségét, s mégis majd meggebednek a honvágytól. Minden sorukon érzik, hogy hogyan verődnek össze fogaik a hazavágyás lázában. Ezért minden: önkínzás, ének, káromolás, káromkodás... ezt meg kell érteni és szeretettel lehetetlenné tenni. Én nem tudom megérteni, hogy miért kell Garami Ernőnek, vagy Bíró Lajosnak, vagy Hatvany Lajosnak, vagy Juhász Nagy Sándornak, vagy Szende Pálnak Bécsben elkeserednie s mért nem végezhetné mindenik itthon azt a kultúrmunkát, melyre őket tudásuk és becsületes jó magyar szándékuk képesíti. S még egy csomó magyar, akiknek a nevét azért nem írom ide, mert nem akarom, hogy a gyűlölködés beléjük akaszkodjon és e kérdés körül szenvedélyes vitákat provokáljon.

Az emigránsoknak pedig azt üzenem, hogy egynémely megállapításukat nekik is át kell értékelniök. Nem fontos, hogy igazuk van-e vagy sem. 1849 sem volt éppen vidám s könnyen felejthető fejezet a magyar történelemben s 1867-ben mégis kitörölték a magyar emlékezetből.