Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 1. szám

Pikler J. Gyula: VALÓDI PÉNZ ÉS ÁLPÉNZ

Az «infláció», azaz fedezetlen «pénz»-nek a kibocsátása, mint ahogy azt minisztersége idejében Hegedűs Lóránt is nagyon jóleső és célszerű nyíltsággal elmondta, nem egyéb kormányzati pénzhamisításnál. Következményei a gazdasági életre nézve olyan pusztítóak és olyan demoralizálóak, hogy ennek a kormányzati eszköznek a nagyobb méretű alkalmazásai, mint amilyen az amerikai polgárháború alatti és utáni infláció, a Law-féle szédelgés, a francia forradalom utáni «assignata»-gazdálkodás, a Ferenc császár korabeli infláció, stb. voltak, ugyanolyan maradandó, ugyanolyan mély és ugyanolyan riasztó emléket hagytak hátra az emberiség és a történelem hangulatképeiben, mint a pusztító árvizek, földrengések, járványok és mint egyéb természeti és elemi csapások. Még az utódaik is borzadva emlegetik őket.

De valamennyi eddigi inflációnál maradandóbb és rémesebb emléket fog hátrahagyni a mostani, világszerte elterjedt és amellett egy magasra fejlett és éppen ezért, habár egyrészt hatalmasabb, de másrészt mégis sokkal érzékenyebb, mert egyes kiválasztott pontokon könnyebben halálra sérthető vagy egészében megbetegíthető gazdasági szervezetet ért infláció és annak folytonosan gyorsuló növekedése. Az eddigieknél is mélyebb és ijedtebb emléket fog hátrahagyni a mai, az orosz, a lengyel, az osztrák, a magyar, a német papiros-infláció és számos más ország inflációja, köztük - és ez az, aminek megértése teljes világosságot derít és egyedül derít világosságot az egész kérdésre - az Amerikai Egyesült Államok, Svédország, Hollandia és Spanyolország arany-inflációja, amely, habár kisebb méretű, de éppen úgy csereeszköz-infláció, mint azon a papiros-álpénzekéi, amely papirosokat a közönség nem köteles (közadók megfizetésére és áruváltók beváltására) és amelyeket ennélfogva a kibocsátó hely sem bír záros és rövid határidőn belül a kibocsátó helyre úgy visszajuttatni, hogy e papirosok, elvégezvén gazdasági rendeltetésüket: az árúk, a meglévő árúk cseréjének a lebonyolítását, e feladat elvégzése után automatikusan kiessenek a forgalomból, hogy tehát e feladatuk elvégzése után a kibocsátó hely fizikailag vagy jogilag megsemmisítse őket.

Valódi pénz és valóban pénz ugyanis csak az olyan csereeszköz, amely úgy bocsáttatott ki, hogy rövid és záros határidőn belül kénytelen visszafutni a kibocsátó helyre, hogy csereközvetítési, tehát pusztán gazdaságtechnikai és szekunder segítő feladata elvégzése után ott vagy megsemmisíttessék, vagy újonnan keletkezett kötelezettségek (közadók vagy váltótartozások) alapján és ezen újonnan keletkezett kötelezettségeket jelezve és hordva, kezdjen meg ismét és egy új, de mindig zárt és előírt, a kibocsátó helynél kezdődő és ugyanott végződő körfutást.

Minden más «pénz» álpénz és minden ilyen pénz álpénz csak a valódi pénznek a felhígítására, a valódi pénznek az ő visszafutási kötelezettségéből eredő vásárlóképessége felhígítására (nominális drágaságnak és további következményeiben virtuális drágaságnak is az előidézésére) szolgál, ami által, valamint az üzleti kalkuláció alapjának az elvonásából, (illetve az üzleti kalkuláció alapjának a folytonos és kiszámíthatatlan megváltozásából) eredő zavarok és bizonytalanságok által a termelést a folytonos és kényszerű valutáris spekuláció jelébe hozza és ezen az úton olyan gazdasági zavarokat és bizonytalanságokat, olyan gazdasági demoralizációkat és megrázkódtatásokat okoz, hogy még késő utódok is csodálkozva és borzadva emlegetik őket.

*

A kormányzat ilyen (kötelezettségek, azaz adótartozások vagy váltótartozások által nem fedezett) álpénzek első kibocsátásával egy lejtőre lép, amelyen mint ezt minden ilyen államnak, de különösen a mai Ausztriának és Oroszországnak a példája mutatja, folyton gyorsuló iramban kénytelen lefelé haladni és amelyen megállni vagy pláne megfordulni és visszajönni minden további hónap, minden további hét és végül minden további nap, egyszóval minden további új «kibocsátás» után nehezebbé válik.

Misem érthetőbb és misem természetesebb ennél. Minden újabb álpénz-kibocsátás ugyanis újabb, de egyúttal mindig nagyobb drágulást is okoz, mint amilyen az volt, amely a kormányzatot (sajnos, rendszerint saját élete meghosszabbításának a céljából is) az újabb álpénzek kibocsátására késztette, amely újabb és az eddiginél is nagyobb drágulást az újabb infláció által hatványozottan növekvő üzleti bizonytalanság, jogos bizalmatlanság és pánik is segít haladványszerűen növelni, úgy hogy az újabb álpénzkibocsátás által a helyzet nem csak hogy nem jobbá, hanem annyival rosszabbá, a drágaság annyival nagyobbá, a vásárlásra szükséges «pénz» (valójában álpénz) mennyisége aránylag annyival elégtelenebbé válik, hogy az így meggyötört közönség érthető ingerültsége egy idő múlva még nagyobb lesz, mint azelőtt volt és hogy a közönség növekedő ingerületségében mind lármásabban keresi bajainak okát és gyógyszereit és pedig rendszerint mindenütt, csak ott nem, ahol azok tényleg keresendők.

Így gyakori dolog, hogy a közönség a kétségtelenül jelenlévő bajokért a tőzsdét és a valutaspekulánsokat okolja, akik pedig semmi egyebet nem tesznek, mint hogy játsszák azt a hazárdjátékot, amelynek a létesítője, vállalkozója, banktartója és croupierje a bankóprést mozgató kormányzat, amely valutajátékosok tehát, bár egyébként semmiképpen sem szimpatikusak, gazdaságilag teljesen ártatlanok abban a vészben, amelyet az álpénzeket nyomó bankóprés zúdított a gazdasági szervezetre, egy német gazdasági író találó megjegyzése szerint olyan ártatlanok benne, mint amilyen teljesen ártatlan a hőmérő a tífusz által okozott lázban, amely láz nem szűnik meg és egy tizedfokkal sem csökkenik azáltal, ha a hőmérőt darabokra törjük. Kétségtelen, hogy a tőzsdének a bezárása és a valutajátéknak (amely az inflációnak nem oka, hanem következménye) a kemény büntetésekkel való megüldözése nem hogy javítaná, hanem csak még rosszabbítaná a helyzetet, mert megszüntetne még minden tájékoztatást és iránytűt is abban a viharban, amelynek oka és forrása a bankóprés vészes működése és mert a valutáris hazárdjátokot ugyan rejtekútra vinné, de ott még élesebbé és még nyereségesebbé tenné. A pénznek sokféle teóriája van, de olyan teóriája nincs, amely ne volna tisztában avval az alaptétellel, hogy fedezetlen pénzeknek, álpénzeknek a kibocsátása csak felfordulásokat, drágaságot, valutakalkulációkat és bizonytalanságot eredményezhet.

A közönségnek egy másik része - és ez az, ami ma nálunk kezd felmerülni, de ami kísérő, illetve utójelensége volt minden eddigi inflációnak is - az ismert német mondás szerint: «az ördögöt Belzebubbal akarja kiűzni» és az álpénzkibocsátás által (vagy részben az álpénzkibocsátás által), illetve álpénzkibocsátás folytán beállott bizonytalanság által megakasztott termelés megindítására újabb álpénzkibocsátásra újabb álpénzkibocsátásokat követel. Olyan követelés ez, mint a morfinistáé, aki az eddigi morfiumélvezetből eredő rosszullétét - az eddigi adagok már közömbössé válván - újabb és lehetőleg tetézett morfiumadagokkal kívánja megszüntetni. Mennél több morfiumot injiciál magának azonban, egy rövid megkönnyebbülés után annál rosszabbul lesz és annál több morfium kell az újabb rosszullétnek (mind rövidebb tartamú) megszüntetésére. Egyedüli gyógyszere ennek a betegségnek a kábító méregtől való mielőbbi erőszakos absztinencia, amely absztinencia végleg végez a bajjal és amely absztinencia ugyan dührohamot vált ki, de amely életmentési kísérlet viszont annál kilátástalanabb, illetve amely általa kiváltott dühroham annál nagyobb, mennél később, a beteg szervezetnek mennél leromlottabb testi és idegbeli állapotánál határozza rá magát az absztinencia keresztülvitelére az orvos, illetve a gazdasági betegség esetében a kormányzat, amely utóbbi annál felelősebb, mint az orvos, mert ebben az esetben még ő maga is az, aki a betegséget okozta, fenntartotta és növelte.

Természetes, hogy ilyenkor az orvosnak, különösen ha ő maga a bűnös, a tudománnyal és a saját lelkiismeretével és a saját eszével kell tanácskoznia és nem a beteggel, mert a beteg nem csak hogy nem ért és nem érthet a dologhoz, hanem ezenkívül delirál is a láztól és a fájdalomtól.

A beteg delíriumában fordítva és perventálva lát mindent.

A gazdasági betegségben szenvedő közönség egy része szerint (úton-útfélen hallani ma ezt a frázist) a termelés «a pénz aránylagos elégtelenségén akadt meg» és szerinte «produktív célokra nem csak szabad, hanem meg is kell indítani a bankóprést». Ezek, sajnos, lázálmok és a dolgok, sajnos, éppen ellenkezőleg állanak.

1. A pénz aránylagos elégtelensége ugyanis álpénzek kibocsátása által nem hogy kisebbé válnék vagy megszűnnék, hanem ellenkezőleg az addiginál is nagyobbá és kínzóbbá válik, mert amit így kibocsátunk, az nem pénz, hanem álpénz és a drágulás, amelyet az álpénz, forgalomba kerülve, rövidebb vagy hosszabb idő múlva okoz, a kalkuláció megriasztása folytán kikerülhetetlenül mindig nagyobb a saját maga összegénél, ami egy olyan ismert játéka a lejtőn gyorsuló iramban történő lecsúszásnak és utóbb zuhanásnak és annak, hogy az egyik helyen így provokált termelésnek ugyanazon gazdasági szervezet más helyein történő kétszeres és tízszeres kár adja meg utóbb az árát, hogy erre a közgazdasági tudomány, a valódi szociálpolitika legelemibb tételei szempontjából kár szót vesztegetni. Csak pártpolitikai szempontból kell rámutatni arra, hogy ez volna a módja annak, hogy egy pártkormányzat a saját életét meghosszabbítsa valamelyes időre az ő gondozására bízott közönség gazdasági életének aláásása, megkárosítása és végül teljes tönkretevése árán.

A kormányzat úgy jár el a kibocsátásokkal, mint az olyan orvos, aki az alapbetegséggel nem törődve, maga injiciálja a morfinistának, illetve annak, akinek semmi egyéb baja nincs, mint hogy morfinista, a mindig újabb és mindig több morfint, amit azonban csak az indokolhatna, hogy a beteg valamely amúgy is gyógyíthatatlan betegségben szenved, hadd pusztuljon el tehát mennél gyorsabban és habár mind nagyobb és rohamosabb szenvedés között, de közben mind nehezebben előidézhető és mind rövidebb tartamú morfiumrészegségeket élvezve.

2. Az ellenkezője és megfordítottja áll annak is, hogy «produktív célokra szabad és kell álpénzt termelni». A dolgok fordítva való nézéséből eredő ez az optikai csalódás nagyon átlátszó. A dolgok éppen fordítva állnak. A produkció ugyanis az, amely eredményez és termel magának (csereeszköz gyanánt és tisztán csereeszköz gyanánt) valódi pénzt. Valódi pénz csak az, amely a már megindított és megtörtént produkció már meglévő termékeinek cseréje szolgál és ha az ilyen valódi pénz rendelkezésre bocsátását az arra hivatott hely: a Nemzeti Bank, akár helyes, akár téves «diszkontpolitikai» okokból megtagadja, akkor a produkció maga segít magán, úgy ahogy tud és maga csinál magának pénzt vagy pénzhelyettesítő eszközt: kötelezvények, bonok, váltók csekkek, elszámolások, rovások stb., stb. alakjában, amik mind valódi pénzek (illetve valódi pénzhelyettesítők) abban az értelemben, hogy utólag teremtődnek meg, már meglévő produktumok cseréje lebonyolításának a céljából és tisztán ebből a célból. De soha nem lehet fordítva: a produkciót megindítani avval, hogy puszta csereeszközöket termelünk, meg nem lévő produktumok vagy oly produktumok cseréje számára, amelyeket nem kell azért eladni, hogy az értük kapott pénzt visszavigyük megsemmisítés céljából a kibocsátó helyre.

Így nem megindítani lehet a termelést, hanem a következmény a már folyamatban lévő termelésnek is megnehezítése és megakasztása lehet csak, mert az így kibocsátott, formájukban a valódi pénztől meg nem különböztethető álpénzek megcsökkentik a folyamatban lévő termelés tulajdonában lévő vagy általa beveendő valódi pénzeknek is az értékét és vásárló erejét, evvel teljesen felborítják az addig megejtett és bármily szolid alapon megejtett üzleti kalkulációkat és elveszik mindenkinek, aki szolidan tud és kíván és mindenkinek, aki csak szolidan tud és kíván kalkulálni, a kedvét és a lehetőségét is minden termelő vállalkozástól, ellenben feltétlenül rákényszerítik őt a valutaspekulációra, mint ahogy valutakalkulációval és valutaspekulációval van keresztülitatva az inflációk és az inflációk folytonos megismétlődése folytán és kényszerűen már ma is kivétel nélkül minden termelésünk és minden vállalkozásunk.

Újabb álpénzek kibocsátása csak ezt a vészes folyamatot erősíti és produkciót indít ugyan meg az egyik helyen (a kibocsátás közvetlen közelében) de tízszer annyi produkciót bénít és állít meg minden más helyen, úgy hogy fizikai bizonyossággal mindig tízszerte több produkciót állít meg, mint amennyit megindít és mindez annyira magától értetődő, annyira közismert és annyira ki van, mindig ugyanazon hiánytalan és vészes eredménnyel, tapasztalva, hogy nem kellene ma már írni róla, hogy egyesek jóakaratú és szabadjárású fantázián kívül az újabb álpénzek nyomtatásának és újabb inflációs katasztrófák létesítésének ez a javaslata nem jelennék meg már jelentős és nagy politikai pártok programpontjai közt is és tudományos formájú megokolások kíséretében és nagy népszerűséget szerezve az illető programoknak.

«Az ilyenféle világboldogító javaslatok azonban» - mondja keserű szigorúsággal egy német író - «nem azok közé tartoznak, amelyeknek a konzekvenciái végig vannak gondolva, hanem pont addig a vonalig mennek és pont annál a vonalnál állnak meg, ahol a probléma kezdődik.»

Hogy a hivatalos álpénz éppen azért, mert a tökéletességig sikerült hamisítvány, valamelyes termelést mégis megindít, mielőtt ennél tízszer akkora kárt és bénítást csinálna máshol a termelésben, azon nem fogunk sem semmi kívánatost, sem semmi rejtélyest találni, s ha meggondoljuk, hogy teljesen ugyanez a közvetlen helyi és múló «megindulás és fellendülés» a következménye, bár szintén csak múló és utóbb fellendülést felülmúló károkkal járó következménye annak is, ha magánegyének hoznak, saját maguk által kriminális úton előállított és tökéletesen sikerült pénzhamisítványokat forgalomba, árucikkeket vásárolva és rendelve vélük.

Az egyéni álpénzkészítő (akinek azon tan szerint, hogy «produktív célokra szabad álpénzeket nyomatni», szintén meg kellene engedni, hogy tetszőleges mennyiségben nyomjon úgynevezett «pénzt», feltéve, hogy az hibátlan és felismerhetetlen hamisítvány és mindaddig, amíg csak «produktív» célokra nyomja azt (mindaddig tehát, amíg csak lakóházakat, raktárakat, gyárakat, ipari gépeket, vasúti mozdonyokat, vasúti kocsikat, hajókat, erőműveket stb. épít rajta és amíg csak ezen «produktív célokra» igénybevett munkásait és anyagszállítóit fizeti maga készítette álpénzével), az egyéni álpénzkészítő szintén okoz «termelésindítást» és egy valamilyen «fellendülést», ti., álfellendülést. Az általa valódi ellenszolgáltatás nélkül vásárolt árukat ugyanis a termelés újakkal siet pótolni (és nem is veszi észre egyelőre a termelés, hogy ellenszolgáltatás nélkül adta árúit, mert a hamisítványok tökéletesek lévén, mindenki akadálytalanul tud, habár úgy ezen hamisítványoknak, mint a valódi pénzeknek megfelelően lecsökkentett vásárlóképességével, túladni rajtuk) ez a termelés azonban, illetve az az álfellendülés, amelyet álpénzzel lehet csinálni, mihamarabb nemcsak hogy meg fog állani, hanem rövidebb vagy hosszabb idő után ugyanannyival, sőt okvetlenül még többel fog a régi színvonal alá zuhanni, mint amennyivel az álpénz kibocsátása folytán a régi színvonal fölé «lendült», mert az álpénzek (új és puszta csere-eszközöknek új és reális cseretárgyak nélküli) megjelenése és szétterjedése nemcsak a forgalomba hozott álpénz saját összegével, hanem - az úgynevezett kereskedelmi «tendencia» együtthatása folytán (amely «tendencia» biztonsági okból mindig túlmegy a célon és amely, míg előbb «hausse» volt, utóbb «pánik»-ká válik) - a saját összegét túlhaladóan növeli az előállítási költségeket (munkabéreket és árakat) és így az előző nívó fölé történt «fellendülést» mihamarabb egy, az előző nívó alá történő, nem csak ugyanolyan, de még sokkal nagyobb zuhanás váltja fel éspedig előbb a termelés más terein, de mihamarabb és megerősödve azon a téren is, amelyet az álpénz közvetlenül ért és «fellendített», úgy hogy a «fellendülés» ezen a téren is nagyon hamar ad helyet nemcsak egy megállásnak, hanem egy zuhanásnak is, úgy hogy sokáig még itt sem lehet vele operálni, mert az okozott általános drágulás hullámai ide is hamar eljutnak.

Az ilyen pénzhamisító magánszemélyek tehát szintén csinálnak egy «fellendülést», bár «pénz»-ükkel és személyükkel szintén szaporítják a fogyasztók számát és a fogyasztást, de szintén anélkül, hogy ugyanannyival szaporították volna előzőleg a termelést és a termelők számát is. Az illető így szintén kiemel ugyanis az árúk összmennyiségéből egy bizonyos mennyiséget a maga számára, anélkül, hogy előzőleg őáltala termelt más árúknak ugyanolyan csereértékű mennyiségét vette volna az árúk összmennyiségébe, vagy hatályos módon kötelezte volna magát azok utólagos betevésére és pótlására.

Már pedig a gazdasági folyamatok számlájára és dinamikájára nézve csak az a fontos, mennyi ilyen álpénz került forgalomba és rontotta le a valódi pénznek vagy az addigi álpénznek még meglévő vásárlóképességét, ellenben teljesen közömbös e folyamatok végszámlájára és dinamikájára nézve az, hogy ki hozta ezeket az álpénzeket forgalomba, magánegyén-e vagy az «állam» és hogy milyen módon hozta őket forgalomba, milyen jó vagy rossz szándékkal, vagy milyen tudományos vagy nem tudományos formájú indokolással. Az álpénz álpénz marad, akárki hozza forgalomba és akármilyen indokolással, egyformán csinál minden esetben helyi és időleges fellendülést, követve az általános és maradandó többszörös bénulástól.

Amennyire lehet tehát valódi termeléssel valódi pénzt életre hívni, annyira nem lehet álpénzzel mást, mint egy - fokozott zuhanástól követett - termelési álfellendülést csinálni.

A pénzhamisítót, mondja helyesen Bendixen, nem csak azért csukják le, mert kárt okozott azoknak az egyeseknek, akiknél hamis pénzével árúkat szerzett be, hanem főképp azért a kárért, amelyet az egész közönségnek okozott a csereeszközök üres szaporítása, azaz a valódi pénz értékének és vásárlóképességének felhígítása és lerontása által. Az egyéni bankhamisítók hamisítványait rendszerint könnyű felismerni és kiküszöbölni, a kormányzati bankóhamisítás termékeinek felismerése és kiküszöbölése ellenben lehetetlen, minélfogva az osztó igazságnak és szociálpolitikának a politikai politika által meg nem hamisított szempontjából a kormányzati bankóhamisítókat kellene súlyosabban büntetni az egyéni bankóhamisítóknál. A hatósági pénzhamisítók azonban alig lesznek hajlandók saját magukat becsukni.

*

De ha már belenyugszunk is abba, hogy, bár «produktív célokra szabad és kell is álpénzt nyomtatni» hogy mégis ne az egyén nyomhassa azt a maga egyéni, bár «produktív» céljai kedvéért, hanem hogy csak a mindenkori kormány nyomhassa azt a maga egyéni élete meghosszabbítására; mégis miért éppen csak lakások létesítésére nyomhassa azt a kormányzat, mint ahogy némely lakáspolitikusok ezt követelik és miért nem gyárak és ipari gépek és vasutak és csatornák és hajók és elevátorok stb., stb. létesítésére is, amelyek mind nem kevésbé, sőt részben még inkább «produktív» célok?

Ha egy kormány ezt megkísérlené, ki kételkedik azon, hogy nem új gyárakat és gépeket, nem új vasutakat és csatornákat, nem új hajókat és elevátorokat látna eredményül, hanem egy országot, amelyben a már meglévő minden gyár, minden gép és minden gazdasági élet is megállna, mint ahogy megállt Oroszországban, egy országot, amelyben a kereskedelmi fellendülés nem volna egyéb virágzó valutaspekulációnál, mint amilyen most Bécsben és egy országot, amelyből egy valutáris eredetű un. «országos végeladás» alakjában végül még a meglévő gépek és anyagok is exportálódnának a valutáris süllyedés folyamata által okozott azon perverz áralakulás folytán, amely a belföldön rendkívüli drágaságnak fest, a külföldi valuta magaslatáról nézve ellenben rendkívüli olcsóságnak!?

De ha a tényleg helytelen alaptételt, azt, hogy «produktív célokra szabad és kell álpénzt nyomatni» a gyakorlati kivitelben mégis és helyesen és legalább annyiban megtagadjuk, hogy csak a lakásépítésre korlátozzuk az álpénzkibocsátást és ha még eddig és ebből magából sem látjuk még, hogy maga az alaptétel nem áll meg, és hogy ugyanolyan kevéssé lehet azt a gyakorlatba átvinni, mint ahogy az alkímia tételeivel nem lehetett aranyat csinálni és mint ahogy a skolasztika tanai alapján nem lehetett «perpetuum mobile»-t megkonstruálni, miért mégis csak «kislakások», miért csak egyszoba-konyhás lakások építésére bocsáttassék ki álpénz? Ha mégis nem baj az álpénznek, csudálatos módon éppen lakások építésére való, kibocsátása, minek a logikába beleütközni és minek a papirossal takarékoskodni? Az inflációs gazdálkodás és a gazdálkodás más hasonló tényezői folytán ugyan a papiros is drága már, de azért egy 8-10 szobás, modernül felszerelt lakás, amely belekerül 5-6 millióba, mégis csak bőven megér annyi papirost, mint amennyi 500 db «tízezer koronás» nyomatására kell!

(Közbe kell itt azonban szúrnom két rövid megjegyzést.)

Az egyik megjegyzés az, hogy az egész fogalomzavar már abban is megvan és már abban is meglátszik, hogy az így keletkezett sajtótermékeket éppen úgy «pénz»-nek és «koroná»-nak nevezik az emberek, mint a régi pénzeket és koronákat. Éppen így lehetne a mocsárvízzel felhígított svájci tejet vagy tokaji bort tovább is svájci tejnek vagy tokaji bornak, vagy általában tejnek és bornak nevezni. Dehogy is kerül ma egy öltöny ruha 10 000 «koronába», 10 000 «mai» (1921-es decemberi) korona és nem egyszerűen 10 000 «korona» annak az ára . És így az egy új inflációs művelet által teremtett koronatömeg is már még kevésbé «pénz» és már még kevésbé «korona», mint a mai. Annak a neve már helyesen «1922 januári pénz» és 1922 januári «korona» volna.

A másik rövid megjegyzés emlékezés egy szellemességéről ismert műkritikusunknak arra a kérdésére, amellyel a proletárdiktatúra alatt minden hónap végén be szokott «állami fizetése» felvevése céljából nyitni a Franklin nyomdába: «No mi van? Ki van már nyomtatva az e havi fizetésem? »

És ráadásul egy harmadik megjegyzés, szintén emlékezés a proletárdiktatúra idejére. Mikor egy budakeszi svábnak először akart valaki az árújáért egy proletárdiktatúrás, szintén «koronákról» szóló, de csak az egyik oldalon nyomtatott, úgynevezett «fehér pénzt» adni, a sváb először megnézte egy párszor ezt a furcsa sajtóterméket elölről-hátulról, aztán visszaadta azt a vevő kezébe, avval a kérdéssel: «So? Sagn's, warum zahlen's nit lieber glei mit'n Népszava? Amiből látszik, hogy nem csak a svábnak, hanem az árúnak is van magához való esze és hogy a semmiért csak nagyon rövid ideig lehet valamit kapni.)

Miért tehát csak az egyszoba-konyhás lakásokat és miért nem 8-10 szobásakat építsen a kormányzat és miért nem kivétel nélkül mindenkinek, hacsak a papiroson múlik? Inkább odaadjuk mind még megmaradt minden fehérnemű rongyainkat, hogy abból a legfinomabb famentes papiros készüljön «pénz»-nek és «koroná»-nak, csak viszont nem kell azután ezeken a papirosokon oktalan és fölösleges módon a zérusokkal takarékoskodni. Semmivel sem kerül többe a dolog, ha a papírra «10 000»-et nyomat a magas kormány «1000» helyett.

Bécsben már tényleg «100 000 koronásokat» nyomat a magas kormány, ami, ha a gazdasági politika szempontjából helytelen is, de legalább helyes a formális logika szempontjából.

Mert vagy helytelen az az alaptétel, hogy produktív célokra szabad és kell álpénzt nyomatni és akkor egyetlen-egy ilyen «koronát» sem szabad forgalomba hozni vagy helyes ez a tétel, de akkor nem egyéb oktalan és szívtelen fösvénységnél, takarékoskodni a papírossal vagy pláne a nullákkal. Itt nincs helye az «arany középút»-nak. 2x2=4 és 2x2=13 közt nincs arany középút és 2x2=3, és 2x2=13 közt nem arany középút a 2X2 8, mert 2X2 csak 4 lehet és minden más egyenletre (mint «arany középút»-ra) alapított számítás egyformán téves. Ha kevesebb álpénzt nyomat a kormány, akkor az első «fellendülést», az álfellendülést követő kár és zuhanás kisebb ugyan, mintha többet nyomat a kormány, de akkor maga a «fellendülés» is kisebb. A különbség a nagyobb és a kisebb méretű infláció és azok következményei között tehát csak quantitatív és nem qualitatív, csak mennyiségi és nem minőségi és a végső zuhanás minden esetben nagyobb méretű, mint amilyen a kezdő «fellendülés» volt.

Mindezek pedig maguktól értetődő dolgok ugyan, de úgy a magán-, mint a közéletben semmi sem bosszulja meg magát biztosabban és vészesebben, mintha maguktól értetődő igazságok ellen próbálunk cselekedni. A múlt példáin kívül bőven folynak erre riasztó példák a jelenben is és körülöttünk.

A helytelen, sőt rossz gyógyítási javaslatok ilyen kritikáinak azonban, mint amilyent az eddigi kifejtések tartalmaznak, rendszerint azt szokás ellene vetni, hogy csak az kritizáljon meg egy javaslatot, aki jobbat tud a helyébe mondani, hogy a baj - a mi esetünkben a lakásínség - itt van és hogy valamit muszáj ellene tenni, hogy tehát az, aki csak kritizálni tud, de nem tud maga semmi gyógyszert, ne kísérelje meg legalább a mások által tett konkrét javaslatok elfogadásának és foganatosításának a megakadályozását.

Egy rossz tervnek tényleg a jobb vagy a jó terv a legvilágosabb és a leghatályosabb kritikája, de aki így beszél - benne lévén már az orvosi hasonlatokban és tényleg betegségről, gazdasági betegség gyógyításáról lévén szó, maradjunk meg ezeknél - de aki így beszél, az teljesen hasonló az olyan beteghez, aki kegyetlenül rosszul érzi magát, de nem lévén sem orvos, sem hozzáértő orvos által kellő megvizsgálás után rendelt kellő gyógyszer kéznél, olyan patikaszert vesz be, mint amilyent éppen kéznél talál a szekrényében, legyen az a patikaszer akár éppen az ellenkezője annak, mint amilyenre szüksége volna, pl. lázellenes szer, mikor pedig neki nincsen is láza, ellenben van fenyegető és növekedő szívgyengesége vagy pupillatágító szer (atropin) a szembe, mikor ellenkezőleg feltétlenül pupillaszűkítő szerre (eserinre) volna szüksége, vagy legyen az a patikaszer akár sublimát, karbol, patkányméreg vagy strychnin, mert «valamit csak kell tenni és valamit csak be muszáj vennem és ha valaki nem tud jobb szert ajánlani, az legalább engedjen bevennem valamilyen szert és engedjen a betegség ellen így legalább valamit tennem», lévén az ő hite szerint a valami mindig jobb mint a semmi.

Ez az ellenvetés és ez az eljárás tehát még akkor is helytelen és veszedelmes, (mert gyógyszer nélkül még meg lehet gyógyulni, de a glaukómás szem fokozott fájdalmak alatt és biztosan pusztul el az atropintól és ugyanígy a szivárványhártya-lobos szem az eserintől és ugyanígy az egész szervezet a sublimáttól vagy a strychnintől), ha nem is volna ismeretes és kéznél a kellő gyógyszer.

De nem is így áll a dolog a mi esetünkben. A termelés és különösen a lakástermelés megakadásának az okai és gyógyszerei eléggé ismertek. Ezekre azonban, minthogy e hozzászólás keretében csak az újabb álpénzkibocsátás mind hangosabban és mind türelmetlenebbül felmerülő javaslatának a kritikájáról van szó, itt ki nem térhetvén, csak annyit jegyzünk meg, hogy a termelés megakadásának egyik oka éppen az álpénzeknek az eddigi kibocsátása és ezáltal minden szolid vállalkozási kalkulációnak, de különösen a házépítési kalkulációnak, amely a leghosszabb lejáratú, évtizedekre terjedő kalkulációs, a teljesen lehetetlenné tevése és hogy a termelés megindításának egyik elengedhetetlen előfeltétele éppen az újabb álpénzkibocsátásokról való feltétlen lemondás, a többi (az adórendszer és a jogrendszer keretébe tartozó) okokról és gyógyszerekről pedig csak annyit, hogy azok is közismertek és hogy összefoglalhatók abba az egy szóba, amely éppen úgy érvényes minden más országra, mint Magyarországra, hogy rögtön lesz itt magántermelés, mert az ember mindig tud és akar termelni és a természet mindig változatlanul áll rendelkezésére az ember testi és szellemi munkaerejének és munkakészségének, hogy tehát rögtön lesz itt magántermelés, mihelyt a kormányzat abbahagyva a politikai politikát, gazdasági politikát kezd csinálni. és mihelyt pártpolitika helyett termelési politikát kezd követni. Attól a perctől kezdve a könyöradományos szociálpolitika helyébe a gazdasági szociálpolitika fog lépni és attól a perctől kezdve reális javak termelése fog reális pénzt teremteni és nem lesz szükség arra, hogy kínunkban álpénzzel próbáljunk álfellendüléseket csinálni kínjaink további fokozására.

*

De az álpénzkibocsátástól és a hatósági termelés perverz gondolatától eltekintve is, általában alaptörvénye a társadalmi életnek, hogy nem a kormányzat létesíti és tartja fenn a polgárok termelő munkáját, hanem hogy megfordítva, a polgárok termelő munkája létesíti és tartja fenn a kormányzatot (és ezért lehetetlen örök időkre minden társadalmi kommunizmus), hogy tehát a kormányzatnak minden tendenciózus aktív beavatkozása a polgárok termelő munkájába csak veszéllyel és kárral járhat úgy e termelő munkára (amelyet beavatkozásaival hamis irányba terel), mint általában magára a kormányzat elvére nézve (amely mind nagyobb és mind teljesíthetetlenebb igényeket támaszt így a közönségben maga iránt). A kormányzatnak csak egyetlen egy éspedig csak negatív feladata lehet e kérdésben: elhárítani a rossz törvényekből (pl. rossz adótörvényekből) álló, mesterséges akadályokat a termelés útjából, hogy a termelés a saját maga erejéből állhasson a saját maga lábára.

*

Ha pedig a tűrhetetlen bajok halaszthatatlan enyhítése céljából rögtön is akarunk és rögtön is kell valamit tenni, akkor ne higgyük el azt, ami szemmel láthatóan és kézzel foghatóan valótlan, de ne higgyük el azt, hogy «tégla is van, fa is van, homok is van, vas is van, szén is van, munkaerő is van, csak éppen pénz nincs», mert - sajnos - ellenkezőleg, éppen «pénz»-ből van a legtöbb, több mint valaha volt, csakhogy az körülbelül 95 %-nyira álpénz és ha újat nyomunk hozzá, 96-98 %-nyira lesz álpénz, márpedig közgazdasági következményeiben itt minden további százaléknyi akár le, akár felfelé való mozgás egyértelmű egy-egy újabb közgazdasági katasztrófával. Vegyük tehát a rossz pénzből azt, amelyik van és van bőven különböző ládákban, kasszákban és zsebekben, többnyire olyanokban, amelyekben a közgazdasági szerencsétlenség és az infláció folytán kerültek e pénzek vagy a rajtuk vásárolt javak, ne hajtsunk ezekbe a zsebekbe új álpénzt és új javakat új inflációval, hanem vegyük ki belőlük, ha már a szükség ráhajt, és tényleg ráhajt bennünket, az ilyen kommunisztikus eljárásra a már meglévő és eddig kibocsátott álpénzt vagy a rajta vásárolt javakat és vessünk ki egy egyszeri lakásépítő adót, amely progresszíve haladjon együtt az egyesek jelenlegi lakáskényelmével, úgy hogy aki pl.: 8-ad magával lakik egy egyszobás lakásban, az jelenlegi évi lakásbérének egy csekély hányadát (5-6 %-át), ellenben aki 3-4-ed magával lakik egy 10-15 szobás lakásban, az jelenlegi évi lakásbérének 2-3-szorosát áldozza a közveszedelem elhárítására és akkor nyitott szemmel és nyíltan, azaz rendszeresen és bátran adóztatunk, tudva, kit, miért és mennyivel vonunk be az adózásba, míg az újabb álpénzkibocsátás nem egyéb behunyt szemű, rejtett, rendszertelen, gyáva, alattomos és kiszámíthatatlan következményű adóztatásnál, amelyről csak annyit tudunk, hogy éppen a legszegényebbeket sújtja a legérzékenyebben, a szegény ember zsebében lévő 100 «koronás» papírnak ma is silány vásárlóerejét leszállítva a mai 50 «koronás» vásárlóerejére, alattomosan ellopva tehát, anélkül, hogy a meglopott észrevenné, utolsó fillérjeinek (hiszen a 100 «koronás» ma nem több a régi 50 fillérnél) is a felét, míg a gazdag ember, aki az ő millióit és tízmillióit nem pénzben, különösen nem a mai álpénzben, hanem javakban tartja, mentes marad ettől a rendszertelen adóztatástól és még jobban és még helyesebben fog sietni avval, hogy javakra váltsa az álpénzt, ha azt hallja, hogy újabb infláció készül «szociálpolitikai» célokra. Sokkal készebb ő - és igaza is van ebben - 100 000 korona egyszeri lakásépítési adót fizetni meglévő álpénzéből, vagy meglévő javai eladásából, mint megvárni, míg egy újabb álpénzkibocsátás leszállítja esetleg meglévő egymillió «koronányi» álpénzének vásárlóerejét 500 000 «koronányiéra», de legkészebb természetesen arra, ha alkalmat ad neki arra a kormányzat - ami azután nem az ő hibája - hogy felgyűlni se engedje pénztárába a milliót, hanem hogy idejekorán vásárolva javakat érte, őszinte sajnálkozással és részvéttel nézze, hogy összesen 10 000 más és szegény ember rongyos zsebében, akikhez az eddigi pénz munkabérek, vagy kistőkekamatok, vagy lassanként felélt tőkék utolsó maradványai alakjában széjjeláradt, hogy lesz az ilyen «szociálpolitikai» célokra és «produktív célokra» létesített inflációk következtében vásárlóerőben számítva összesen 500 000 régi «korona» az eddig összesen egymillió régi «koronából».

*

A 10 000 vagy 100-szor 10 000 szegény ember sem marad azonban némán. Nem tudják, mi történt velük, csak azt érzik, hogy a «drágaság» napról-napra jobban fojtogatja őket. Dühük napról-napra növekedik, de az nem a bankóprés, hanem elsősorban a valutaspekulánsok (a bankóprés munkáját és ennek következményeit számításaikba helyesen belevevők), másodsorban a kereskedők és végül - pszichológiai szempontból könnyen érthető módon - minden olyan ember ellen irányul, akin egész kabát, vagy pláne prémes bunda és drágakő van és aki jól van lakva és a folytonos drágulás által okozott ebben a kedélyi és idegállapotban könnyen lángba borítható hallgatósággá válik a tömeg akár rosszhiszemű, akár jóhiszemű, de közgazdasági nézeteikben mindig hihetetlenül együgyű és fanatikus bal- és jobboldali agitátorok, akik csak szikrák a felgyülemlő és végül magától is fellobbanó robbanóanyaghoz és a földühített tömeg végül vad pusztításokban elégíti ki dühét, mint ahogy ez néhány nap előtt történt Bécs utcáin, ahol a folyton növekedő infláció folytán tegnapelőtt még 120 «korona» volt egy tojás ára és 1000 «korona» egy kilogramm húsé (ma bizonyára sokkal több, mert ott óráról-órára növekedik a drágaság, úgy amint a bankóprés óráról-órára önti az álpénzt avval az ál-«szociálpolitikai céllal és indokolással, hogy lehetővé tegye a szegény emberek fél ingyen élelmezését, amely iparkodásban azonban az álpénz sehogy sem bírja a saját maga meghosszabbított árnyékát utolérni, illetve sehogy sem bír a saját maga meghosszabbított árnyékának a fejére lépni), vad és oktalan pusztításokban, amelyeknek Bécsben is bizonyára sok minden más okuk is volt, de amelyekre a talajt és a kedélyi lehetőséget főképpen az álpénzek folytonos öntése által folyton hatványozódó és végül teljesen képtelenné váló és dühítő drágaság adta meg, készítette elő és érlelte meg a tömegnek a legbrutálisabb és a legrémesebb kitöréséig.

Amely nemzet és amely kormányzat nem vonja le a kellő tanulságait annak, amit egyformán igazol minden teória és minden praxis, az azon az úton, illetve azon a lejtőn mozog, amely a múlt hét sajnálatos és riasztó bécsi eseményeihez vezet. Valódi «pénzt» csak előzetes, valódi termeléssel lehet létrehozni. Amit álpénzzel - éppen úgy, mint minden más immorális kormányzati intézkedéssel - végeredményképpen létre lehet hozni, az a gazdasági bajoknak csak a fokozása és valódi, de mindig hamis irányban és mindig ártatlanok ellen forduló vak és vad dühe nem a vagyonilag, hanem - ami egy egészen más és evvel részben megegyező részben tőle különböző rétegződés - erkölcsileg vagy értelmileg legalsó embereknek és rétegeknek. E minden poklok kapujának, a gazdasági forradalmak megindításának és állandósításának nyitó kulcsát képezi a kormányzatnak minden erkölcstelen rendszere vagy intézkedése és ezek egyike az álpénznek kormányzati kibocsátása, a rossz kormányzatok életének meghosszabbítására szolgáló kormányzati pénzhamisítás.