Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám · / · Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara

Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara
- Regény -
XXI.

Reggeli után Mossóczy a bárónét kereste. A zongoraszobában találta egy lágy, érzelmes, forró Schumann-kotta előtt. Megvárta az ebédlőben, amíg végigjátssza a darabot. Aztán a báróné odajött hozzá.

- No mi baj Mossóczy, engem keres? - kérdezte derülten. az arca nagyon nyugodt volt, egész lényén valami olyan kiegyenlítettség érzett, amilyent eddig Mossóczy nem is látott rajta, teljes hiánya minden bizonytalanságnak, mindennek, ami nyugtalanító, megoldatlan problémákra utalhat egy ember megjelenésében.

Mossóczynak nagyon fájt a szíve. A báróné kedvesebb volt neki mint valaha, most, férjével való kibékülése utáni reggel. Megértett mindent: a maga jelentéktelenségét, a véletlen, amely egy soha nem álmodott tündérajándékot dobott az ölébe minden érdeme nélkül, a gyönyörűség értékét, amely úgy jutott neki, mint a szegény embernek a főnyeremény, amelynek tőkéjéből egész életén át élni fog, a báróné egész lényét, amely egy pillanatra kisodródott a maga pályájáról, de még idején visszazökkent, mielőtt bármi visszavonhatatlan történhetett volna, az egész nyári forró történetet, amelyben most teljesen passzív szerepben látta magát. Egy tiszta, fehér, minden csúnyaságon felülemelkedő jelenség állott előtte: a báróné, akivel nem történhetik semmi, ami beszennyezi, aki belül hordja magában a tisztaságot és ezért nem fog rajta az élet piszkossága. A meghatottságtól dadogva mondta:

- Méltóságos asszonyom, még ma haza kell mennem. Nagyon kérem, méltóztassék nekem kocsit rendelni a déli vonathoz.

- De hiszen csak holnap akart menni - mondta a báróné.

- Úgy került, hogy még ma este otthon kell lennem, bocsásson meg Méltóságos asszony - felelt Mossóczy, lesütve a szemét. Félt, hogy a báróné kérdezni fogja, miért és ő nem fog tudni felelni.

- Hátha mindenáron - mondta a báróné. - Sajnálom, hogy nem maradhat még.

Mossóczy úgy érezte, a báróné megért mindent, az ő állapotát, gondolatait, kínlódását, önmagával való keserves küzdelmét, menekülésének minden okát és segíteni akar neki a menekülésben.

- Tizenegy órakor a kocsi itt lesz - mondta a báróné és Mossóczy lehajolt, két kézzel megfogta a kezét és nagyon alázatosan, bocsánatkérően megcsókolta. A báróné mintha kissé meggyengült volna, engedte a kezét hosszan csókolni, talán kissé meg is volt hatva, megsimogatta Mossóczy fejét.

- Hát elmegy, kis Mossóczy - mondta nagyon melegen. - Sajnálom, hogy elveszítjük magát, olyan jó, hogy itt volt a nyáron. Maga nagyon derék fiú, megszerettük magát, úgy viselkedett, mint igazi úri fiú, igazán kár, hogy már elmegy.

Mossóczynak megrándult a válla, csak egy hajszálnyira volt a zokogástól. A báróné megfogta a fejét, felemelte, kedvesen, anyásan belenézett a szemébe, elmosolyodott, megsimogatta az arcát. Mossóczy úgy érezte, meg akarná csókolni, de csak megveregette az ujjaival az arcát. Nagyon erős indulat szállta meg Mossóczyt, elébe akart borulni, kiárasztani magát, szomorúságát előtte, de a báróné mintha megértette volna, hirtelen elhűvösödött, de még mindig nagyon kedves hangon szólt:

- Kis Mossóczy, maga okos fiú. Okosnak kell lenni... Isten áldja.

Kiment a szobából, hívta a folyosón az inast és rendelkezett Mossóczy elutazásáról.

Egy perc múlva a kis báró rontott be sebesen, lelkendezve.

- Mit hallok, Pali? Már ma el akarsz utazni? Maradj még holnapig, olyan jó vadászatot csinálunk máma. Apa is eljön, megígérte...

Mossóczy szabadkozott, hogy mennie kell s a kis báró elég hamar belenyugodott.

- Majd kikísérlek a vonathoz - mondta nem nagyon erős meggyőződéssel.

- Már minek fáradnál? - mondta Mossóczy. - Menj csak a báró úrral vadászni. Kijutok én a vonathoz úgy is.

- Hát ha gondolod - mondta vontatva a kis báró. - De nem veszed rossz néven...

Mossóczy nem vett rossz néven semmit. Most már csak mennél hamarabb menni akart. Elköszönt a bárótól is, aki most jött ki a szobájából vadászruhába öltözve. Bement a szobájába, becsomagolta kevés holmiját és cigarettázva várt, amíg az inas jelentette, hogy a kocsi várja. A homokfutót fogták be neki, ennek örült, ehhez a kocsihoz kedves emlékei fűződtek. Mikor már indult a kocsi felé, a báróné megjelent a folyosón. Nyájasan, derülten odament Mossóczyhoz, a két kezét nyújtotta neki. Mossóczy alázatosan, most már teljesen rezignálva, mint az instruktor a tanítvány anyjának, kezet csókolt. A báróné ezt mondta:

- Üdvözlöm az édesanyját. Mondja meg neki, hogy mindig kellemesen fogunk gondolni magára.

Mossóczy felült a kocsira s elindult. Nem nézett vissza a kastély felé, mikor a jegenyefa-sorba befordultak, virtust csinált belőle, hogy nem néz vissza. Így hát nem látta, hogy a báróné különös mosollyal néz utána sokáig.

Gépiesen intézett el mindent Mossóczy, szórakozott volt, kedvetlen. Mikor már a vonatban ült egyedül egy kupéban, akkor tért csak kissé magához. Lefeküdt a kupé párnájára hanyatt, a testébe beleszívódott a vonat zakatolásának a ritmusa, a szíve előtt képek vonultak el, minden képnek a báróné volt a középpontja, tele volt szomorúsággal, amely azonban nem volt sivár érzés, szép volt, lemondó, ábrándos, minden harag és keserűség nélküli. Ami történt, az mind természetes volt, hogy történt, nem is lehetett volna másképpen. Neki egy szép nyara volt, tele élménnyel, tapasztalással, gazdagabb hat hét, mint az eddigi élete. Most aztán vége, egészen vége. Mossóczy úgy érezte, mintha valami bűbájosan szép, forró, bolondos és mégis reális történetet olvasott volna s annak a muzsikája zengene tovább benne. Csöndes, bús, gyönyörűséges melódiát érzett magában.

Aztán a jövendő életére gondolt. Beiratkozik az akadémiára, tanulja tovább a teológiát, együtt él a társaival - erre nehezen tudott, mint valóságra gondolni, egy egészen más életformához szokott hozzá. Nehéz volt visszaszoktatni magát a szegényes, rusztikus, naiv diákéletbe. A tanáraira sem gondolt olyan respektussal mint azelőtt, a kollégáit, amint egyenként rájuk gondolt, faragatlanoknak, esetleneknek találta. Egy más szférának a szempontjából nézte őket, pedig ők voltak a természetes köre, amelyből kirándult egy időre, de vissza kell bele térnie. A kis Emma is eszébe jutott, nagyon elhalványult a gondolatában, már hetek óta rá sem gondolt. Nem tudta arcvonásait visszaidézni, csak általánosságok jutottak az eszébe. Az anyjára gondolt csak vissza örömmel, az ő arcát tisztán látta maga előtt, iránta nem változott egy gondolata sem.

Közben megéhezett, evett a sült csirkéből, amit az inas Bresztoványban, csinosan becsomagolva hozott neki, meg a gyümölcsből. Nézte a vonat mellett elrepülő tájékot, a sík, sima Kis-Alföldet, a sok jegenyefával, a fűzfás patakpartokat, a feltünedező és eltűnő falvakat, az állomásokat mindig és mindenütt egyforma mozgásukkal, a kiszálló és beszálló parasztokkal, a szalutáló vasúti hivatalnokkal, a szuronyos csendőrrel, az állomásépület emeleti ablakából kikukucskáló halvány női arccal. Nem volt sok gondolata, csak ugyanaz a muzsika játszott benne folyton, ezt hallgatta. Csak akkor élénkült fel, mikor az otthoni szőlők közé ért a vonat, azokra az utakra, amelyeken ő gyerekkorában annyit csatangolt, ahova a kis diákok ősszel szőlőt lopni jártak. Meleg, otthonias érzés fogta el, a hazaérés repedése. Aztán meglátta a város háztetőit, az öreg gótikus székesegyházat, amely magasan kiemelkedve hatalmas födelével, zömök, sötétszínű tornyával úgy őrködött a házakon, mint a botra támaszkodó pásztor a juhnyájon. Egy perc múlva a vonat éles sikítással berohant a jól ismert pályaudvarra.

Most már Mossóczy gyakorlott utazók módjára hívott elő egy hordárt, kiszállt, vitette a csomagját egy kétfogatú kocsihoz - úr módjára akart a városba bemenni - és a kocsi sebesen robogott vele a széles nagy Rudolf úton befelé. Ő elnyújtózott a kocsiban, ahogy annyiszor látta fiakkerozásban jártas gavalléroktól és nézett hanyagul ki az utcára. Egy köpcös, gömbölyű hasú idősebb bácsit látott a gyalogjárón, aki szalonkabátban izzadva aprózta a lépéseit, levette a kemény fekete kalapját és nagy sárga zsebkendővel törülgette a kopasz fejét. Mellette egy nagyon kicsi lány tipegett, szintén köpcös, molett, szőke. A kis Emma volt, meg a papája. Mossóczy, amint így egymás mellett látta őket, arra gondolt, hogy a kis Emma ilyen kis hízott lesz nemsokára, mint az apja. Kedvetlenül nézett rájuk, nagyon nyárspolgáriaknak, nem úriasaknak látta őket. Nem tetszett neki a kis Emma csöppet sem, valami szégyenkezés fogta el, mintha neki kellene helyt állani a kis Emmáért. Egy pillanat múlva elrobogott mellettük, köszönni akart és mégse köszönt, pedig észrevette, hogy a kis Emma felismeri és mond valamit az apjának. Aztán a kocsi befordult a mellékutcába és egy perc múlva megállt a régi boltíves zöld kapu előtt. A házmester-gyerek ott lődörgött a kapuban, Mossóczy rábízta a táskáját és felszaladt az emeletre.

Az öreg Mossóczyné örvendező sápítozással fogadta a fiát. Csak másnapra várta és most nagy meglepetés volt a betoppanása. A nyitva maradt konyhaajtó előtt néhány szomszédasszony gyülekezett össze, bekukucskáltak, mire Mossóczy bevágta az ajtót. Az első üdvözlő szavak és csókok után az öreg asszony - az anyák örök gondjával, amellyel mindig a gyerekük gyomrára gondolnak legelőször - a tűzhelyhez szaladt.

- Éhes lehetsz fiam, majd hamar sütök neked valami...

- Ne fáradjon anyám, hoztam én magammal ennivalót Bresztoványból, elég lesz az vacsorára mind a kettőnknek.

Bementek a szobába. Mossóczy leült az anyja mellé a díványra, felelgetett a kérdéseire, mosolyogva, gyöngéden. Most nagyon szerette az anyját, örült neki, de valahogy más viszonyban érezte magát vele, mint eddig. Nem volt annyira gyerek előtte, magasabb színvonalra állt, csaknem egyenlő magasságban ővele. Az anyja buzgón és kíváncsian kérdezgette, mi mindent csinált Bresztoványban, milyen volt a báró úrfi, milyen a báróné, a báró, milyen hely az a kastély és a többi. Ő pedig készségesen felelt mindenre. Az anyja egyszerre figyelmesebben nézett rá, megmustrálta, még néhány kérdést intézett hozzá arról, hogy kivel milyen viszonyban volt, ki volt ott rajta és a bárói családon kívül még a kastélyban, aztán elkomolyodva mondta

- Megemberesedtél fiam. Nagyon megváltoztál. Nem külsőleg, de valami változás történt rajtad. Másképp beszélsz, másképp látod a dolgokat. Úgy látszik, sokat tanultál az emberekről, a világról.

- Lehet anyám - mondta Mossóczy zavarodottan. - Magam sem tudom. Idegen környezetben tanul az ember.

- Mikor elmentél, gyerek voltál - mondta az anyja. - Most meg úgy beszélsz, mint egy férfi. Megemberesedtél fiam.

Aztán felkelt, megterítette az asztalt. Mossóczy elővette a kofferjéből az ennivalókat, kirakta tányérokra és leültek mind a ketten az asztalhoz, békésen, az anya és fiú megszokott meghittségével.

(Vége)