Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám

Losonczy Zoltán: Hazudni! Hazudni!

A Korn és Társa cég ötvenéves jubileumán a hivatalos szónok köszöntőjét mondta:

- Bár nem ő alapította a céget - harsogta merően a fiatal főnökre nézve -, de az a tíz év, amelyet megboldogult Korn urunk mellett töltött, hatalmas lendület korszakát jelentette. És nem is lehet ez másképpen. A céltudatosság és a vaskövetkezetesség embere volt ő mindenkor, amit már akkor megmutatott, amikor mint fiatal tudósa a filozófiának, a praktikus életpályára való hajlandóságát nem engedte elszunnyadni, és nem nézve se jobbra, se balra, kemény lépéssel rálépett erre az útra, amelyen mind máig csak előre, csak előre ment...

- Igen, igen - nevetett magában az ünnepelt - milyen jól tudod, te kedves szamár. Pontosan így történt.

Történt, hogy Kóspallaghy István, a filozófia doktora, miután a nyomorúságok nehéz esztendői árán megszerezte a tanári diplomát, elhatározta, hogy semmiféle iskolába nem teszi be a lábát. Bevallotta magának, hogy a rendes, becsületes tanári pályához semmi kedve sincsen. Nem engedi más közönséges ezrek esetét magára húzatni, hanem megszabja a saját útját be az életbe. Ennek első állomása pedig a házitanári állás lesz. Ehhez még kevesebb kedve volt, mint a katedrához. De sokszor benézett a harmadik emeletről a zsidó báróék lakásába, látta a csillárfényes termeket, a nagy fehér ajtókat, a ragyogó levegőt, amelyben gyakran kivágott nők és finom urak mozogtak. Látta az aranysújtásos inasokat és a hófehér, fésült kutyákat, amelyek reggelenként leugattak az ablakból az udvarra. Egyszer együtt ment fel a liften a bárónővel és a bárókisasszonnyal, egy alkalommal pedig a kapu alatt egy rövidnadrágos, hosszú fiú megkérdezte tőle, hogy hány óra. A házmester nevetve mondta, hogy megint elcsavargott a kis báró, és hogy ezt most néhány napig szabadon teheti, mert ismét elüldözte a nevelőjét. A nevelő elment. Új nevelő fog jönni. Egy olyan fiatal ember, mint ő. És hirtelen végigrobogott a fejében egy nagy, zavaros álomban a jövendő, benne ragyogó csillárok, szárnyasajtók nehéz bordó színek és hófehér plafonok, mert nála ez volt a gazdagság egyenruhája. A hosszú fiút, aki oly természetesen vitte fel a sáros cipőit ebbe a fényes lakásba, máris utálta. A lányt meg gyűlölni fogja egy pár hónapig, amíg egyszer nem lesz alkalma beszélni vele. Gyűlölni kell az olyan fekete szemet, amelynek nincs is közepe, csupa szemcsillag, és csak azt látják meg vele, akit akarnak. De gyűlölni kell azt a kemény szájat is. Azután megcsókolni. Kimondhatatlan gyönyörűség, szerelem nélkül is minden elérhető szerelemnél több, egy ilyen gazdag szájat megcsókolni. A liftben fél lépésnyiről látta, hogy milyen finom ez a száj, s hogy csak annyi van már benne a zsidóból, ami éppen azért csábítóan és titokzatosan szép, mert zsidó. Mást mindent az anyjától kapott, aki grófnő, és hiába vette meg magának pénzen a zsidó báró, mégis ő a több. Még elég fiatal arra, hogy ezt az igazságtalanságot megbosszulja, csak jöjjön egyszer az ember, aki kinyissa a szemét. Akadhat például egy házitanár, aki nem finnyás, hanem okos, gyakorlati legény. Igaz, hogy erre a házitanárra köpni kell. De köpni kell már azért is, hogy ez a gondolat feltámadt. Pedig már késő, hiszen egészen odáig elment, hogy ez a házitanár elvette a grófnőtől a báró pénzét is. De ez nem ő. Ugye, ugye nem ő? Nincs szüksége erre. Észre kell majd venni úgyis, hogy nem közönséges házitanár. Rettenetesen sokat tud, és nemcsak tudományt, hanem millió dolgot az életből, a magáéból meg a másokéból, és csak rá kell szánnia magát, egy kis megalázkodással megéreztetni nyomban akárkivel, hogy érték, amelyet érdemes megvásárolni. Éppen ilyen gazdag embernek való, mint a báró, akivel egyszer majd véletlenül egészen egyedül lesz otthon a lakásban, vagy a rohanó autón, és akkor ki fogja teregetni a filozófiáját, amely a gazdagok számára a megnyugvás. Mert a gazdagság, a kiválasztottak fényes élete kell a szegénynek is. A gazdagság a szegény álma, amely nélkül semmi színe nem lenne a világnak és nem lenne semmiféle remény. Mert inkább reméljem a lehetetlent, minthogy megőröljön az egyenlőség, amely, ha jólét, akkor is fogház. No, ugye ez tetszeni fog? De miért ne sikerülne más is. Hiszen ha egyszer rátapadna arra a kemény szájra, nem is volna olyan lehetetlen merészség. Zsidó szája van. Gazdag száj, de zsidó. Kóspallaghy István és Montág Piroska egyenlők tehát.

Így határozta el Kóspallaghy István, hogy beáll a báróékhoz házitanárnak. Huszonnégy éves volt akkor és huszonhat esztendős korában még mindig csak az ablakon keresztül nézett be a lakásba. Pedig nem múlott el nap, hogy valamit meg ne próbált volna. A házmesterrel, az inasokkal, a szobalánnyal, a sofőrrel, a báró bankjának kapusával, a levélhordóval szoros ismeretséget kötött. Minden vasárnap kiment a svábhegyi villához és pontosan tudta, hogy ha a virágágyakban a liliomok elhervadnak, violát ültetnek helyükbe, azután pedig krizantémot. Ismerte a fekete-zöld istálló minden esélyét a turfon, és a cserépfedő-mesternek, aki a báró hánycsi pusztáján a magtár tetejét javította, ő adott tanácsot, amikor férjhez adta a fogadott lányát. A hajókötelek szívósságával fonta körül a báróék életét, csupán ajánlkozni nem mert. Hátha nem fogadják meg, és akkor örökre vége minden reménynek.

Pedig ma is alkalom lett volna erre, mert pontosan tudta, hogy a házitanár délután négy óra tizenöt perckor hagyta el a házat, miután tovább nem állhatta ki a fiú kínzásait. A kapu alól nézte "elődjének" távozását és rettenetesen dobogott a szíve. A két karjában, a nyakában, a fejében is dobogott, úgy hogy egy szív volt az egész teste. Egy szív, amelyből megeredt a lüktető vér. Folyt az orrán, és a piros patak végigömlött a száján, a nyakán, le az ingére. Az üres zsebéhez kapkodott, amikor megszólalt a háta mögött egy hang:

- Fiatalember, maga erősen vérzik. Tessék.

A báró állt előtte és átadta neki a zsebkendőjét.

- Nagyon szépen köszönöm, báró úr. Majd tisztán vissza fogom vinni, báró úr.

Mikor magára maradt, felordított benne a boldogság. Végre, végre! Szépen kimosatja, kivasaltatja, vissza fogja vinni és ajánlkozik. Most már merni fog, és nem is fél a visszautasítástól. Most már közösségük van: egy jótett, amely bizonyosan örömet okozott a bárónak, hiszen olyan szívesen ajánlotta fel a zsebkendőjét. Ez a jóérzés, amelyhez elvégre ő juttatta a bárót, a protekciója. Már látta magát a kétablakos tanári szobában, amelynek minden darabját látatlanban is úgy ismerte, és örült, hogy a könyvszekrénybe nem fognak elférni a könyvei, hogy sokat fel kell raknia a szekrény tetejére. Erre majd engedélyt kér a bárótól, aki látja, hogy neki mennyi könyve van, és milyen komoly nagy munkák.

- Fiatalember, ön sokat olvasott - fogja mondani a báró.

- Oh, mi ez még ahhoz, hogy az ember elmondhassa, hogy valamit is tud - fogja felelni ő.

Nagyszerű kezdet lesz.

Két nap és két éjjel rajzolta ki a bevonulásnak pontos tervét, nehogy valami váratlan eshetőség is érhesse. Mindenre gondolt. A háziasszonyát megkérte, hogy a báró zsebkendőjével együtt a fekete ruháját is vasalja ki. És még egy szép selyem zsebkendőt a fekete ruha zsebébe, hogy lássa a báró, hogy csak éppen akkor nem volt. Egy új gallért és kézelőt is vett, és óvatosan vitte kezében a kis csomagot, amikor a lakására benyitott.

- No ma nem örülök a tanár úrnak, hogy hazajött - mondta a háziasszonya, mert egy kis baj történt.

- Ugyan?

- Megtörtént, de majd kárpótolom a tanár urat. A megboldogult férjemtől még van két szép vászonzsebkendőm. Olyan, mint a vas még ma is.

- Mit akar a megboldogult zsebkendőjével?

- Abból adok egyet a tanár úré helyett, mert bizony ezt valahogyan kiégette a vasaló. Úgy szégyellem...

- Melyiket?

- Csak a vásznat.

- Úristen!

- Mondom, hogy adok helyette egy másikat.

- Úristen! Mit csinált velem!

- De édes tanár úr...

István már nem hallotta. Berohant a szobájába, magára zárta az ajtót, leborult a díványra és sírt, mint egy lány, akinek a szeretőjét agyonverték.

Mindennek vége. A két év mennyboltja rászakadt és az egész jövendő élete itt fekszik kiterítve a fehér zsebkendő alatt, amelybe lyukat égetett egy vasaló.

Estefelé, amikor felébredt, érezte, hogy tovább ebben a házban nem tud lakni. El, még Pestről is el, mert annyi ereje nincsen, hogy még egy kötelet hurkoljon a báróék élete körül, a másik helyett, amelyet két év óta húzott és most elszakadt.

Mezőtúrra fogok menni és tanár leszek. Oda mindig el lehet menni, olyan utálatos hely. De nekem most éppen ez kell.

Kiment az estébe gondolkozni, és eszébe jutott, hogy nincsen annyi pénze sem, hogy a vasúti jegyet megválthassa. Pedig el kell utazni minél hamarabb, mert itt Pesten baj lesz. Az autók mind neki szaladnak, az emberek rálépnek a lábára és melegek és büdösek. Az Andrássy út hullámzásától hányingert kap, úgy, hogy csak a házak tetején tudna járni, és mikor senki sincs az utcán, leugrani az aszfaltra. Két könyökét kidugta, hogy megdöfjön mindenkit, aki mellette elmegy. Egy büfé forgóajtaján olyan gyorsan ment be, hogy akik a forgóban voltak, elsodródtak. Bent megivott egy pohár pálinkát. Soha sem szokott inni, de a másik büfében megint ivott, és a harmadikban is. Szédült, amikor kiment az utcára, és most a szembejövő nőket levetkőztette. Átnézett a ruhájukon, és alig tudta tartani magát, hogy oda ne nyúljon a mellükhöz. Minden más elaludt benne, ami az előbb még égett, csak a ruhák alá lihegett. Valakivel össze kellene most kapaszkodni egy árokban mindegy, hogy árok, úgy is felrepülnek és a vékony lábak kalimpálni fognak a levegőben.

- Most mindjárt repülök én is - mondta egészen komolyan és hangosan, s a mulató előtt odalépett a kétfogatúhoz. Bent ájult szemérmetlenséggel ült egy hölgy, hosszú lábait rárakva a kisülésre.

István úgy állt ott, mint a jobbágy a királynő előtt. Könyörögve, de azért rekedt elszántsággal mondta:

- Vegyen fel és vigyen magával.

Valami mesebeli fordulatot remélt és ehelyett egy lökést kapott hátulról. Egy magas, vállas, ezüsthajú úr állt mögötte. István rettenetesen megijedt, amikor beleszúrt a szemével és megkérdezte tőle:

- Mit akar?

- Hagyd el, Miklós, úgy látszik részeg - mondta a hölgy, akit egyáltalában meg sem zavart az egész jelenet.

- Menjen a fenébe, mert levágom! - szólt az ezüsthajú úr, és István lassan elment.

- Milyen szép, mély bariton hangja volt - csak ez jutott eszébe, azután hangosan nevetett: - Egészen szemtelen lettem.

Másnap pénzért csatangolt, de mindennél jobban érdekelte, hogy vajon az a nő tegnap mit gondolt. Úgy olvasta ki a szeméből, hogy tulajdonképpen nem is haragudott rá. Ha még egy percig nem jön az ezüsthajú, talán el is viszi magával. Behunyta a két szemét erre a gondolatra, de a nőből nem látott mást, mint a két hosszú lábát, amelyet lassan, áhítatosan átkarolt. Vajon magával vitte volna-e?

- Minden nő bedűl - adta meg a választ egy peckes hang, egy kövér emberé, aki mellette ült a borbélynál, a másik tükör előtt.

A "bedül" nagyon bántotta, és mérgesen fordult a kövér ember felé, aki egy újsághírhez fűzte a nézeteit.

- Az egyiket szerelemmel lehet megkapni, a másikat pénzzel. De van, akit egész egyszerűen le kell ütni a lábáról, mint a vágóhídon.

- Te kövér dög - mondta magában István - te csak pénzért kaphatod.

És örült, amikor látta, hogy az csakugyan gazdag ember lehet. Az ujjain csúnya, nagy gyűrűk, cigarettatárcája arany. Éppen most adta neki oda a borbélyfiú.

- A fogason a felöltőm zsebében van - dirigálta a gyereket. Jól van. Most tedd vissza.

Nagyot szívott a cigarettából, és belefújta a füstöt a tükörbe, ahonnan undorodva szállt fel egy nagy légy.

- Te dög - ismételte István, amikor felöltözködött. - Egy ilyen beszél így a nőkről.

És királynőket látott az Andrássy úton kidugott lábszárakkal kocsikázni.

Később rájött, hogy ő maga a dög. Este milyen szemtelen volt és milyen utolsó. Megrúgták, és nyomorultan elkullogott. Most meg rohadt nőket ölel a lelkében. Jaj, jaj! Ezt így folytatni nem lehet. El kell mennie Mezőtúrra tanárnak. Már nemcsak a kárba veszett két év elől menekülni, hanem szaladni az új érzéstől, amelyek most kinőnek benne. Elmenni, pedig egészen reménytelenül gondolt az utazásra. A pénzt nem tudja megszerezni. Nincsen egyetlen erre való gondolata. Semmihez sem lesz többé gondolata. A legutolsó, amely még biztosan meg van a fejében, mindössze annyi, hogy még egyszer megebédelhet. Ennyi a pénze. Azután minden levegő elfogy a világból.

Meg is nézte a zsebét, hogy meg van-e a pénz. Belenyúlt a felöltőjébe, és elsikoltotta magát benne az ijedelem. De valahogyan visszhang nélkül, mert amint ott állt az utcán és magát figyelte, úgy érezte, hogy tulajdonképpen örülni szeretne, csak szégyell.

A zsebéből kihúzott egy arany cigarettatárcát.

- A kövéré. És a borbélyfiú tévedésből az én kabátomba tette vissza.

Mezútúr, öt perc! - hallotta egy húsz év előtti vasutas hangját. És már rohant a zálogházba. Felvette a pénzt a tárcáért. Összehajtotta a zálogcédulát, őrült gonddal, hogy mind a négy sarka fedje egymást. Mezőtúr! És csak azután értette meg, hogy mit tett.

- Érdekes - mondta - ez volt a pillanatnyi elmezavar.

Nyugodtan ment ki az utcára, de a kapuban rémülten állott meg. Majd elordította magát, de valami belső erő arra késztette, hogy védekezzék. Vannak bogarak, amelyek ilyenkor rossz szagú nedvet eresztenek. Ő mosolygott. Nyugodtan mosolyogva belenézett egy keményen szúró szempárba. S mintha azt mondta volna, hogy kérem szépen, én nem loptam el az aranytárcát, nem is a zálogházból jövök, csak az első emeleten volt egy kis dolgom - barátságos közönnyel, de udvariasan megemelte a kalapját.

- Alászolgája!

Az ezüsthajú úr volt, aki az éjjel megrúgta, s most meglepődve állt meg István előtt.

- Maga az?

- Én vagyok.

- És miért köszön maga nekem?

István most már belátta, hogy a világon semmi oka sem volt a tárca miatt megijedni, de megijedt és zavarában köszönt. Marhaság volt, de most valamit mondani kell. Hazudni tovább.

- Furcsa ember, aki a történtek után köszön nekem.

- Hálából köszöntem.

- Hála?

- Mert nem vágott pofon, amikor megérdemeltem.

- Furcsa ember. És érdekes ember.

Hazudni, hazudni! - pengett Istvánban egy húr és most már a hazugság muzsikája kedvéért folytatta.

- Nem vagyok furcsa, hanem csak igazságos. Most pedig boldog vagyok, hogy önnel kárpótlásul az esti komiszságomért egy jó percet szereztem.

- Hogy érti ezt?

- Úgy, hogy bocsánatot kérek. Ön megbocsát, és ez önnek jól esik.

Istvánnak ez a tremolós muzsika, a hazugságé, könnyel öntötte el a szemét, pedig tulajdonképpen semmi okát sem érezte az elérzékenyülésnek.

- Érdekes ember - mondta az ezüsthajú, akin látszott, hogy makacs szokott lenni abban, amit egyszer megállapít. - És talán jó ember is... Hova indult most?

- Mezútúrra.

- Siet?

- Nem tudom. Azt sem tudom mikor megy a vonat.

- És mégis elindult?

- Valahova csak el kell indulnia az embernek, ha itt már csődbe jutott a lelke.

- Maga, fiatalember, nagyon elégedetlen lehet az élettel.

- Az élet soha, az élet egyforma mindenkihez, csupán mi magunk vagyunk mások és mások - mondta István - és halkan nevetett magában arra a gondolatra, hogy ez megfordítva is milyen jól hangzanék.

- Nagyon helyes - mondta az ezüsthajú - ön tehát nem vádol senkit a maga, vagy a más sorsa miatt?

- Oh dehogy - kapott a kérdésen István - a gazdagokat sem irigyeltem soha, ha én mindjárt szegény is vagyok. Mert a gazdagság, a kiválasztottak fényes élete, kell a szegénynek is. A gazdagság a szegény álma, amely nélkül semmi színe sem lenne a világnak, és nem lenne semmiféle remény - folytatta ezután mély komolysággal és elmondta végig a teóriáját, amit a zsidó báró számára tartott készen két éven át. A szavak egybecsiszolva hullottak a mondatokba és pompás harmóniával illettek össze. István megint a belső muzsikát hallotta, de ezúttal nem volt úgy meghatva, mint az imént, mert nem lepte meg magát egy sohasem hallott hazugsággal. Abban, amit mondott, maga is hitt. És most már kíváncsian várta, itt fog hozzá szólni új ismerőse.

- Gyönyörű, gyönyörű - áradozott elragadtatva - s nem azért mondom ezt, mert én is gazdag vagyok, de mert ez az igazság.

- Talán mégsem azért tetszik - szólt István.

- Hanem?

- Az igazság itt csak nekem fontos, aki szegény vagyok, és adakozom. Önnek, aki gazdag, azért tetszik, mert megnyugtatja.

- Így, vagy úgy: mindegy Annyi bizonyos, nagyon örülök, hogy megismerkedtünk.

István elpirult, mert az éjszakai ismerkedés jutott eszébe. Az ezüsthajú úr azonban melegen megrázta kezét, s ebben a pillanatban István megérezte, hogy a zsidó báró helyett itt áll előtte a kárpótlás. Pontosan így is volt. Két hét múlva már a könyvtárat rendezte a Korn-kastélyban, két hónap múlva már ő tagadta le a főnökét a telefonnál, ha kellemetlen emberek keresték, két év múlva pedig...

- A szádat, Piroska, a szádat - súgta két év múlva a menyasszonyának, báró Montágh Piroskának.

- De Pista, a liftben!

- Itt láttalak meg először.

- Én nem láttam magát sohasem.

- Bizony én láttalak, és ez a száj már akkor is...

- Jaj, Pista, maga fojt...

- ...már akkor is az enyém volt.

- Pedig azt mondják, van a számban valami zsidós. Valami a nagypapából.

Kóspallaghy, az ezüsthajú gazdag üzlettársa most már nem szorult arra, hogy a bárókisasszonyban a maga számára enyhítő körülményt találjon. És nem is tetszett neki, hogy rajta kívül más is látja ezt a zsidó vonalat.

- Szó sincs róla - mondta meggyőzően - hogy volna zsidó a te szád!

És csókolta a lányból, ami zsidó volt benne.

Így történt. S amíg Kóspallaghy boros fején végigzuhant a múlt, a szónok még mindig beszélt arról a céltudatosságról, és se balra, se jobbra egyenes útról, amellyel ő, az ünnepelt, pályája lépcsőfokain haladt.

- Egyetlen dolgot csináltam magam - gondolta, mikor végre a szónok elapadt és a poharát minden felől megcsendítették - nem váltottam ki a zálogból a cigarettatárcát, hogy becsületesen visszaadjam. Bizonyosan elcsíptek volna és milyen másképp haladtak volna akkor a pályám lépcsőfokai. Tolvaj maradtam, hogy becsületes maradjak.