Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám

Endre Károly: Elsodort éj

Csendes a táj, alkonyodó - fonnyad a szín, szunnyad a szó,
Túl a tűnő fellegeken elmerül egy távoli tó -
Megremegő tiszta tüzek áhitatos lelke kigyúl,
Halk ütemen koppan a perc, röppen a szél s újra kimúl.

Enyhe világ fátyola közt halovány hold képe mereng,
Mélybevesző éji mező szenderedő fénye dereng,
Íme midőn mindenüvé drága varázs balzsama hull,
Felszakadó múltja ölén nyögdel e szív nyugtalanul.

Éjjelek mély éjfele jő - balga mesét suttog a lomb,
Retten a szív, moccan az árny, messzi torony jelszava kong,
Zord peremén megfagy a perc, dermed a szél, borzad az éj,
Ébredező szellemi nép vágyakozó sóhaja kél:

"Tört szívű lény! Jöjj le, ne félj, tört szíved a mélybe merül!"
"Jöjj, ne remélj, élted egén hajnali fény úgyse derül!"
"Ó odafönn - könny, csupa könny - kín, csupa kín - hasztalanul -"
"Lám idelenn csendes a mély, jobb idelenn naptalanul."

Jobb odalenn, gyász idefenn, hajnali fény úgyse derül...
Néma az éj - Napkeleten enyhe a pír s egyre terül -
Csókos a szél - rózsaszínű tó nyiladoz Isten egén -
Hervadozó csillagokat felkacagón önt el a fény!