Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám

Kosztolányi Dezső: A magyar rím

Radó Antal tanulmányát, mely a Kisfaludy-Társaság kiadásában jelent meg, nagy érdeklődéssel olvastam. Ez a 264 oldalra terjedő könyv elejétől végig a költészet egyik részletkérdéséről szól és beosztása, szempontja, értékelése csak a rím után igazodik. Szeretem az ilyen különös könyveket. Aki tudja, hogy a művészet, a szó művészete is, mennyire rejtélyes végeredményben, mennyire megfoghatatlan, kiismerhetetlen és megtanulhatatlan, minden alkalmat megragad, hogy közel jusson titkához és fizikai eszközzel bevilágítson abba a metafizikába, melyet sohase sikerül megérteni, csak érezni lehet. A megértésre való törekvés azonban mégis természetes vágyunk marad. Ha a lényegig, a belső magig, mely már azonos a lélekkel, nem is érhetünk el, legalább a felületen szeretnénk áthatolni, a forma külső kérgén, mely értelmi erővel még áttörhető. Világosságot akarunk. Ne legyen titok a művészetben sem, aminek nem kell titoknak maradnia. Kötelességünk róla lekaparni minden burkot és mázat, hogy annál élesebben láthassuk a maga meztelenségében azt a csodát, melyet úgy se fejthetünk meg. Hasonlóan vagyunk az emberrel is. Itt jár közöttünk, nem tudjuk, mi a rendeltetése, mi az, ami tekintetében, mozdulatában remeg, de azért annál mohóbban bújjuk az élettani könyveket, melyek a szem szerkezetéről adnak felvilágosítást s beszámolnak a szív, vagy a vese működéséről.

Ilyen munkának szánta Radó Antal is tanulmányát, mely a vers egyik nem jelentéktelen szervéről szól, a rímről. Erről írni nem hálás feladat és egyáltalán nem népszerű. Aki a költészet kérdéseiről nyíltan és érthető módon szól, könnyen abba a gyanúba keveredik, hogy felületes, vagy vaskalapos és szavaival megszentségteleníti az alkotás templomát. A múlt század vége felé alakult ki ez a regényes felfogás, amikor az ihlet, a költői sugallat mindenhatóságát hangsúlyozták, de egyúttal meg is tiltották a vizsgálódóknak hogy közelebbről szemügyre vegyék mi az az ihlet, mi az a sugallat, legfeljebb annyit engedtek nekik, hogy hozzáköltsék tulajdon érzésüket és általános szavakkal adjanak kifejezést elragadtatásuknak, vagy nemtetszésüknek. Du Bois Reymond ekkor mondotta ki a természettudományok csődjét, s az élet céljára vonatozó jóslatát: ignorabimus. A természettudományos vizsgálat ennek ellenére tovább folyt. De a német élettantudós szállóigéjét leginkább és leglelkesebben az esztétikusok ismételgették, akik ezzel feladtak minden érdemleges búvárlatot és észleletük végeredményét, vagy hangulatukat közölve meddőbbeknek mutatkoztak azoknál az iskolás tudósoknál, kik legalább a külső formát taglalták. Az esztétika valóságos középkora sötétedett ránk. Nem mertek hozzányúlni a vershez, mint a középkorban a testhez. Szentnek tartották a verset. De éppen ezért nem szabad volt boncolni. Így nagyon keveset tudtunk mivoltáról, nem voltunk képesek megvilágítani, mi szép abban, amit szépnek tartunk, nem is kerestük a szavaknak a költő öntudatlan lelkiéletével és a mi lelkiéletünkkel való viszonyát, csak életrajzi adatokra hivatkoztunk. Több ízben írtam erről itten, már évekkel ezelőtt. Újabban a németeknél néhány freudista tudós vállalkozott arra, hogy a költői formába mélyebben is behatoljon s az esztétikát a lélektan felé fejlessze, az egyetlen mód, mely még előre lendítheti ezt a kátyúba jutott tudományt. Most pedig egyszerre két francia folyóirat a Mercure de France-ben és a Nouvelle Revue Française-ban arról olvasok, hogy ők is kézzelfogható esztétikát akarnak, a régi, szétfolyó helyett, költői iskolát, mely az új költészetből leszűrhető tanúságokat közli hallgatóival, átadja nekik ami átadható, megtanítja őket arra, ami megtanulható s anélkül hogy erőszakot követne el a zsenge tehetségeken, megkíméli őket attól a tévedezéstől, mely csak kárba veszett idő, hiábavaló fáradság.

Ilyesmit semmiféle iskola, vagy egyetem nem végezhet el. Tudósok, bármily kitűnőek, nem alkalmasak reá, csak művészek, az írás mesterei. Jules Romains és Georges Chennevier pedig vállalkozott erre, ez a két vitán felüli tehetség, aki nevével kezeskedik a furcsának tetsző kísérlet komolyságáért. Azzal érvelnek, hogyha elsőrangú festők nem átallották évszázadokon át oktatni az ifjabb nemzedékeket az ecset kezelésére és a színek keverésére s hogyha a zeneiskolában nagy zeneköltők taníthatják a zeneszerzés tanát, az író se alázkodik meg jobban, mikor ismerteti a fiatalabbakkal technikai tapasztalata hasznos eredményét s ebben kétségtelenül igazuk van. Érdekes kor-jelenségként jegyzem ezt le. Úgy látszik megtört a varázs, az a hallgatás, mely sokszor titoknak akarta feltüntetni azt is, ami nem volt az. Ezt a titkos maguk a költők is ápolták, részint beteges álszeméremből, részint egészséges üzleti érdekből.

Rokonszenvesen kell tehát fogadnunk minden könyvet, mely ilyen céllal íródik, Radó Antal tanulmányát is, mely az első, összefogó mű a magyar rímről, kiegészítője Négyesy magyar verselésről szóló munkájának. Mint egy kortörténeti múzeumban bemutatja rímeinket a gyulafehérvári glossák első selypítő kádenciájától az Arany-féle tiszta harmóniáig, mely már a magyar szózene tökéletességét jelzi s olasz példákra támaszkodva vitázik Arannyal, aki rímtelen közmondásainkra hivatkozott és azt állította, hogy ősköltészetünk valószínűleg rímszegény volt. Radó nem hiszi ezt. A magyar rím nemesi családfáját szeretné messzebb felvezetni s arról álmodik, hogy talán a Symphonia Hungarorum, melyet a malmot hajtó magyar szolgáló dalolt, rímekkel ékeskedett. Nem lehetetlen. Virágénekeinkben bizonyára leggazdagabb rímeinket tiporták el. Az, amit a középkoriak "csácsogás"-nak neveztek, csicsergés lehetett. Másrészt csodálatos, hogy a magyar fül sokáig érzéketlen volt iránta, a rím századokig parlagon hevert, csak a XVII. században hangzott fel Balassi Bálint és Gyöngyösi László verseiben és később a XVIII. században Amadé László dalaiban. Mert tulajdonképpen a XVIII. század második felében alakult ki rímünk a nyugateurópai versmértéken, idegen költészetek hatása alatt és így ma is barok alkotás, színes ékesség a klasszikus márványon. Maga a szó magyar elnevezése is ebből a korszakból való, 1810-ben született, Horvát István csinálta, alig több száz esztendősnél. Csokonai a rímes verset még "sarkalatos vers"-nek nevezi. A nép pedig ma sem érti a "rím" szót, csak körülírja, azt mondja: "rámegy". Hogy érzékeltessem, melyen rövid történeti múltra tekint vissza, csak azt említem fel, hogy Balassi Bálint és Malherbe mindketten a XVI. század közepén születtek, majdnem egy évben és mikor a kalandos, magyar poéta a lengyel pusztákon bolyongott, francia társa egy irodalmár éles öntudatával szólt a forma legnagyobb, legfinomabb kérdéseiről. Csak két századdal később jelentkezett nálunk Csokonai és Arany, ki, igaz, egy személyben Boileau-nk, Malherbe-ünk és Banville-ünk.

Ezeken az utakon kalauzol végig a könyv írója, aki részint történetet ír, részint a rím szerkezetét mutatja meg, levonva a példákból a tanulságot és szabályt. Azokat a belemagyarázásokat, melyekkel különösen a régi gyarló verseket akarták emelni, helyes ösztönnel utasítja vissza s a fejlődés egy-egy mozzanatát külföldi példákkal érteti meg. "Az egri leány" négy híres sorát lélektani úton sikerülten magyarázza. Ezeket a fejtegetéseket szívesen vettük volna egyebütt is, de csak gyéren találkozunk velük. Ő a rím fizikáját óhajtja adni. Csakhogy a rím fizikán túl való, metafizikai jelenség és mihelyt elszakadunk a lélektantól, puszta törvényeit se tudjuk megállapítani. Aki költők rímelését vizsgálja, az nem külsőséges feladatot végez, mint az író, ki odavetve megjegyzi, hogy ennek vagy annak az alakjának milyen az inggombja, vagy gyűrűje. Elemzéseinek mindig mélyrehatónak kell lennie. Hasonlónak ahhoz a jellemzéshez, mely az alakok egyéniségét érezteti, azt a valamit, ami túl van a tárgyak tapintható világán. A rím sohase pipere, mely elhagyható a versből és hozzátehető a vershez. Ha rímtelen valamilyen vers, akkor szükségszerűen rímtelen. Ha rímes, akkor szükségszerűen rímes. Nem tudom elképzelni, hogy Vörösmarty költeményét, az "Előszó"-t valaki rímekkel ékesítse, vagy hogy Petőfi "Szeptember végén" című versét rímtelenítse, anélkül, hogy a költemények egész belső szerkezetét, mondanivalóját is meg ne változtatná, teljesen meg ne hamisítaná. Radó is utal erre, de egy és más megállapításának mégis ellent kell mondanom, mert a lélektani szempont elhanyagolásával csak a formát emeli ki és a szabályok merev alkalmazásával hibáknak tüntet fel olyan formai jelenségeket, melyek nem azok, hanem ihletes kivételek. Mindenekelőtt ellent kell neki mondanom Petőfi formájáról való véleményének.

Ő vele szemben mi, mai magyarok, úgy érzem, sokszor igazságtalanok vagyunk. Nagy és mindent lenyűgöző hatását irodalmi, kritikai visszahatás követte, mely szabadon elterjedhetett, mert sokszor csak szólamokat hallottunk róla, verseinek igazi értékeit még mindig nem bányászták ki eléggé. Így történhetett, hogy utóbb, mikor biedermeier-divat kezdett lábra kapni és biedermeier-bútorok tünedeztek fel, Csokonai Vitéz Mihályt is fölébe helyezték, ezt a bájos és finom költőt, ki a maga korszerű nyelvével hatott, ellenben sem eredetiség, sem költői alkotó-erő, sem formaművészet tekintetében nem állhatja vele a versenyt és költeményeinek nem kis része csak visszhang, andalító és édes, mint a tihanyi ekhó, de visszhang. A közkeletű tévedés alól e könyv írja se tudja magát kivonni, aki nem szól Csokonai kínrímeiről (nimfa - him fa), váltig emlegeti Petőfi formai ziláltságát és pongyola rímelését, mely sokszor csakugyan letagadhatatlan, de nem emeli ki, hogy Petőfi mint költői lángész a verselésnek is csodagyermeke, a magyar rímnek is páratlan művésze, akitől mindenki tanult, elsősorban pedig és legtöbbet Arany János. Petőfi, aki kortársai rímein nevelkedett, 21 éves korában, 1844-ben megírja az "Est" című versét, melynek negyvennyolc, négy szótagból álló során pajkosan, boszorkányosan, könnyedén és varázsosan ugrándozik a rím. "A nap lement / Eljött a csend / Szellő-üzött / Felhők között / Merengve jár / A holdsugár / Mint rom felett / A képzelet /". Kérdezem, mit írt, hogy verselt, hogy rímelt ebben a korban Arany János? Toldi ifjúsága 1846-ban jelenik meg s Radó is megállapítja, hogy rímelése itten még közel se mutatja azt a nagy művészetét, melyet pályája második szakában méltán bámulunk és én azt hiszem, nemcsak az 1845-ben megjelenő "János vitéz" irányította Arany figyelmét Toldira, hanem Petőfi formai tekintetben, rímelésben is döntő befolyással volt rá. Arany meghatóan emlékezik erről a Petőfiről írt versében: "Övé, kiáltom, itt, ez itt övé: A szín erős, nem illik együvé". Sokszor a rímeire is ezt mondhatjuk. Külön, nem érdektelen tanulmány tárgya lenne kimutatni, hogy Petőfi könnyedsége, nagyvárosi és európai biztossága mint termékenyítette meg Aranyt s a rím későbbi művésze mint tette öntudatossá, tökéletessé, szemlélődő és minden erejét kibányászó természetével azt, amit ez a hamar eltűnő fiatalember egy taglejtéssel megmutatott.

Kétségtelen, hogy ezen a téren is Petőfi a kezdő és alkotó, aminthogy nem is lehetett másképp. Aki nagy költő, az mindig nagy formaművész is. A kettő nem járhat külön. Igaz, hogy Petőfi hanyag és gondatlan, de azért lépten-nyomon csupa lelemény. Némely sorának s rímének bámulatos a valeur-je. Ilyen a "Tündérálom" e négy sora, az r-telen lágyságával, az idézett harmadik sor két hosszú (lassan, hosszan) marasztaló, késleltető, rimánkodó szavával: "Egy hattyú száll fölöttem magasan / Az zengi ezt az édes éneket / Oh lassan szállj és hosszan énekelj, / Haldokló hattyú, szép emlékezet." (Ritardando) Radó idézi az alábbi versszakát annak bebizonyítására, hogy "kurtasoros strófás versei is vannak, amelyekben mellőzte a rímet": "Szőke asszony, szőke asszony / Fehér hattyú, fehér hattyú! / Sorsod olyan fekete / Mint a holló, mint a holló." / Valóban itt a rím mellőzése a rím legnagyobb művészete. Ez a látszólagos össze-nem-csengés (hattyú - holló) a lelkünkben összecseng: egy debussy-i dissonantia. Elegendő arra, hogy az utána következő rímtelen versszakokat összetartsa, bűvös erejével. Nem lehet azt állítani, amit Radó ír, hogy "ahol rímel (Petőfi), ott is szívesen választja a legkönnyebb rímformákat." Vajon a "Szeptember végén" anapesztusos ríme oly könnyű-e? De ha nem is akart kérkedni rímeivel, mégis mennyifélét alkotott, gyermekeset a legszebb magyar gyermekversben ("Arany Lacinak"), humorosat ("Orbán"), diákosat ("Disznótorban") és fontoskodóan keresett rímet, mely a részegember okvetlenkedő lelkiállapotát jellemzi. "Hányadik már ez a pohár? / Ötödik / Teremtugyse becsülettel Működik." Éppen Petőfi az a költő, akinél a rím majdnem mindig jellemző, tehát nagyon jó rímekkel él, mert ezek hangszínükkel mondanak is valamit, nem puszta csengések, melyek bizonyos időközökben szabályosan elkövetkeznek, hanem rávezetnek olyan dolgokra, melyeket értelmi eszközökkel nem közöl velünk. Egyik kevéssé emlegetett versében (Az év végén 1848) így hat a rímmel: "Hirtelen ne haljon ő meg / Zengjék vissza az időnek / Bércei a századok." / Ahogy elválasztja egymástól a két összetartozó szót, a birtokost és birtokot ("az időnek bércei") s a birtokost összerímelteti a két fönti (ő meg) szóval, izgalmas várakozást gerjeszt bennünk, melyet az utolsó sor kielégít és nagyszerű hasonlattal tetéz. Öntudatos volt-e ez nála, vagy öntudatlan, mindegy. Sok helyen tudnám még kimutatni jegyzeteimből, milyen remeklő kézzel adagolta a nyelvi elemeket. Itt egy négy soros verse, melynek ívelését nem győzöm bámulni: "Emlékezet! / Te összetört hajónk egy deszkaszála / Mit hullám s a szél viszálya / A tengerpartra vet." Az egyedül - árván! - álló első szót átöleli (abba) az utolsó, ezzel az egytagú és reám megdöbbentően ható rövid rímmel: "vet", mely úgy hever a vers végén, mint a hajóroncs. Azt érzem, valaminek vége s a két sor közt sziszeg (deszkaszála, szél viszálya) a tenger. Hasonlóan sugallatos művészet alkotása ez a kis költemény, mely különben szokott-kopott ötletet versel meg, de formájánál fogva örökkévalóan: "A bánat? egy nagy óceán. / S az öröm? / Az óceán kis gyöngye. Talán, / Mire fölhozom, össze is töröm. Milyen jó helyen van a "talán" a sor végén, félénken és tétovázva s az öröm törékenysége mennyire benne van ebben a nyelvi ráeszmélésben: öröm - töröm.

Ezzel csak arra igyekszem rámutatni, hogy Petőfi a rímnek is művésze és külön fejezetet lehetne írni "Petőfi ríméről", aminthogy a könyv szerzője "Arany rímé"-nek is egész fejezetet szentel, igen helyesen. Nála is több olyan rímet kifogásol, melyet művészinek tudunk. A "Ráchel siralmá"-ban szerinte "kis seb - kisebb" mesterkélt. Miért? Nem szólva arról, hogy ez a rím itt nem is szerepel, csak ez: mély seb - kisebb. De "Szibiáni Jank" egy rímét is vétségnek tekinti: "Foga csattog szája résnyi / Majd mint vert eb, kit hevertebb / Ostor üldöz szűkül és nyi" Igaz, az észnek a rímmel való kiemelése önkényes és balog, de ez bizonyosan szándékos és a farkaskaland bolond-vad rohanását, a hegyen-völgyön való ugrándozást, botladozást érzékelteti. Nem hiszem, amit Radó hirdet, hogy a rím mindig csak fontos mondatrészeket húzhat alá, névszót, igét, és hibás egy kötőszó, vagy névutó kidomborítása. Néha éppen az ellentétben van varázs, hogy kivételesen a mellékes jut előtérbe s a zene és gondolat kerékfogai mintegy egymásba harapnak. Arany, aki tündökletesen öntudatos művész, jól tudta ezt és a költő, ki verseket írt, nem mindig engedelmeskedett annak, ki a magyar rím elméletét megalkotta és asszonáncról szóló értekezésében és a Vojtinához intézett levelekben oktatta költőtársait. A "dalár" mégis erősebb volt benne, mint az "énektanár". Ő bizony gyakran vét kátéja ellen, összecsenget névszót névszóval, igét igével, a ragos rímet és az enjambement-t, melyet megtámadott, hatásosan használja, akárcsak az újabb magyar költői nemzedék, melynél kifejező volta folytán mint elfogadott művészi eszköz szerepel. Jó szónokoknál és művészeknél tapasztaltam, hogy a beszédközben, ott ahol legkevésbé várjuk és legkevésbé indokolt, megállanak egy pillanatra, mintegy idegesítve a hallgatóságot s aztán tovább folytatják. Ez a figyelem-kellék egyik módja. A folytonosság is csak akkor hat kellemesen, hogyha nem érezzük gépszerűségét. Akkor unalmassá válik és a sok melódia, a rímek folytonos pengése süket néger muzsikává lesz "Man merkt die Absicht und wird verstimmt." Ezért használ Arany, mint minden költő, "nem jó" rímeket is. Általában veszedelmesnek tartom kimondani két szóra, a szövegtől függetlenül, hogy jó, vagy rossz rím. Csak jó, vagy rossz összecsengésről lehet szó, de a rímnek a szó-környezettől függő helyzeti értéke van s aszerint jó, vagy rossz, amint elhelyezték. Halál - talál, virág - világ cudarul unalmas kádenciák, de kitűnő rímek is lehetnek, mert esetleg éppen ezek a gondolat és érzés egyetlen megoldása, melyet az alakuló szavak útmutatása követel. A rímtan csak esetről-esetre alkalmazott tudomány lehet, mert a "technika esztétika" egyetlen ága sem függ össze ennyire a lélektannal.

Radó Antal Aranynál megállapodik, Dóczy Lajost, Kozma Andort, Vargha Gyulát csak említi a mai rímről írott fejezetében, mely tulajdonképpen a tegnapi rímről szól. Ezáltal könyve csonkává, aránytalanná válik. Sokáig időzött a múltban, hol sokszor csak azt állapíthatta meg, mi nincs, és az utóbbi évtizedek anyagát, mely az árnyalatok gazdagságát kínálja, nem veszi tekintetbe. "Mondhatni - írja - hogy az "Emlékezzünk régiekről" és Bessenyei közt letelt pár század alatt nem fejlődött rímelésünk annyit, mint Kazinczytól Aranyig tartó időszakban." Szóról-szóra igaz. De igaz az is, hogy Aranytól máig is haladt valamicskét. Ezt nem tagadja. Ellenben nem foglalkozik vele. Reviczky neve például nem is szerepel könyvében, azé a költőé, kinek tökéletes és tiszta, bár kissé merev rímelése egész nemzedékre hatott nevelően. Hasonlóan nem látom itt Makai Emil, Heltai Jenő nevét sem. Egy helyütt panaszkodik a szerző, hogy a nemzeti vers sorvadóban van. Már Négyesy kimutatta, hogy Vörösmarty versidomainak 83%-a idegen és csak 12%-a magyar, Petőfi versidomainak 79%-a idegen és csak 12%-a magyar. Újabban a nemzeti forma kárára az arány több, mint 99% az 1%-hoz. Ez a könnyűnek látszó, keletiesen lenge vers, melyet műkedvelő kontárok laposra tapostak, maholnap eltűnik. De itt megemlíthette volna Radó, hogy újabb költőink közt egyedül Ady Endre merte föleleveníteni és művelte is, sikerrel. Ismeri a "Krónikás éneket 1918-ból" a négyes rímeivel s a Móricz Zsigmondhoz intézett levelet? Babits Mihályról se esik szó a magyar rím történetében, ami eléggé különös, még akkor is, ha a könyvet a Kisfaludy Társaság adja ki. Minden költőnk között ő volt az egyetlen, ki formai szépségek iránt közönyös közönségünket első pillanatban rím-bűvészetével ragadta meg és hallgatói csak azután eszméltek verseinek mélységére is. Tóth Árpád neve csak a "Név- és Tárgymutató"-ban fordul elő, a könyvben nem, Szép Ernő se, s hasonlóan még sok "fiatal", ki túl van a harmincon és innen az ötvenen. De nézetem szerint egy rímmel foglalkozó tanulmánynak nem lett volna szabad figyelmen kívül hagynia a néhai magyar kabarét sem, a rímek e vegykonyháját, mely szóötleteit mesterségesen, de ügyesen, lombikban és görebben állította elő. Ha innen visszafelé tekintünk, a magyar rím történetére szélesebb távlat tárul és a múltat is egységesebben foghatjuk fel. Látjuk, mint ágazik el a Gyöngyösi-Arany, Csokonai-Petőfi és Kölcsey-Reviczky féle rím - a magyar rím e három fajtája - a mai nemzedékbe és mint él benne tovább, szervesen. Az élettől való idegenkedést nem tudom megérteni. Tudományos munkában még kevésbé, mint egyebütt. Végre a természettudósnak, ki 1920-ban könyvet ír, észre kell vennie a rádiumot, nem hallgathatja el Curie nevét azért, mert felfedezését illetlenül közel, 1899-ben tette.