Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 23. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
XXXI. EGYEDÜL

Valamivel, éjfél előtt a főaugur megfürdött, evett egy keselyűszívet majd hófehér tógát öltve a többi madárjóssal együtt kiment az erődre kezében egy ellenzős, eltakart lámpával, arra a helyre, honnan az égi jeleket szokták megfigyelni.

Szeles, barátságtalan éjszaka volt. A vihar többször egymásután elfújta a lámpát. Egy bottal négy részre osztották az égboltot és erőlködő szemmel figyeltek, de sokáig semmit se láttak. Meghajnalodott, de egyetlen madár se röppent a kijelölt égrészekre, se halászsas, se ölyv, melynek repülése után lehetne jósolni, csak fellegek hömpölyögtek, lomha gomolyokban és árnyak szálldogáltak ide-oda. Az augurok a galambot várták, a császár madarát mert most Nero tudakolta tőlük a sorsot.

Először történt meg ez azóta, hogy uralkodott, annak előtte sohase kérte tőlük tanácsukat. Most a birodalom válságos helyzetbe jutott. Judaeában állott a harc, a zsidók fellázadtak és megölték a római kormányzót. Ascalon, Acrae, Tyr, Hippo égett, Gadaraban egymást gyilkolták az emberek, aztán a többi tartományból sem jöttek nyugtatóbb jelentések. Galliában tavasszal lázadás tört ki és Vindex megüzente a császárnak, hogy készüljön a végére. Hispániából nem érkezett semmi újság. Galba nem akart színt vallani s azt rebesgették, hogy Vindex-szel szövetkezett. Rémhírek szállingóztak a fórumon, noha terjesztőit szigorúan büntették és már a légiókban nem bízott senki.

Nero Poppaeát is eltemette. Egy verseny után durván összeszólalkozott vele, rátámadt és vassal pántolt csizmájával hasba rúgta a császárnét, aki szíve alatt reményt viselt, új sarjat a gyermektelen császárnak. Mire lefektették, már nem is élt. Bebalzsamozták, mert a zsidó papok nem engedték elégetni, koporsóba emelték s maga a császár mondott felette gyászbeszédet. Őszintén siratta ezt a nőt, aki számára a boldogtalanság keserű malasztja volt és holta után jobban hiányzott, mint akárki. Nem gyötörte többé, de nem is ösztönözte senki és ő keresni kezdte mindenütt azt, aki egykor élni és szenvedni tanította. A Circus Maximus körül ólálkodott, a kéjleányok bódéi mellett, károgó, sötét emlékeivel, melyek utána szállongtak, s egy-egy hetérában pillanatra felismerte őt, de aztán észrevett egy alig meghatározható idegen vonást, mely elriasztotta.

A bánat megtörte. Éjjel-nappal járt-kelt, utazott, kutatta őt elborulva s meg volt győződve, hogy rá kell lelnie. Végre megtalálta egy fiúban, akit Sporusnak hívtak. A fiú első pillanatra nem is emlékeztetett reá. De hogy figyelmesebben szemlélte, minden elfeledett emlék megelevenedett s úgy tetszett, ebben a különös, álarcos formában tér vissza hozzá az, akit egyedül szeretett. Poppaeának nevezte őt. Teltebb volt nála, de egész mivolta majdnem azonos vele. A homlok, a haj, az orrtő körül a néhány aranyszeplő, a makrancos és kissé durcás száj is melynek csókja az aszúszőlő ízére emlékeztette.

Nero nem nyugodott addig, míg el nem vezette a templomba, mint vőlegény, sárga fátyollal és ünnepiesen össze nem eskette magát vele, a főpap által. Erre az alkalomra a szenátus is megjelent, teljes számban. Sporus nőruhában jött, komornái kíséretében, befont hajjal, lábán kis sárga papucs, csak akkora, mint egy pillangó, arcán vörös kendő, akár a Vesta szüzekén, fején majoránna-koszorú. A pap a menyasszonynak szokás szerint vasfüvet nyújtott át, a termékenység jelképét és a szenátorok sorban boldogságot kívántak az új frigyhez.

Csakhogy a fiú ostoba volt és hallgatag. Ebéd után rendesen becsípett és egész nap aludt, Nero pedig ismét csak az eltűntet kereste, akit nem tudott megtalálni.

Akkor fordult a madárjósokhoz.

Az augorok sokáig vártak, de a madarak még mindig nem jelentkeztek, az istenek nem akarták közölni határozatukat. Hangokat se hallottak. Holló, varjú, bagoly, kuvik némán vesztegelt. A madárjósok szeme és füle egyaránt kifáradt. Egyszerre azonban keletre, az erős szélben emberhangokat hallottak, gyenge és elmosódó jajszavakat, mint vízbefulladók, vagy fojtogatottak hörgését, melyek a homályban erősödtek, hirtelen ordítássá váltak, majd elhaltak. A főaugur elfehéredett. Azt, amit ő kiolvasott ebből a jelből, a béljósok, kik a leölt állatok máját, veséjét és epéjét vizsgálták, megerősítették. Maguk a szent tyúkok se törődtek az eléjük szórt búzaszemekkel. Másnap a jóslás eredményét közölték a császárral, kinek a legnagyobb vigyázatosságot, körültekintést ajánlották és azt tanácsolták, imádkozás közben észak felé forduljon, oda, hol maguk az istenek laknak.

Nerora a baljóslat már nem nagyon hatott.

Egyedül élt, egészen egyedül, azok nélkül, akiket ismert, csak emlékek között, melyek mind a múltra vonatoztak. Eleven halott, akarat nélkül tébolygott a kietlen palotában, s átadta magát a tunyaságnak, mely tele van lassú kínokkal, alaktalan szenvedéssel. Ő is ivott, mint Sporus és minden este a bortól elbódulva roskadt az ágyba.

De nem aludt. Mindenféléről gondolkozott, ami elmúlt.

Ha unta magát, beintette az ajtónálló zsoldost, aki lándzsával őrködött hálószobája előtt és elbeszélgetett vele.

- Jöjj már - mondta - Ancus.

Vézna, szomorú katona lépett be, hosszú lándzsával.

- Te vagy? - kérdezte a holtrészeg császár és rásandított kis, hájjal benőtt szemével, mint egy sündisznó. Látása nagyon meggyöngült utóbb.

A rabszolga felelet helyett felvonta ajkát és rávigyorogtatta rossz táplálkozástól fehér ínyét. Aztán lábához tette a lándzsát és várt kérdésére.

- Van feleséged?

A katona intett.

- Gyereked?

Megint intett.

- Hány?

Gondolkozott, majd hüvelykujját becsukva, mutatta a jobb kezével, hogy négy.

- Fiú?

Helyeselt.

- Lány nincs?

Megint babrált ujjával és hármat nyújtott fel.

- Hét gyereked van? Az sok.

A zsoldos rábólintott.

- Mit csinálnak most? Alszanak, ugy-e? Már lefeküdtek, megették a levest, meg a kenyeret. Várnak haza. Reggel vége a szolgálatodnak.

Nero alig érthetően fecsegett, mert már sok foga kihullott, beszéde szörpögő, csúnya lett. A katona hallgatta:

- Én nem tudok aludni. Kicsit ittam. A bor erős volt. Mit gondolsz, ki vagyok én? Te nem tudod. Egyáltalában senki se tudja. Nem jártál soha színházba?

Ancus rázta a fejét.

- Ide nézz - mondta. - Látod azt a sok koszorút a falon, azok valaha ott lógtak az egyiptomi obeliszken. Mind én kaptam. Egytől-egyig. Ezernyolcszáz koszorú, megolvashatod. Babér-, olaj- és fenyőgallyakból. Tyhű, milyen sikereim voltak.

A katona nézelődött.

- Ez a művészet. Látnod kellett volna. Meg hallanod. Úgy ám. Mert azt nem lehet elmondani, akárhogy akarom. Nem is megy a te lapos fejedbe. Verseket írtam, melyeket én magam eszeltem ki. Innen a fejemből. Biztosan azt se tudod, mi az a költő. Vergilius, Horatius - kiabált, hogy fölrázza a zsoldost és magára mutogatott. Igen, én is olyan vagyok. No mindegy. Hát énekeltem, meg citeráztam. Csak úgy kiálltam a színpadra és már dörgött a taps. Mindenki azt ordította: "Nero, isteni színész". Akkor egy kis meghajlás, így, hajbókolás a közönség felé, egy mozdulat, kecses ívvel. Kezdődik a szám.

Nero mindezt megmutatta és a katona bután állt.

- Micsoda szerepek, barátocskám. Szédülök, hogyha elgondolom. Ezt a nagy koszorút akkor adták, mikor Oedipust játszottam. Oedipus, az egy király fia, aki megölte az apját, az alagútban és aztán elvette tulajdon édesanyját. Az én voltam. Nem igazán, csak úgy, játékból. Felöltöztettek, álarcot tettem, hogy ne ismerjenek meg és hajrá, kezdődött a szavalás. A nézők reszkettek. De mikor az utolsó jelenetben rézkapcsokkal kivájtam a szemem és vakon tántorogtam el, már hangosan zokogtak. Idesüss, mégis megvan mind a két szemem.

Ancus nézte a császár szemét és csodálkozott.

- Nem érted, rühes. Játszani az nem könnyű dolog. Azt mutatni, ami nincs kitalálni a semmiből valamit és vigyázni, hogy hasonlítson ahhoz, ami van. Néha meghaltam. Bizony elestem a színpadon, végigvágódtam, úgy hogy meg is ütöttem magam. Aztán felkeltem, kutyabaj. De olyan remekül színleltem, hogy mindenkit megtévesztettem. Érdekes, egyszer Az őrjöngő Herkules-t alakítottam, valami görög tragédiát. Csak ülök az öltözőben. Tudod mi az az öltöző? Az az a hely, ahol a színészeket fölmaskarázzák, te bivalyborjú, kicifrázzák, mint a figurákat. Bilincsekkel kötözték meg a kezem. Nem olyan közönséges vasbilinccsel, amilyent te látták. Jó is lenne. Az a többieké volt, Antiochusé, Pammanesé, meg a közrendű komédiásoké. Nekem aranybilincsem volt, de milyen. Nehéz és ragyogó. Szóval az volt a kezemen. Hirtelenül egy katona ugrik oda, aki meglátott a fal mögül, olyanforma mint te. Ilyen messzire állhattunk egymástól. Két lépés, nem több. Valami újonc lehetett. Hát rám emeli kardját, hogy elvágja a bilincseim. Derék, buta fickó azt hitte, hogy nem tréfa. És meg akarta menteni a császárt. Ilyen jól játszottam.

A katona röhögött.

- Sok mindenről kellene még beszélnem - mondta Nero, akit felpezsdített a katona nevetése. - Egyszer meztelenül léptem a színpadra és megfojtottam ott egy kölyökoroszlánt. Aztán hiszed-e, hogy én már asszony is voltam? Kis csipke meztelen nyakamon, hullámos hajam kisütve és selypítettem, mint egy nő. A darab címe: A vajúdó Canace. Nagy hassal jöttem ki, párnákkal a tunikám alatt és nyögtem, a nézők pedig fölszóltak: "szülj császár". Ebben a szerepemben voltam a legjobb. Paris elismerte. Éreztem, hogy mindent beleadtam, a mozgás és hangsúly remek, az érzés annyira tökéletes, hogy magam is elképzelem és azt hittem, nő vagyok. Várj csak, mi volt még? Niobe és, igen, Orestes is. Majdnem elfelejtettem. Ancus, ülj le.

A zsoldos, aki váltogatta fáradt lábait, leült, lándzsája szárához hajtotta fejét.

- Mennyi dicsőség - mondta a császár. - De az emberek nem érdemlik meg, hogy az isten megmutatkozzon. Hálátlan mesterség: sok irigy, kevés elismerés. Hidd el, nem is volt érdemes. Róma buta város. A latin nem érti a művészetet, csak kettőnek jó: katonának meg jogásznak. Ezeknek adtam oda lelkem. Achajában másképpen fogadtak. Nápoly sáfránnyal hintette az utat, melyen kocsim elhaladt, csókolta a kezem és lábam. A színház akkor összedőlt a földrengéstől, de isteni művészetem folytán senkinek sem esett baja. Ott kellene élni Hellasban, Athénben, a városok városában. Jaj, hányszor sírok, hogy nem görögnek születtem. Ancus, nincs igazam?

Nero nem kapott választ. A katona aludt.

- Mafla - mondta a császár - látszik, ez is latin. Római farkaspofája van. No csak aludj - tette hozzá. Korbács való nektek, nem művészet.

Aztán őt is elnyomta az álom.