Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 23. szám · / · Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara

Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara
- Regény -
VI.

A matematika-tanulást rövidesen elintézte Sanyi báró.

- Minden nap reggel nyolctól kilencig tanulunk, az úristennek sem biflázok többet, mint egy órát napjában. Nem akarok én többet tudni, csak éppen hogy a vizsgát letegyem.

Az óra közben Mossóczy valami búgást hallott a major felől, odanézett az ablakon át.

- Csépelnek - mondta a kis báró - óra után odamegyünk. Jó muri lesz, mi?

Kimentek az óra végeztével. A nagy major hosszú fehér istállóépületein túl széles nagy szérű volt, ott állott a cséplőgép a hatalmasra rakott asztagok mellett. Mozgalmas, élénk sürgés-forgás, izzadt, meleg munka a gép körül, fiatal béresek etették a gépet, a tetején állva, mindig új kévékkel, melyeket az asztagról dobálták le nekik, a gép elején fehérnépek tartották a zsákokat a kihulló búzaszemek alá, kissé odább erőteljes férfiak emelgették vállra a zsákokat és vitték a magtárba. A gép hátsó részénél a szalmát és töreket gyűjtötték favillákkal asszonyok, lányok hangos csevetelés közben. A lokomobil mellett kék klepetusos gépész állott nyugodtan, kemény nézéssel. Egy kis asztalkánál az ispán jegyezte rubrikába a lemázsált zsákokat és közben bölömbika hangon dirigálta a munkát, trágár káromkodásokkal fűszerezve kiabálását, ha valahol valami hibát vagy fennakadást vett észre.

Sanyi báró mint egy kölyök-kutya izgatottan szalad el Mossóczy mellől, amint a cséplés közelébe értek. A zsákolókhoz szaladt, próbált egy zsákot a vállára emelni, az emberek tiltakoztak, ne erőltesse a báró ifiúr, nem neki való, még megszakad bele valamije - de hiszen úgy sem bírt a zsákkal boldogulni. Kicsit restelkedve a törekhordó lányokhoz szaladt, megcsipkedte őket, mondott nekik valami csiklandósat, amin azok hangosan, egymást oldalba bökdösve kacagtak.

- Egészen az apja fia, megbolondul, ha szoknyát lát - mondta az ispán felkelve az asztalka mellől. - Attól sem maradhatott békében sem menyecske, sem leány a faluban. Hej, sok fejős tehén vándorolt a majorból a parasztházakba, meg a cselédistállókba és majd ha egyszer végigmegyünk a falun, mutatok magának jó pár parasztgyereket, akik úgy hasonlítanak a kis báróhoz,mintha a testvérei volnának.

Mossóczy most látott először ilyen munkát, érdekelte minden kis részlet, gyönyörködött a keményen dolgozó emberek önkénytelenül is ritmusba formálódó mozdulataiban, a zsákhordók feszülő izmaiban, különösen megtetszett neki egy szőke fiatal parasztlegény, aki gyertyaegyenesen, mint egy kőkariatid, ment a zsákkal a vállán. Az asszonynép, amint tereferélve, viháncolva, hol összeveszve, hol megbékülve rajzott a férfiak hallgatag munkája körül, olyan volt mint egy jókedvű verébcsapat. A gépolaj és füst szagába erős verejtékszagok keveredtek, a levegőben finom por szállongott, az erős napsütés szinte áttetszővé tett mindent.

Kis idő múlva kijött a báróné is. Az emberek hangos kezitcsókolommal fogadták, a zsákkötöző lányok oda is szaladtak hozzá, szinte leborulva előtte kezet csókolni, de ő mosolyogva visszaküldte őket a munkájukhoz. A gépésznek kezet nyújtott, megkérdezte tőle, rendben van-e minden, jó-e a szén, aztán az ispán asztalkájához lépett és nézte a magtárba került búzászsákok kimutatását. Mossóczy odasietett Sanyi báróhoz, aki éppen az egyik törekhordó leányt szorongatta a gép mögött, figyelmeztette a bárónéra, mire a fiú restelkedve elódalgott. A báróné azonban odafelé sem nézett, az ispánnal beszélgetett. Az ispán egy tenyér búzát mutatott neki.

- Tessék megnézni, méltóságos asszony, ilyen búzánk nem volt már hat év óta. Minden szemen tisztán rajta van a Szűz Mária képe. Mennyiségre is jobban fizet, mint ahogy számítottam.

A báróné figyelmesen nézte a búzaszemeket, amiket a tenyerére vett.

- Csakugyan szép- mondta. - Jó esztendőnk van az idén.

Komolyan, tárgyilagosan beszélt, az ispán meg kissé hajlott helyzetéből a kutya alázatosságával nézett föl rá. Mossóczy közben odajött hozzájuk.

- No Mossóczy - mondta a báróné - hogy tetszenek az idevaló lányok?

- Tetszenek - monda Mossóczy nyílt ártatlansággal. - Csinosak, erősek, szép egyenes tartásúak.

A báróné szemében némi asszonyos pajkosság csillant, de a fiú olyan természetes-naivul felelt, hogy elkomolyodott tőle.

- Maga egészen másféle, mint a mi Sanyink - mondta odanézve, ahol a kis báró sehogy se bírva magával, megint a lányok körül ólálkodott.

Aztán elköszönt a báróné. Amint a major felé ment, egy hízásnak indult, lompos pongyolába öltözött, széles sárga szalmakalapos asszony jött vele szemben a majorból. A báróné megállt, szól hozzá nyájasan néhány szót és tovább ment. A lompos asszony alázatosan állt vele szemben, amint azonban elváltak, még egyszer utána nézett és ekkor már gyanakvás, gyűlölet és megvetés volt az arcában.

- A feleségem - mondta kedvetlenül az ispán. - Hozza nekem a tízórait.

A lompos asszony odaért hozzájuk, a karján lógó kosarat letette az asztalkára, nagyot szuszogott. Az ispán bemutatta neki Mossóczyt. Az asszony rosszkedvűen nyújtotta hízott, gondozatlan kezét, aztán az urához fordult.

- Hát kijött ide utánad... az a híres - mondta harcra készen.

- Ugyan már Erzsike - kérlelte az ispán szégyenkezve. - Ne beszélj bolondokat itt Mossóczy úr előtt.

- Mossóczy úrnak sem árt meg, ha megtudja, miféle ez a drágalátos, ez a királynő, ez az isteni asszony, ahogy te szoktad mondani. legalább óvakodni fog tőle. Különben én nem félek tőle magától sem. Megmondom én még neki egyszer a szemébe is...

Mossóczy csak álmélkodott, nem bírta elhinni, hogy csakugyan a bárónéról van szó. Akármilyen keveset is tudott az efféle dolgokról, észre kellett vennie, hogy ez az asszony félti az urát a bárónétól, ezt a szögletes, groteszk, bölömbika hangú, kukoricanadrágos, kívül-belül elparlagiasodott embert, a csupa fölény, elegancia és diszkrét úri finomság bárónétól. Olyan esztelennek látszott neki ez a gondolat, olyan megfoghatatlannak, hogy eszébe sem jutott nevetni rajta. Inkább valami megdöbbenésfélét érzett.

- Ugyan kérlek, hallgass már - rivallt rá az ispán. - Mit jössz ide különben is! A cseléd is elhozhatta volna ezt a vacakot.

- Jól van, hát nem szólok semmit - zsémbelt az asszony. - Azért, hogy hallgatok, ne higgyétek, hogy buta vagyok. Tudok én mindent, ne búsuljatok. Maga meg Mossóczy úr, csak azt mondom, vigyázzon magára. Boszorkány az, kár volna egy ilyen csinos fiatal emberért... Megsiratná a mamája, ha van.

Kirakta az asztalra a kosár tartalmát: vajat, zöldpaprikát, egy jó darab szárazkolbászt, sót, paprikát, kenyeret, egy üveg sört és aztán nem is köszönve, zsémbelve, boldogtalan arccal ment vissza a majoron túl lévő ispánház felé. Mossóczy álmélkodva nézett utána.

- Látja, uram - mondta az ispán szégyenkezve, mialatt nekilátott a falatozásnak - ez az én keresztem, ez az asszony. Mikor elvettem nyolc év előtt, csinos fiatal lány volt, karcsú, kedves, víg, okos és most csak nézzen rá, milyen most! Hinné-e, hogy két évvel fiatalabb, mint a báróné? Én nem tudom, mit csinálnak ezek az úri asszonyok, hogy ilyen frissek maradnak...

Töltött magának egy pohár sört és szomjasan megitta.

- Én már megszoktam az örök zsörtölődését - folytatta - csak azt nem állhatom ki, ha idegenek előtt nem nyughatik. Magának is szépen bemutatta magát, Mossóczy úr...

Mossóczy nagyon kellemetlenül érezte magát, mintha valami csúnya indiszkréciót követne el azzal hogy végighallgatja az ispán leleplezéseit saját életéről. Ez azonban rendületlenül beszélt tovább.

- Egy idő óta azt vette fejébe, képzelje, hogy én és a báróné... szóval féltékeny rám. Nem furcsa? És hiába beszélek neki szépen vagy gorombán, nem tudom kiverni a fejéből. Ha a kastélyból jövök, ha együtt lát a bárónéval, mindig kész a patália Akárki előtt is. Attól félek, egyszer még csakugyan csinál valami botrányt, ahogy ígéri és akkor itt kell hagyni az állásomat.

Mossóczyban most támadt csak fel valami hallatlan komikum érzése. Elfordult, mert érezte, hogy el kell nevetnie magát, ha ránéz a panaszkodó emberre. Az ispán észrevette ezt a mozdulatot és maga is elmosolyodott.

- Hát bizony furcsa dolog ez... Én és a báróné! Hej, bár igaz volna, az angyalát!

Aztán mintegy megsajnálva feleségét, hogy így nevetség tárgya lesz, mentegetődzve tette hozzá:

- Tudja, akármi furcsa dolog, a feleségem szemében én vagyok a legkülönb ember a világon. Ő azt csak természetesnek tartaná, ha minden asszonyt enne a fene utánam, még a bárónét is. Szerelmi házasságot kötöttem... Bár ne kötöttem volna semmilyent sem...

A kis baroneszka szaladt ekkor a gép felé. Futtában csak úgy lobogott utána a gesztenyeszín, dús sörénye. Olyan közel ment a gép transzmissziós szíjához, hogy Mossóczy rémülten odaszaladt és félrekapta.

- Vigyázzon baroneszka, letépi ez a szíj a karját - mondta neki.

A kislány kacéran elnevette magát és tovább szaladt. Odaállt a zsákhordó legények elé, nézte őket ártatlan tekintettel, kíváncsian, de már az öntudatlan asszony szemével, akit érdekelt és ingerelt a férfi erőkifejtése. Pajkosan nézett vissza Mossóczyra:

- Maga nem próbál zsákot emelni?

- Mais Margot! - hallatszott egy sipító hang. A francia lány ott állt közvetlen Mossóczy mögött és mikor ez hátranézett, ránevetett. Mossóczy összeszedte magát. Nem fog többet olyan bután viselkedni mint tegnap, azért sem fél ettől a franciától. Csak beszélni tudna vele! A lány kevesebbet törődött azzal, hogy megértik-e, hadart valamit sebesen, amiből Mossóczy csak néha vélt megérteni egy-egy szót a Ploetzből szerzett ismeretei alapján, de hogy mit akar és mért beszél, arról sejtelme sem volt. Megint elfogta a zavar, lefegyverzettnek, tehetetlennek érezte magát, kezdte utálni ezt az érthetetlenül karattyoló, idegen formájú leányt. Mégis mellette maradt csak azért is.

A francia lány körüljárta a gépet, nézegette a dolgozó embereket, folyton csiripelt, nem bánta, értik-e - nyilván nagyon érdekesnek talált mindent, amit látott. Megpillantva Sanyi bárót, aki már annyira belemelegedett a rusztikus mulatságba, hogy beállt a lányok közé hordani a töreket.

- Ah, le gentilhomme laboureur! C'est épatant! Vous travaillez, monsieur le baron? - kiáltott, aztán a napernyőjét Mossóczy kezébe nyomta, odaszaladt és ő is kezébe fogott egy favillát, hogy most majd segít ő is töreket gyűjteni. Közben vetett egy kihívó pillantást Mossóczyra, aki nagyon ízetlennek találta a viselkedését. Persze hamar beleunt a kis francia a mulatságba, kivörösödött arccal, izzadtan jött vissza Mossóczyhoz, elvette tőle a napernyőt és kifeszítette maga fölé. Néhány percig nézelődött, ugrándozott, sápítozott még, aztán a baroneszkával együtt elindult a kastély felé. Mossóczy a nyomában ment, közömbös, szórakozott arccal. Meg akarta mutatni, hogy nem törődik vele. Akart valamit mondani neki, gondolatban összerakott néhány francia szót, de mikor ki kellett volna mondani, úgy érezte, valami nagy butaság sül ki belőle, hát inkább hallgatott.

- Mais c'est impossible, nous ne nous comprenous pas. Si je vous donnerais de leçons, hein? Qu'en dites-vous? - mondta a francia lány, mintha elértette volna Mossóczy kínlódását.

- Tőled ugyan nem fogok tanulni sem franciául, sem mást - gondolta Mossóczy. Nem tudta, mért van benne ilyen ellenérzés ez iránt a lány iránt, de mindig valami irtózásfélét érzett, ha ez rávetette a szemét. A kis Emma gyerekszemére gondolt, amelynek még a mosolyában, a kacsintásában is benne volt egész ártatlansága - ez a francia lány a nézésével, a beszédével csupa tudatosságot, kihívást, csupa csábítást lehel ki magából. Mossóczynak ez egészen új volt, idegen és félelmetes.

Teljesen egyoldalú beszélgetésben mentek a kastélyig. Mossóczy hallgatott, a francia lány pedig csipogott, hol a baroneszkához fordulva, hol Mossóczyhoz. A kastély folyosóján kezet nyújtott és magyarul próbált beszélni.

- Ne haragudj, egymásnak leszünk jóbarát! - mondta és a baroneszkával tovább sietett. Mossóczy mikor a szobájába befordult, érezte, hogy a lány visszafordulva még egy pillantást dob utána. Szándékosan nem nézett vissza.