Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 22. szám

Révész Béla: Ady Endre
(Nyolcadik közlemény)

Bolondság, ifjúság, emberi jelek, rajzó sokasággal körülfognak, amint Ady Endre dekórumos palástjait félreemelgetem...

Valamelyik üres éjszaka programot csináltunk. El kellene menni a rue Royal-beli Maxim-helyiségbe, mert: tulajdonképpen ez a világ közepe, ide jár passziózni az amerikai milliárdos, az orosz kaviár-nagykereskedő, az angol acélgyáros és a többi pénzoligarcha, a francia cocotte-művészet e mulatóhelyiség számára termeli ki a legkábítóbb orchideáit, mód, gusztus itt boldogan paráználkodnak: nézzük meg hát egyszer mi is, hogy megy finoman az élet...

A két-három üveg pezsgő árát jól kiszámítottuk - gyerünk...

A helyiség valóban takaros volt, csillog a dísz, az ízlés rajta és amikor mi beléptünk, zajlott már az élet, nem tülekedően, az egymástól nagy közökkel elválasztott asztalok mellett nem is sok emberrel, mint ahogy úgy látszott, egyszerre sokan nem igen gyűjthetők egybe itt sem, a drágaság élvezői.

Tehát bent voltunk mi proletárszínű kíváncsiak, a tőzsérek, tehetős gourmandok között, minden figyelmünk persze a nőket illettek, akik valóban nagyszerű ruhákban, a testi kultusz szép díszeivel az arcukon, kezükön, nyakukon és jó darab hátukon, illegtek a szálak szőnyegein, vagy már ültek a kegyes barátaik mellett, gyönge léptű pincérek ügyeskedtek erről- arról, habzott az ezüst veder, nemes gyümölcsök fürödtek a kehelypoharakban, a vörösruhás zenészek tudósan és egy kicsit álmosan muzsikáltak, mi feljebb húzódtunk egy magaslatra épült kisebb terembe és innen néztük az "élet karneválját".

Egy-két asztal mellett körülöttünk is társaságok mulatoztak, feljebb, a fal hosszában húzódó velencei tükör alatt, magányos hölgyek várakoztak... tanulmányozó kedvünkben a bonton és egyéb finomságok iránt, figyeltünk, füleltünk és már egyezkedtünk volna Adyval, hogy még se kiskutya a kultúra, még az ilyen dolgokban sem, amikor valami vehemens, félelmes történt velünk.

Intimus, ránk melegedő hangulatban, a kis terembe vezető lépcső legmagasabb fokán, közvetlen mellettünk, megállt egy nő, egy kissé hervadó, de pompás termetű figura, diadémpánttal a haján és már nem tudom, az ékkövek, vagy a szemei szikráztak-e jobban, megállt, a velencei tükör alatt henyélő nők felé fordult, még inkább a feléje emelkedő egyik dáma felé és ékes magyar szózattal elsüvöltött a füleink fölött.

Ilyen káromkodást én még nem hallottam... nincs olyan ostoros, mely így pattogott volna és nincs az a lé, amely úgy csurgott volna, mint ez a szólam, amelyet leírni még sem lehet, elég ha annyit mondok, hogy előfordult benne az a bizonyos somogyi specialitás és a tiráda meg nem állt ama döngető rejtelemig: honnan jövünk mi, visszamenni nem tudó jövevények...

A francia raffinement élvezésének fölkészülésével, az elkényeztetett luxustanyán, úgy jött ez, mint a magyar mennykőcsapás...

A röhögő csúfolódás frappálva ránk rohant, Ady hátrakapta a megütött fejét és még ma is emlékszem az egyszavas meghökkenésére:

- Ejnye...

Meglökött jókedvvel fölnevettünk, a támadó dáma észrevette, hogy magyarok vagyunk, arca festékein át is borzasztóan elvörösödött és mint a nyíl elszáguldott, nem is láttuk többé az éjszaka.

Visszamaradt az inzultált magyar nő, aki zavarodottan felénk mosolygott, Ady kérlelő-mozdulattal az asztalunkhoz invitálta és megtudtuk a magyar viszály minden okát-fokát. Nem különös, féltékenykedés, a köztünk ülő hölgy tulajdonképpen Monte Carlóból került Párizsba, Pestről az elcsábítás, az igény vezette útjain, öt nyelven beszélt, a Riviérán a csábító elhagyta a tanácstalant, de jöttek az új barátok és akkoribank, amikor mi ismerkedtünk vele, már a maga autóján járt a Maximba.

Ilyen tréfás éjszakánk alig volt, Ady hallatlanul mulatott a torz jeleneten és ahogy ilyenkor szokta, a nyakamba varrt mindent.

- Na! Itt van... Ezt kerested...

- Így mulat a finom francia...

- Direkt ezért szaladtál ide a Három Hollóból...

A magyar-francia cocotte hozzánk melegedett és túl a programos határon több üveg elfogyott az asztalunkon, a finnyásnak látszó, világvárosi ínyenc-helyen különös, mély színű, egy kicsit megtépdesett magyar este kerekedett, Ady megdőlt a bársonytámlán, már fáradón elhallgatott... a verset sürgető Őskaján megint eljött érte és a némult pillanatokban, érlelő biztatással, elsuhogott körülötte ez éjszakán is bizonyosan...

Későre járt már az idő, hazamentünk.

***

Sorolom, sorolom... utca, liget Párizsban, ahol Ady Endre járt, kocsikázott, hol fordult meg, mely helyiségekben a leggyakrabban, kikkel élt leginkább elvonultságában, kicsi és nagyobb dolog mi minden történt körülötte.

"Madame Hussak" - cseh asszony, akinek ügyes vendégője volt a rue de 4 Septembre nevezetű utcácskában, igen jól lehetett itt enni, keverékjellegű konyhája osztrák és francia ízű, Ady sokszor ebédelt, vacsorált itten, madame Hussak különösen figyelmes volt hozzá és étkezés után a legjobb fajta cognacot tette elénk, hogy valóban jó gusztussal fejeződjék be a traktamentum. Ha Ady eljött ide ebédelni, bizonyosan elment kávéházba, amit egyébként nappal nem igen szokott megtenni. A rue de 4 Septembre-ből kis sétával a nagy opera felé ballagtunk és a boulevardok közepén a Grand Café előtt megálltunk.

Ez volt Ady Endre párizsi kávéháza, nemzetközi arcú hely, de mégsem olyan zavargó, mint a közeli Café de la Paix, pilseni sört is mértek benne, amiből Ady szívesen rendelgetett és a teraszon nagy gonddal olvasta lapjait, közben-közben érdeklődve nézte a körutak országútján felvonuló tömegek tarka-barka, lassú mozdulását. Amikor Adyval együtt voltam kinn Párizsban, alig volt tél, felöltőben ülhettünk a kávéház előtt, a kedves enyheségben az emberek is bátrabban öltözködtek, Ady, ha szemlélődött, általában hallgatag volt, kedvtelve el-elnézte a sok furcsa embert, akik a nációk demonstrációjával vonultak el előttünk, a merész ruhákban páváskodó dámákat, akik közül egy-egy hetykébb olykor többször felénk is kacsingatott, Ady megmozdult, kikezdve viszonozta, de csak azért, hogy ilyenkor ádáz trükkjét megismételje és felém mutatott:

- A barátom...

Magyarul be is ajánlott, nagyokat nevetett, a megakadt léptű dáma mégis csak tovább sétifikált és Ady mosolyogva-komolyodva tovább ügyelte a hömpölygést...

Erősen jellemzője volt Adynak ez a gúnyolódó, csúfolódó, szarkasztikus hajlandósága. A gyökerét ennek Ady gyermeklelkében látom. Érezte az elkényeztetést és vásott, kötekedő, mindenre felhatalmazott volt, viszont ez a gyermeki kedve csak azokkal szemben mutatkozott, akikről tudta, hogy szeretik őt, mennél jobban vonzódott valakihez, annál csipkelőbb, támadóbb, "gonoszkodóbb" tudott lenni hozzá, azzal a biztonsággal, hogy neki szabad. Idegenebb emberekkel szemben: a hűvös udvariasság, híveinek: fullánk, melynek éle azonban óvatosan gyöngéd. Én, a rovásomra is nagyon szerettem őt látni ebben a formájában, a lélek játszi, gyermekes volt, de az értelem nagyszerűen csillogott és pogány koboldok dobálták szét az ötleteit, ha valakire rávetette magát...

Ady életének egyik hű kísérője: Bölöni Györgyné "Belzebub"-nak nevezte el Adyt. Igen közeli embere volt Ady Endrének, tehát vele is csak csúfolódott, amint ezt a gamin hangulata megkívánta és így jutott el Ady az epitetonhoz, amit azután mi is megszoktunk és ha magunk között a nevezet elhangzott, Adyt értettük alatta. Ady életének mély ismerői: Bölöni György és Bölöni Györgyné. Bölöni Györgyné még nem volt felesége Bölöni Györgynek, amikor Adyt megismerte. Tulajdonképpen én kötöttem meg az ismeretségüket. Egyszer kint voltam Párizsban, Ady ekkor a pesti redakcióban dolgozott és bemutattak az érdekes életű, barátkozással gyöngéd írónőnek. Persze beszéltem Ady Endréről, akinek híre elszállott már a párizsi magyarokhoz is és jeleztem, hogy Ady készülődik Párizsba. Bölöni Györggyel is Párizsban találkoztam először, de a rövid idő alatt, míg kinn voltam, csak egyszer voltunk együtt. Gazdag barátságunk csak azután következett. Pestre hazatérőben, Adynak elmondtam párizsi élményeimet és valóban, alig hogy Ady újra Párizsba érkezett, felkereste asszonyismerősömet, aki aztán elválaszthatatlan bolygója lett a felsugárzó napcsillagnak. Azt már nem tudom bizonyosan, hogy Ady Bölönivel is Párizsban találkozott-e először, vagy mint szilágysági földijét előbb ismerte már (ez valószínű), de bizonyos az, hogy amikor Ady Párizsban megjelent, erősen összeforrt barátság alakult közöttük.

Bölöniék bizalmas szemlélői voltak Ady életének, mindent tudnak róla és az ő nevezetes dolguk lesz az, hogy elmondani valójukat Adyról megírják. Bölöni már nem volt Párizsban, amikor én kijöttem, a később Bölöniné társaságában ott találtam "Belzebub"-ot, aki azonban nem maradt adós és sok lumpos rituálén keresztül, pezsgővel, borral, snapsszal elkeresztelte asszonyismerősünket "Itókának". Itóka - így hívják ma is Bölöninét a barátai, ez a mókázva kifundált név itt maradt, megmaradt és mint a messzi idők bohó zengése rám neszel...

*

"A duhaj legény vállára üt korhely-Appolónak"...

És ős-Kaján fölsodorja, a lélekredőivel "boszorkányos, forrószeles" verset...

A tölcsér, ahonnan az írás már elszabadul, bizarr, összesűrűsödött, elengedetten magyarrá alakult mulatság az idegenben. Elmondom.

A történet ott kezdődik, hogy Magyarországból, a Szilágyságból üdvözletet küldtek Adynak. Az üdvözlet elmés, kedves töltetű volt: jól becsomagolt kulacsosüvegben, tíz liter tramini bor. Bölöni György küldte, a "Gyurka", Adynak és valamennyiünknek finom barátja. Zöld üvegben, arany kacsintással ott kotyogott a bor Ady kezében, nagy utat megjárt hű kulacs, mely vigyázott a nedűre és Párizsban ráköszöntött Adyra a szilágysági humusz ízével, erejével, illatával...

Ady a fölcikázó gyermek, módfelett megörült a hazai, üzenő ajándéknak, nagy elgondolásai voltak a borral, kinek ad belőle és kinek nem, tervelte a plánumot, hogyan is kellene azt a magyar áldomást megcsinálni és megtalálta rá a jó alkalmat. Lédáéknál megismerkedtünk egy ausztráliai mérnök feleségével és a remekül serdült tizenhat éves lányával, Truddal, szó volt róla többször, hogy elmennénk látogatóba Trudhoz és a mamájához, a személyi sorrendet azért határoztam meg így, mert Adynak Trudért volt meg inkább a kedve a vizithez. Tehát ide megyünk. Estére volt kitűzve a látogatás, a délutánt Ady a bor körül való gondjaival töltötte el, nagyon magyarázgatta, hogy a bor a nagy úttól "megtörik", pintesüvegeket szerzett és az én segédletemmel a bort "lefejtette", persze a tramini szagossága munkaközben serkentve ránk lehelt és inni kellett a program előtt, jól hevülő délután. Ady örömmel gondolt a vizitre és arról is tanácskozott velem, hogy vigyünk Trudéknak ajándékba két üveg bort, de vinni kellett néhány üveggel magunknak is és estére, battériás üvegekkel megrakodva elindultunk a rue de l'Université felé, ahol az anya és szépülő lánya lakott. Három üveg Ady vigyázó karjaiban, három üveg az én karjaimban, így indultunk el gyalogosan az áldomásra.

A tramini bor, különösen az a régi fajta, ami idejött utánunk Párizsba, csalafinta természetű volt, a jó szőlőíz könnyen csúsztatta és egy-kettőre elhintette tüzét valamennyiünkön, ám az asszonyok éberebbek voltak és miután ebben az összejövetelben csak mi ketten voltunk férfiak, a borocska megmaradt egészen a mi számunkra. Ady kigyulladt, még csak könnyen mámoros volt, fénylett a temperamentuma, kacagott az értelme és megduzzadt benne a takart kívánság is Trud iránt.

Elhárítok itt minden másra gondoló gondolatot... Ady mindent megtanult, szenvedélyeket fölemésztő, új lángokban újra lángoló lelkületében - úgy érzem - ép hevülettel megmaradt a pubertásnak az a gyönyöre, mely a lét erejével kergeti a fiatalokat a fiatalokhoz. A férfiélet arató szerelmei között Adynak több megrezdülését tudom, ha arravaló süldőlányok kerültek elébe és mert az ilyen indulata csak éppen mozduló volt, álmodó, imádó hangulattal csak éppen átlebegett rajta és ebben a megindultságában támadásra soha nem hajolt: Ady fölmerülő gyermeklelkét látom az ilyen meghatottságaiban is...

Minden írnivaló fölött parancsolóbb, fontosabb lenne írni Ady Endre szerelmi életéről - csábító, a vadvirágos cserjétől föl, égbedőlt óriásokkal borongó ősrengeteg, ahol a sóhaj fölmennydörög és remeg, orkánban dúl a gyönyör, fájdalom.

Minden színét, titkát tudom e káprázatnak és elakadnak a betűim, mert az emberek még félnek az igazmondástól, mert ha szembe is akarnék kerülni az ijedős finnyásságokkal, rám intenek a néma, de érthető tilalmak. Múló idővel talán írhatok erről egyszer és leálcázhatom a mindent skálázó orgonát, mely a lírikus mögött felépült...

Az olyan tudatos művész, mint Ady, sokszor átpillantotta magamagát és élesen látta a forgó lelkének tengelyét:

"Gyermekded kost, fehér gerléket,
Első-fű bárányt, vért és velőt
Áldoztam már négy éves koromban
Száz arcú Hágár előtt.

Ég a tűz Hágár szent oltárán
S én tisztulóan lesem, lesem,
Szinte harminc éve várom én már
Jön-e a szerelmesem?

Tisztátalan valék, vagy tiszta,
Nem tudom s azt se, mit akarok.
Csak azt tudom, hogy Asszony az oltár
S asszony nélkül meghalok."

Pátosszal, csatakkal, jósággal, gonoszkodással kivetődő szerelmi ingerültsége fogta, tépte a teljességet, ami a potens élet és éveinek öregedő megostromolt kalitkájába, ott tik-takkozott Ady jól megőrzött siheder gyerek-szíve is, mely "fölrítt" ha a gerjedelem ráköszöntött. Túl minden üszkén a szerelemnek, fogadó közepén az új tűzesőnek, a férfi Ady képekkel vesződik:

"Párizsban egyszer elnéztem
A kicsi bérmáló szüzeket...
Ime, ezek lányai szent Hágárnak:
A jövendő asszonyok..."

És a följáró víziót újra átéli:

"Kiknek bőrét nem érinthettem,
Szeréna, Zsóka, Trud, Irén,
Irma s az Ég tudja, kik még: álltam
Gőgösen mindük szivén..."

Trud!...

Versbe került... az emlékes valóság pedig ama este kísértette meg Adyt, hogy az ajándék szilágysági borral a párizsi hajlékban megjelentünk.

Ady egy kevés grimasszal, tréfás szavát csúfolódó megcsendítéssel, udvarolt Trudnak.

A kis lány már asszonyos kedvű volt, fürge eszecskéjét a nemzetközi élet a sok minden szemet nyitogató látnivalójával javában csiszolgatta, aztán különben is kiváló példány volt, testiségével kecsesen fejlett, teljesen érett, fitos orra körül pajkosan csintalankodott a fehérbőrű arca és omló, rőt haja alól már néztek az ártatlan tekintetű szemei: tudlak...

Az enyhe romantika rajzához tartozik az is, hogy Ady tetszett Trudnak. Különösen ez estén. Ady mély szemeiből felömlött a fény, a hazai parázsital vibrálóan megélénkítette a lényét, hajának sátora érdekes rendetlenséggel hullott a homlokára, szertelen lendülettel fiatal, ujjongó volt, egy jóvérű, ébredő nőcske, ne venné-e észre az ilyen chevaliert? A társaság társalkodott, Trud kacéran, szívesen hajolgatott Ady felé, megnevette mókáit, megcsiklandozva berzenkedett az ugrató tréfáitól, itt-ott felállt, vendéglátó teendőkkel a belsőbb szobákba ment és Ady megtalálta az ürügyet, módot, hogy Trud után surranjon...

Muszájellenőr szemem látta őket, a magányos szobában, egymás mellett s Trud uralkodott... és Ady rajongó, zavarodott lett, mint a zilahi kis diák:

"S én mentem első, komoly csókra
Gyenge legény, szűzi legény..."

Trud versbe került... és Ady nem felejtette el az alakját később sem, sok idővel e látogatás után Ady levelet írt Párizsból és újságolta nekem, hogy Trud férjhez ment, mérgelődve magyarázta, hogy egy török basa, a szultán főhadsegéde vitte magával és előkelő háremhölgy lett a kis Trudból...

E szép kitérők miatt a látogató este előadása nem lehet folyamatos és nincs is már róla sok elmondani valóm, mindössze az a szégyenes valami, hogy Trud anyja meggyőzni akart bennünket arról, hogy nincs értelme annak, ha a nekik hozott bort otthagyjuk és mi tagadás, mi nem igen vitatkoztunk erről az igazságról, az ismételt kérelmet meghallgattuk és a jól megtöltött két üveget fölajzott hajlandósággal, de magunkkal vittük...