Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 21. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
XXII. NŐK KÖZÖTT

Reggel együtt útra keltek.

A táj, melyet idejövet láttak, másodszor is elvonult szemük előtt, nem ingerelte őket, akár azok a szavak, melyeket már elmondtak egyszer. Semmi megtárgyalni valójuk nem volt. Unottan könyököltek a hintóban. Hallgattak, ásítoztak, hallgattak.

Rómába érkezve elváltak egymástól.

Neronak csupa köd volt a feje. Érezte, semmit se intézett el, semmit se tisztázott és az egész út merőben felesleges.

Először Doryphorust kívánta látni.

Már vágya se foglalkoztatta, csak a féltékenység, mely megmaradt szerelméből, mint művészetéből a becsvágy alakja.

- Mi bajod? - rivallt rá. Az arcod kicsiny. Aztán micsoda írás ez. Reszket a kezed - visszadobta az írást.

Csüggedten ment ki az írnok és a császár nézte, amint lógó karral, lehorgadt fejjel ballagott át a kerten, az irodába.

Aztán megbánta, hogy ilyen röviden végzett vele és nem fogta vallatóra. Érte küldetett, de akkor már a fiú eltávozott.

A császár magával vívódott. Gyalázatos jelenetek üldözték, trágár csoportok, melyek folytonosan visszajöttek, hiába próbálta elhessegetni. Akarata ellenére látni kellett, pedig maga gondolta ki mind, hogy még jobban szenvedjen. Poppaea és Doryphorus, mindig csak ők szerepeltek mindegyikben. Ha megtörténik az, amitől félt, és saját szemével látja, talán akkor se borzad meg annyira.

Poppaea magára hagyta, hogy érjenek benne azok a szavak, melyeket elhintett és várta hatásukat.

Nero az anyjához futott.

A száműzött anyacsászárnő az Antónia kastélyban élt, nem messze a palotától. Besúgók vették körül és minden mozdulatáról jelentést tettek a császárnak, meg Senecának, aki hatalmától teljesen megfosztotta. Agrippina egyelőre csak a jobb időre számíthatott. Neki is voltak besúgói. Ezek találkoztak a császár embereivel és kölcsönösen figyelték egymást. De eredményt nem ért el. Britannicus halála után az volt minden reménysége, hogy Octaviához talál szálat és szövetkezik a Claudius család híveivel, de Poppaea mindent meghiúsított. Fia kisiklott kezei közül. Most már tudta, hogy nem lehet megállítani őt és csak arra vágyakozott, hogy minél előbb leérjen a lejtőn.

Esténként egy nőtársaság jött össze nála, mely arról suttogott, hogy legközelebb nagy változás történik a trónon. Csak alkalomra lesnek. Ez az alkalom azonban mindig távol volt.

Nero érkezése megdöbbentette. Katonai kíséret, fegyver nélkül jött hozzá, akár egykor, a boldog időben.

- Pihenni akarok - mondta a császár - nálad - és lefeküdt egy heverőágyra.

Agrippina melléje ült és ölébe vette fejét. Ringatta fiát, nézte őt, aki testéből származik. Finom, mindent ismerő kezével, mely meghentergett az életben, eltakarta a császár szemét, hogy semmit se lásson. Hatalmas mellével föléje hajolt, beárnyékolta.

- Fiam - mondta - fiam.

Nero ellankadt. Hallgatta szavát, mely zsongította és egy pillanatra érezte a tej elfeledett ízét, a nyugalmat, mely csak anya közelébe száll reánk, veszedelem idején. Óriásnak látta őt, mint valaha, gyermekkori éjszakákon, mikor betegen inni kért tőle. Agrippina pedig édes vérét, gyermekét ismerte fel, aki miatt oly messzire ment el, hogy maga is megriadt, mert megjelent lelkében a reménytelen út, melyet bejárt.

Könyörgött neki, szépen, csöndesen.

- Octavia - szólt - Octavia. Mért haragszol rá? Csak miatta szenvedsz. Rómában mindenki őt sajnálja. A szenátus is mozgolódik, hogy hazahozza. Akkor minden elsimulna és boldogok lennénk mindnyájan.

Nero feje bomlottan mozgott Agrippina ölében.

Agrippina pedig magához bilincselte. Vitte őt a gyaloghintón egymás mellett feküdtek, bizalmasan suttogva, mint régen. Nem engedte el napokig.

Este eléje állt, ő, aki trónt szerzett, az anya, parancsoló mozdulattal. Arcát kipirosította, homlokába húzta kis,röpködő fürtjeit és ölelte, csókolta. Majd a száját és mellét nyújtotta oda csókra, lábához borult patakzó szájjal, magánkívül.

- Hívd vissza - kérte - hívd vissza.

Nero felfigyelt. Mintha távoli visszhangot hallana, melyet már ismert. Poppaea épp így könyörgött:

- Hívd vissza, hívd vissza.

Senki se tudta, mi történik a palotában. Nero folyton anyjával kocsizott és sétált, s e gyámság alatt csillapodott is. A lábadozó mosolyával hagyott helyben mindent.

Egy napon, hogy könyvei között babrált, lármát hallott.

A fórumon arról beszéltek, hogy Octaviát visszahozták és a palota távoli szárnyában helyezték el, titokban.

Csoportok keletkeztek, tárgyalták az eseményt, változást reméltek. Egy-egy csoport elindult a palota felé, hogy köszöntse a császárt, aki kegyelmet adott, üdvözölje a császárnét, aki kegyelmet kapott és a tüntetők találkoztak más csoportokkal is, melyek léha kíváncsiakból és zavargókból állottak. Ezek egyesültek, úgy hullámoztak előre.

Az áradat veszedelmesen dagadt Tört, zúzott, amerre ment, Poppaea szobrait ledöntötték és helyükbe Octavia képmását emelte, megkoszorúzva.

Nero változó érzéssel hallgatta a zajt. Maga se tudta, mit tett, és már megbánta, amit tett. Semmit jót se remélt.

Kinn a testőrök dulakodtak, karddal verték vissza a tömeget, mely behatolt a palotába és már rohant föl a széles márványlépcsőkön, hogy a császárhoz jusson. Egyszerre kinyílt a terem ajtaja.

Poppaea állt előtte Fátyol nélkül, kócosan.

Látszott, hogy szaladt és gyalog ért idáig a tolongó sokaságban, élete kockáztatásával. Zihált.

Ez az üldözött nő, akire az utca halált kiáltott és most iderebbent, csapzottan, megtépázva, mint útszéli lány, megindította. Hosszú távollét után új erővel hatott rá a szépsége. Leverte lábáról.

- Mi történt? - kérdezte Poppaea vádló, számon kérő hangon.

Nero rossz lelkiismerettel állott előtte.

- Komédia - felelt Poppaea. A nép színházat játszik. Zendülés van, tüntetés. Az történik.

Zeneszó hallatszott. Fuvolások játszottak a palota ablaka alatt. Virágokat dobáltak.

- Ez ő neki szól - nevetett Poppaea - a fuvolások most igazán örülhetnek.

Aztán morajlott a tömeg. Egy-két füttyszó. Kövek repültek.

- Ez pedig nekem szól - mondta Poppaea, sápadtan.

- Nekem szól - hebegett Nero.

- Nekem és neked, akik elvesztünk. Mert lásd, el akarnak veszteni. Nyíltan beszélek. Ők ketten. A legjobb anya és ő, a legjobb feleség.
Nero összetörten leroskad egy székbe.

- Én elmegyek - mondta Poppaea - csak búcsúzkodni jöttem. De te nem veszhetsz el. Nem engedheted, hogy életedre törjenek. Nem engedheted. Octaviát idecsempészték. Holnap császárt is találnak hozzá.

Nero figyelt kifelé. A zsivaj halkult. Aztán testőrök jelentették, hogy a tömeg oszladozik.

Poppaeát a császár ott marasztalta. A veszedelem elmúltával maga mellé ültette.

- Megjósoltam - mondta Poppaea csüggedten. - Tudtam. Erről beszéltem. De te nem hittél nekem.

- Kiben bízzak? - tétovázott Nero.

- Bennem - szólt Poppaea, határozottan.

- Ha megígéred...

- Megígérem.

- Hogy többé soha...

- Többé soha - hagyta rá Poppaea.

A császár elcsitult, megragadta Poppaea kezét.

- Igazad volt - szólt - csak neked volt igazad és csak benned lehet bíznom. Most látok - és kimeresztette rémlátó szemét - látok mindenkit. Csak téged is látnálak, édes és ne fájna.

- Mi?

- Hogy annyira szeretlek.

- Mért nem akarsz egészen boldog lenni? - kérdezte Poppaea keményen. Mért félsz a boldogságtól? - A nagy, nagy boldogságtól?

Nero magához vonta, ráhajtotta kábult fejét.

- Tégy velem amit akarsz - szólt fáradtan.

Aztán:

- Még ma visszaküldetem Octaviát. Pandataria - tette hozzá.

Pandataria a halálraítéltek szigete volt, mocsarak, gyilkos tájék, melyen a száműzöttek rövidesen elpusztultak.

- És Otho? - kérdezte Poppaea. - Ő is itt van. Szabadítsd meg - rimánkodott, mikor odaalélt mellére.
Nero kinevezte Othot Lusitania helytartójának, aki nagy diadallal utazott el.

Az Antónia kastélyt pedig ettől a naptól fogva dupla őrség szállotta meg és Agrippina mozdulni se tudott benne. Csak várt, az éjszakának fordított arccal.

Mindenesetre tőrt hordott magánál s mint általános szokás volt jobb körökben, minden étkezés előtt és után ellenmérget vett be, abból a szelencéből, melyet tunikája titkos rekeszében hordott, a szíve fölött.