Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 19. szám · / · Figyelő
Remélem, senki sem fogja ünneprontásnak venni, ha hetek múltával szóvá teszek egy kis szépséghibát vagy jobban mondva stílszerűtlenséget, mely egy különben igen kedves és romantikus ünnepélyen megesett. Az augusztus 20-i vitézavatás szertartására gondolok, mely úgy látszik, a lovagavatás régi ceremóniáját akarta felújítani. Senki nálam jobban nem tiszteli a tradíciókat, kivált, ha azok valóban értéket őriznek, akár gyakorlati, akár művészi szempontból. S annál inkább örülök, ha egy ilyen teátrális látványosság egy valóban megbecsülésre méltó intézménynek kíván fényt adni, egy intézménynek, melynek az a célja, hogy legalább egy maroknyit juttasson a magyar földből azoknak, akik érte a vérüket ontották. Ha már a háború és katonaság olyan végzetes és elkerülhetetlenül szükségszerű (még Hatvany Lajos is annak tartja), legalább némi kárpótlást is nyújtson, s ennél mi sem alkalmasabb, mint az ilyen díszes és fölemelő jelenetek, melyek a hétköznapi élet szürkeségébe egy kis színt és melegséget varázsolnak és tagadhatatlanul jólesnek a szép káprázatoktól már egészen elszokott szemeinknek. A római katona utakat épített és a latin civilizáció pionírja volt a barbár vidékeken, a magyar katona inkább a művészetet kívánja szolgálni és a múlt ragyogó hagyományait ápolni, s nem tudom, vajon a mi idealizmustól megfosztott korunkban nem a utóbbira van-e nagyobb szükségünk. Napóleon, akit senki sem vádolhat üres szentimentalizmussal vagy más romantikus allűrökkel, igen jól tudta, mi az ilyen látványosságoknak a mélyebb jelentősége s mindenképpen azon volt, hogy pompájukat és hatásukat minden eszközzel emelje: művészek, festők, írók, tudósok, rendezők egész seregét foglalkoztatta és ő maga Talmá-tól, a híres színésztől vett leckéket a fejedelmi gesztusok és szavak betanulásában. Természetesen nem kívánhatjuk, hogy a mi anyagiakban leromlott időnkben is ilyen apparátussal készüljenek neki az ünnepélyeknek, mégis sajnáljuk, hogy egy régi szertartás felújításánál legalább a korszerűségnek és a stílusnak megóvására nem vigyáztak. Mert hiszen, nem kell külön mondanom, a hagyománynak csak akkor van teljes értéke, ha semmi hamis és mesterkélt eszköz nem rontja hatását, s főképpen egy művészi felújításnak arra kell törekednie, hogy a legkisebb részleteiben, éppúgy mint egészében harmonikus benyomást keltsen. Ne vegye hát tőlem rossz néven senki, ha éppen a tradíció tisztaságának és méltóságának megvédése érdekében némi szelíd szemrehányásokat kívánok tenni az ünnepély rendezőségének.
A lovaggá való ütés a régiségben az Úristen, Szűz Mária és valamely szent, rendesen Szent György és Szent Mihály nevében történt. Tudom, hogy a mi korunkban senki sem kívánhatja a középkori, internacionális formákhoz való szigorú ragaszkodást, Pekár Gyula bizonnyal aggodalommal látta volna, ha egy hazafias ünnepségen két ilyen idegen nemzetségű szentet juttatnak vezető szerephez. De kérdem én, olyan szűkében vagyunk-e a nemzeti szenteknek? Hát nincs ott Szent László, a "baltacsapással rettenetes László", aki századokon át volt nemcsak a hős magyar katonának az ideálja, hanem mintaképe a pogány hódítók ellen harcoló keresztes vitéznek is, s így személyében mintegy megtestesítette a magyarság történeti hivatását, a nyugati műveltség védelmét a keleti betörők ellen! Az ünnepély rendezője azonban erre nem gondolt s így esett meg, hogy mindjárt a szertartás kezdetén ezek az anakronisztikus szavak hangzottak el. "Tisztelet adassék az igaz Istennek, aki a mi