Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 19. szám · / · Figyelő

Király György: Hadúr nevében

Remélem, senki sem fogja ünneprontásnak venni, ha hetek múltával szóvá teszek egy kis szépséghibát vagy jobban mondva stílszerűtlenséget, mely egy különben igen kedves és romantikus ünnepélyen megesett. Az augusztus 20-i vitézavatás szertartására gondolok, mely úgy látszik, a lovagavatás régi ceremóniáját akarta felújítani. Senki nálam jobban nem tiszteli a tradíciókat, kivált, ha azok valóban értéket őriznek, akár gyakorlati, akár művészi szempontból. S annál inkább örülök, ha egy ilyen teátrális látványosság egy valóban megbecsülésre méltó intézménynek kíván fényt adni, egy intézménynek, melynek az a célja, hogy legalább egy maroknyit juttasson a magyar földből azoknak, akik érte a vérüket ontották. Ha már a háború és katonaság olyan végzetes és elkerülhetetlenül szükségszerű (még Hatvany Lajos is annak tartja), legalább némi kárpótlást is nyújtson, s ennél mi sem alkalmasabb, mint az ilyen díszes és fölemelő jelenetek, melyek a hétköznapi élet szürkeségébe egy kis színt és melegséget varázsolnak és tagadhatatlanul jólesnek a szép káprázatoktól már egészen elszokott szemeinknek. A római katona utakat épített és a latin civilizáció pionírja volt a barbár vidékeken, a magyar katona inkább a művészetet kívánja szolgálni és a múlt ragyogó hagyományait ápolni, s nem tudom, vajon a mi idealizmustól megfosztott korunkban nem a utóbbira van-e nagyobb szükségünk. Napóleon, akit senki sem vádolhat üres szentimentalizmussal vagy más romantikus allűrökkel, igen jól tudta, mi az ilyen látványosságoknak a mélyebb jelentősége s mindenképpen azon volt, hogy pompájukat és hatásukat minden eszközzel emelje: művészek, festők, írók, tudósok, rendezők egész seregét foglalkoztatta és ő maga Talmá-tól, a híres színésztől vett leckéket a fejedelmi gesztusok és szavak betanulásában. Természetesen nem kívánhatjuk, hogy a mi anyagiakban leromlott időnkben is ilyen apparátussal készüljenek neki az ünnepélyeknek, mégis sajnáljuk, hogy egy régi szertartás felújításánál legalább a korszerűségnek és a stílusnak megóvására nem vigyáztak. Mert hiszen, nem kell külön mondanom, a hagyománynak csak akkor van teljes értéke, ha semmi hamis és mesterkélt eszköz nem rontja hatását, s főképpen egy művészi felújításnak arra kell törekednie, hogy a legkisebb részleteiben, éppúgy mint egészében harmonikus benyomást keltsen. Ne vegye hát tőlem rossz néven senki, ha éppen a tradíció tisztaságának és méltóságának megvédése érdekében némi szelíd szemrehányásokat kívánok tenni az ünnepély rendezőségének.

A lovaggá való ütés a régiségben az Úristen, Szűz Mária és valamely szent, rendesen Szent György és Szent Mihály nevében történt. Tudom, hogy a mi korunkban senki sem kívánhatja a középkori, internacionális formákhoz való szigorú ragaszkodást, Pekár Gyula bizonnyal aggodalommal látta volna, ha egy hazafias ünnepségen két ilyen idegen nemzetségű szentet juttatnak vezető szerephez. De kérdem én, olyan szűkében vagyunk-e a nemzeti szenteknek? Hát nincs ott Szent László, a "baltacsapással rettenetes László", aki századokon át volt nemcsak a hős magyar katonának az ideálja, hanem mintaképe a pogány hódítók ellen harcoló keresztes vitéznek is, s így személyében mintegy megtestesítette a magyarság történeti hivatását, a nyugati műveltség védelmét a keleti betörők ellen! Az ünnepély rendezője azonban erre nem gondolt s így esett meg, hogy mindjárt a szertartás kezdetén ezek az anakronisztikus szavak hangzottak el. "Tisztelet adassék az igaz Istennek, aki a mi őseink Hadúrnak neveztek" és a vitézi avatás is e szavakkal történt: "Hadúr nevében vitézzé ütlek". Holott ha csak a Révai-lexikont nyitják föl, megtalálják, hogy Hadúr költött név, a mi őseink soha sem hallották a hírét, még csak százesztendős sincsen, hiszen csupán 1823-ban találta föl Aranyosrákosi Székely Sándor s azóta lett közkeletű. De az még hagyján. Előttem fekszik az Egyetemes Philologiai Közlöny 1920-i egyetlen füzete s itt a 40. lapon olvasom Gragger Róbertnek, a berlini egyetem tudós magyar tanárának az értekezését (őt pedig igazán nem lehet destrukcióval vádolni), hogy ez a Hadúr még csak nem is magyar eredetű, mert Székely Sándor egy ó- skandináv isten, Hödur alakjára mintázta! Így foszlanak széjjel a legszebb illúziók. Volt idő, mikor még örültünk neki, hogy legalább a "magyarok istene" a miénk, s íme egyszer leleplezi őt egy tudós bencés tanár, Réthei Prikkel Marián (akit éppoly kevéssé lehet destrukcióval vádolni), hogy ő sem régibb a XVI. századnál, sőt nem is a magyar Olympusról, hanem a Szent Bibliából szórja ránk haragos "isten-nyilait", szóval ráadásul sémi vér is folyik ereiben. (Lásd a Századok 1906. évfolyamát, 876. I.) Íme az intő példa, hogy a tradíciókkal milyen csínján kell bánni és mindig jó kikérni valamely tudós professzor vagy stílértő művész véleményét, különben megesnek az olyan furcsaságok, mint 1921. augusztus 20-án, mikor egy csomó magyar katonát egy ó- skandináv isten nevében ütöttek vitézzé.