Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 19. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
XVI. POPPAEA SABINA

Octavia még virult. Tőről levágott fehér bimbó, a pohár vízben. Régen halott, de azért szép.

Poppaea másnap jött.

- Titokban vagyok itt - mondja Poppaea -, senki se tudja, Otho se.

És félénken megy előre, gyáva kislány.

Nero magában:

- Édes és furcsa.

De nem olyan, mint tegnap.

Távolról bonyolultabbnak látszik. Így egyszerű. Azt hinné az ember, őszinte.

Fönn az orrtő körül néhány szeplő,melyet a színházban nem vett észre.

Ruháján - nemes és drága kínai csalánszövet - semmi szalag, dísz. Ékszert nem visel. Fűzőt se. Mellei kecsesen sejlenek a szövet alatt. A festéket mindig megvetette. Anyja tanította arra, hogy csak a közönséges nők kendőzik arcukat és ő egy régi szerető-dinasztia hagyományos előkelőségével tartózkodik is tőle. Csak pilláin rémlik valami feketeség, meg a szemhéján egy kék árnyék.

Nem sokat készülődött.

Otthon pár csöpp izgatószert vett be, melyet orvosa adott, hogy friss és nyugtalan legyen, lenn pedig, mikor a gyaloghintó palotamárvány lépcsőjére ért, szelencéjéből kiemelt egy mirtuszgolyócskát és szétharapta. Ezzel szokta szagosítani leheletét.

Régóta várt erre, és tudta, hogy biztosan megtörténik, azért járt színházba is.

Most szédül a pompától. De nem mutatja. Közönyösen néz a császárra.

Neronak a szíve dobog. Valamit akar mondani, torka kiszárad. Csak ennyit szólhat:

- Asszonyom, ülj le - és egy puha kerevetet mutat neki.

Poppaea, aki mindenre vigyáz, nem ül oda, hanem egy távoli zsámolyt keres. Arra kuporodik le.

Mind a ketten érzik, hogy ez vakmerőség és tiszteletlenség. De azt is érzik, hogy megváltoztatta a hangulatot, a látszat ellenére közelebb hozta őket egymáshoz. Hihetetlenül közel.

A császár örül ennek. Természetesen beszélhet vele.

- A fátyolt miért nem teszed le? Látni akarom az arcodat.

És hogy Poppaea leemeli a fátyolt:

- Másnak képzeltelek.

- Csalódtál?

- Azt hittem, kissé szomorúbb vagy. Tegnap a színházban szomorú voltál. És szép voltál.

Poppaea elkacagja magát. Hangja tompa, mintha ellankadna melle forró édességén, míg áthalad rajta.

- Egyszer - mondja Poppaea könnyedén - láttam magam, mikor sírtam. A tükör elé álltam, néztem a gyöngyöket, melyek legurulnak arcomon. Furcsa volt. A könny sós. Mint a tenger - ezt görögül mondta.

- Te tudsz görögül? -

- Hogyne. Majdnem az anyanyelvem. Görög dajkám és nevelőim voltak. Anyám is jól beszélt görögül.

A társalgás így folyik. Poppaea beszélni kezd, a császár boldog, hogy ezt az irodalmi nyelvet hallja, mely Rómában különben is divatos és a lapos latin mellett az előkelőséget jelenti Beszélnek, nevetnek, beszélnek. Daloló záporpatakon rohannak, virágos csónakban és alattuk csacsognak a habok, csevegnek a hullámok.

- Különös - szól a császár fölcsillámzó szemmel, melegen - amit mondasz, minden érdekes. A nők, a többiek, fonnak a guzsalynál, szoptatnak és unatkoznak. Én is unom őket. Lehet, hogy félnek tőlem. Nagyon tisztelnek. Hiányzik belőlük egy kis merészség. Te, úgy látom, bátor vagy, szavad természetesen folyó és finom. Veled jól érzem magam, teveled tudok beszélni.

Poppaea ezt a bókot nem veszi észre. Magára ocsúdik. Sóhajt egyet, mintha szólani akarna, jelentősen elnémul. De a csönd nem kellemetlen.

- Nyugtalan vagy - mondja a császár.

- Félek. Nincs itt senki? - és körülnéz.

Majd bizalmasan:

- Lefüggönyözött hintón jöttem, kis utcákon. Hacsak megsejtené is, rettenetes lenne.

- Kicsoda?

Poppaea most nem felel.

- Nézd - szól aztán - hogy ver a szívem.

A császár gyöngéden odateszi kezét. A kis szív a mellkosár kalitkájában vergődik, viharosan.

De az idegen nyelv merészséget ad a császárnak.

- Szép vagy - vall Nero, elcsigázva - baba, fáradt, beteg baba. Azaz nem is vagy szép. Különös vagy. De nekem épp ezért tetszel. Hogy nevettem én mindig Venust, hogy lenéztem, hogy utáltam a szépség hivatásos istennőjét. Sohase tetszett. Se ő, se a többi. Minerva meg Diana. Ők a tömegéi. Ami szabályos és egyenes, nem lehet szép. Az csúnya. Csak a szörnyű és a ferde a szép, a rendellenes. Te is ilyen vagy. Ó kis furcsa, nyugtalan szemöldököddel és lélegző cimpáiddal, melyek apró vitorlaként lebegnek.

Poppaea először csak ennyit akart. Ő, aki eddig minden leheletére ügyelt és gondosan számon tartotta azt, amit tett és mondott, most fölkelt, kezét kivonta a császár kezéből. Mára elég volt.

Othoról ejtett még néhány tétova szót, aki várja valahol és újra sóhajtott. Mennie kellett.

Délután a császár érte küldetett. De nem találta otthon. Másnap Poppaea azt üzente, hogy beteg. Csak harmadnap találkozhattak.

- Hová tűntél? - szólt Nero. - Bujdosol előlem és mikor meglátlak, úgy nézel rám, mintha nem ismernél, és mást találtam volna, nem azt, aki keresek. Milyen nagy a szemed. Most egészen fekete.

Poppaea idejövet mérget csöppentett szemébe. Szembogara elnyelte a szivárványhártyát.

Nero párnákon fekszik, félig lehunyja szemét, folyton beszél:

- Madár vagy. Fecske. Könnyű fecske. Vagy karvaly. Éles csőrrel és körmökkel. Nem, más vagy. Gyümölcs vagy, rózsa vagy, gyümölcs vagy - kiabál.

Aztán:

- Szeretlek - és mit valami súlyos tárgyat hozzávágja ezt a szót, kíméletlenül - szeretlek.

Poppaea előtte ül. Konok, hallgatag, nyugodt. Térdére könyököl, kezével szorongatja terméketlen fejét. Úgy tesz, mintha nem figyelne oda és nem is érdekelné amit hall. Aztán simogatja Nero homlokát, akár a nyöszörgő gyermekét:

- Nyugodj meg - szól - nyugodj meg.

Szünet után:

- Így. Most beszélhetünk, okosan. Azért jöttem, hogy megmondjam, nekünk el kell válnunk, szépen, harag nélkül, most míg nincs késő. Mi értelme lenne? Te is szenvedsz, én is. Kár értünk. Hatalmas vagy - és itt lehunyta szemét, kislányos fontoskodással - de a lehetetlent te se teheted lehetővé.

- Miért?

- Miatta.

- Otho? - riad föl Nero.

- Ő miatta - mondja Poppaea - és ő miatta - s a császárné szobája felé mutat.

- Ő miatta? - kérdi a császár fitymálva. - Szegény - teszi hozzá szánakozva.

- Pedig azt mondják, hogy szép.

- Lehet. De csak te vagy szép énnekem, lüktető láz, forró önkívület. Neked meleg a kezed. Az övé hideg. És a lábad is meleg. És a szájad is. Az ismeretlen szájad, az izzó méz ízével. Ezt keresem - és közeledik feléje, a szájával.

De Poppaea hátrál.

- Nem. A császárné több. Istenek unokája. Vagy leánya. Nem tudom.

- Ne beszélj róla.

- Ő a feleséged és anya.

- Igen - mondja Nero nevetve - a Grachusok anyja. Gyermekek nélkül.

- De fönséges Nézd, bennem, nincs semmi fenség.

- Jaj mennyire utálom a fenséget. Az ő unalmas fenségét.

- Vétkezel ellene - szólt Poppaea közönyösen - téged boldoggá tehetne.

- De nem akarok boldog lenni, érted? Ha boldog vagyok, boldogtalan vagyok. Hallottad a görög költőről szóló mesét? A költő beteg volt, napról-napra hervadt, nem tudott se enni, se aludni. Akkor elment egy híres orvoshoz. Az meggyógyította. A költő már tudott enni is, aludni is, csak írni nem. Erre a boldogtalan poéta az orvoshoz rohant és így szólt: "Visszaadtad az egészségem és elvetted a költészetem, te gyilkos..."

- És mit csinált?

- Megölte az orvosát - lihegte Nero.

- Hát mi a boldogság?

- Ez - mondja szomorúan a császár.

- Az, hogy nem szerethetjük egymást?

- Mit tudom én, talán az. Ha nem vagy itt, akkor is itt vagy. Sohase hagysz el. Mindig velem. Örökkévaló. Koplaltatsz és táplálsz vele, üres poharat adsz és abból itatsz, nem csókolsz és perzseled a szájam. Nem lehet veled betelni soha. Ami nincs, azzal nem lehet betelni.

Poppaea most figyel. Fölemeli okos kígyófejét. Majd határozottan:

- Te művész vagy - mondja hódolattal - te költő vagy.

- Igen - szól Nero, mint alvajáró, aki pillanatra fölébred kóros álmából és nem tudja miért van ott, ahol van, aztán újra becsukja szemét és megy tovább a meredély peremén. - De már régen nem énekeltem.

- Énekelj valamit.

Nero előkotor egy lantot, kaparász a húrokon. Süket zűrzavar cseng belőle.

Poppaea azonban, tökéletes zenész, tovább játszik testén, ezen az isteni hangszeren:

- Újabban nem írtál?

- Nem.

- Elhanyagolod. Kár. Néhány dalodat kívülről tudom. Neked sok ellenséged van.

- Sok - mondja Nero rekedten és leül, a lantot asztalra dobva. Mindenki.

- Érthető. A művészek féltékenyek, le akarják egymást törni. Miért engeded? A költeményeid, az éneked alig ismerik, hiszen eddig megfosztottad tőlük a világot, elbújtál, senki előtt se mutatkoztál.

- Igen.

- A házi közönséged kicsiny volt és úgy tudom, nem is a legjobb. Ha egyszer láthatnánk és hallhatnánk, mindnyájan, sok-sok ezer ember Egy művésznek nem lehet elég a szűk környezete. Igaz, a császárné szereti a zenét.

- Ő? Nem szereti.

- Különös - szólt Poppaea. - A fuvolát se?

- Nem. Mért kérdezed?

- Semmi. Csak azt hallottam. Tudod, mindenfélét beszélnek.

- Mit?

- Hagyjuk - szólt Poppaea.

- De most tudni akarom - követeli Nero, izgatottan.

- Egy fuvolás - mondja Poppaea. - Aki állítólag zenél neki. Titokban. De bizonyára mendemonda.

- Kicsoda?

- A nevét elfelejtettem. Várj csak úgy rémlik,Eucaerusnak hívják.

- Eucaerus - szólt a császár. - Igen, a fuvolás. Egyiptomi fiú.

- Az - bólint Pappaea.

- Éjjel folyton fuvolázik. A császári kertek alatt. Nem tudtam tőle aludni. Az ő ablakánál.

- Még gyermek, azt mondják - teszi hozzá Poppaea és másról kezd beszélni.

Poppaea menni készül. Nero gyöngysort nyújt át.

-Nem - szól Poppaea - én nem viselek gyöngyöt - és kezébe adja, mint értéktelen kavicsot.

- Mit adjak neked?

- Magad - mondja Poppaea hirtelenül.

- Aspasia, Phryne, Lais - kiált Nero, őrjöngve.

- Költő - felel neki Poppaea és kisurran.

Fátyolát lehúzza, megy. Otho várja. Mind a ketten meg vannak elégedve, de Otho azért tovább féltékenykedik, mert pénze fogytán, a questori állás is sovány. Egyelőre még semmit se szabad elfogadni a császártól, se gyöngyöt, se aranyat. Ostobaság eladni a jövendőt. Otho legalább egy helytartóság felé megy. Poppaea máshová. Sokkal magasabbra.

Octavia szobáit még aznap este katonaság szállotta meg. A testőrök munkához láttak. Fáklyavilágnál történt a kihallgatás, nagyon röviden. Eucaerus tagadott és sírt, úgy cipelték a börtönbe is, kezén bilincsekkel. A császárné komornái nem vallottak. Feleseltek a katonákkal, szembe köpték őket, mikor úrnőjüket rágalmazva, ki akarták csikarni belőlük a sugalmazott hazugságot. Octavia a hozzá intézett kérdésekre nem válaszolt Azt se tudta megmagyarázni, miért sírt utóbb annyit, amit úgy értelmeztek, hogy szerelmese miatt bánkódott. Erre a császár elhatározta száműzetését. Reggel katonai fedezet mellett Campaniába vitték.

Poppaea elutazott. Közben Alityrost küldette a császárhoz, rövid levél kíséretében, melyben figyelmébe ajánlotta régi ismerősét, a kitűnő színészt, aki az ő egyszerű és bevált módszerével már százakat megtanított a művészet csinjára-binjára. Ez a rendszer csakugyan nagyon egyszerű volt. Alityrios mindentől el volt ragadtatva, amit Nerotól hallott, hibáit nem javította ki, becsmérelte elődje célra nem vezető gyakorlatát, akit vén részegesnek neveztetett. Nero mindjárt megszerette őt, Terpnust elbocsátotta.

Alityros értesítette Poppaeát, mi történt. Akkor eljött.

Előző estén szépítette magát. Krokodilnyállal kente kezét, hogy halvány és fakó legyen, arcát lefekvés előtt bevonta azzal a kenőccsel, melynek keverését még anyjától tanulta, a főtt árpa és olaj gyengéd vegyülékével. Ezt kora hajnalban langyos tejjel mossa le. Aztán pár pillanatig fürdött. Rabszolganői hattyúpihékkel szárították testét, majd kisikálták körmét, nyelvét elefántcsontlemezekkel simogatták, hogy bársonyos és puha maradjon. Vidáman vitette magát a császári palotába.

- Régi királyok leánya - mondta Nero színpadian, óriás taglejtéssel - a császár szeret téged.

- Én nem őt szeretem, hanem - szólt jelentősen - téged.

- Szenvedtem miattad - sóhajtott a császár.

- Azt akartam, hogy szenvedj. Miattam és más miatt, költő. Annak adom a szájam, a kis véres szájam. A tiéd vagyok.

Fuldokolva csókolóztak.

Poppaea eltépte száját a szájáról. Aztán kezébe tette kezét és a márványlépcsőn - már otthonosan - vezette lefelé a költőt.

Le, a császári kertekbe.