Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 19. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
XIV. FELEJTENI

- Végre - kiabált Nero, hogy egyedül maradt - végre, végre - és fölkacagott és jajgatott és ment és jött és állt és ült és mosolygott és sírt és azt érezte, hogy szabad, hogy többé senki sem árthat neki, hogy mindenkit legyőzött.

- Jaj, mennyi minden szakadt le melléről, kövek és sziklák, melyek éjjel rajta aludtak és nem hagyták lélegzeni. Most egyszerre könnyű lett.

Ez volt az első. Sohase hitte, hogy csak ennyi és ilyen. Megdöbbentően jól és gyorsan ment.

Azonnal meghalt. Ő pedig olyan természetesen viselkedett ott az asztalnál, hogy nemcsak a vendégek csodálkoztak rajta, hanem most maga is. Mintha mindig ezt művelte volna, egy pillanatra sem vesztette el nyugalmát. Akkor se, amikor azt hallotta, hogy a holttest arcán, a halál beállta után, apró kék foltok jelentek meg, a méreg nyomai. Ezeket gipsszel kenette be, hogy senki se lássa, a halottat pedig még az éjjel eltemettette. Zuhogó esőben, nagy tömeg előtt. A gyors temetést a senatusnak azzal indokolta, hogy sajnálta öccsét és kurtítani óhajtotta a fájdalom idejét.

Britannicus nincs többé, se égen, se földön, se víz alatt, sehol.

Beérte azzal, hogy ezt az ürességet szemlélje, vigyorgó gyönyörűséggel és bandzsal örömmel, mert pihenni akart s figyelmét jól esett arra szögeznie, amit közvetlenül elért.

Az pedig óriási volt.

Minden volt egyszerre: babér és taps, nyugalom és hírnév, az élet, az egész élet visszakapása, mely olyan teljesen kezébe hullott, hogy eleinte nem is tudott vele mit csinálni. Megint élni, habzsolni mindent, ami eléje került és főképp írni, félelem nélkül írni, akár azelőtt.

- Britannicus nincs többé - mondotta még egyszer.

Milyen gyermekes is volt szerénysége, mely hamis bölcsek oltottak belé és Seneca csak táplált. Amikor számot vetett magával, azt látta, hogy rosszak az emberek, aljasok és irigyek. Csak bennük csalatkozott, nem magában. Ő jót akart, de nem engedték jónak lenni. Nyilvánvaló, hogy nem benne volt a hiba, nem ott, ahol kereste, hanem másokban, rajta kívül, a világban, mely elzárkózott a szeretet elől. Csak az volt a hiba, hogy ezt nem vette észre. Itt kinn kell rendet teremteni s nem ott benn, a lelkében viaskodni. Ezzel semmire se jutott.

Az alázata csak lefelé taszította, ide, ahova megérkezett. Meg kell védeni önmagát, keményen. Hiszen az erő csak arra való, hogy az értéket oltalmazza,mint test a leheletét és a hatalom is nagyszerű, csak jó célra használják. Van-e szentebb cél az övénél? Ércfallal körülveszi személyét, hogy zavartalanul alkothasson. Nélküle a költő is elpusztul, hiába írja a legszebb verseket.

Megtanul beszélni, ércesen és metszően, olyan hanghordással, melynek nem lehet ellentmondani, eltiporni minden gondolatot, mely a hallgató agyában keletkezik, igazán uralkodni a lelkeken. Az állam majd biztosítja azt, amit ő nem tudott. Kezdett figyelni erre, arra a pártra, mellyel addig nem törődött, az emberekre, akik végül is a költő közönsége. Most érezte először, hogy hatalmas, hogy császár és boldog volt, hogy császár.

Anyjának nem bocsátotta meg, amit az asztalnál mondott. Rövid parancsban tudatta vele, hogy megfosztja germán testőreitől, a palotát pedig el kellett hagynia és átköltözködött az Antónia-kastélyba. Agrippina könyörögni próbált. A császár, aki fegyveres katonák előtt fogadta, hajthatatlan maradt. Fölemelte fejét és ránézett, idegen tekintettel.

Úgy megváltozott, mint a színész, ki átöltözik. Hihetetlenül megkövéredett. Mióta abbahagyta teste sanyargatását és mindent evett, amit szeme-szája megkívánt, zsírpárnák rakódtak testére, hátán és nyakán rózsaszín hurkákba torlódott a hús, álla alatt toka gömbölyödött. Arcán pedig mintha maszk lenne, ismeretlen, majdnem isteni visszfény, a hatalom, öntudat, biztonság ragyogása, mely a szemlélőt zavarba hozta.

Agrippina megsemmisülten távozott.

Különben jó hírek érkeztek mindenünnen. Keleten, az örmény harctéren, Szíriában végül döntés történt. A római sasok előrerepültek. Corbulo, aki néhány szedett-vedett keleti légióval vonult fel az örmények és velük szövetkezett parthusok ellen, kifárasztva az agyafúrt keletiek folytonos visszavonulásától, tettre határozta magát. Hazaküldte az öregeket Cappadotiában és Galetiában soroztatott, aztán feldúlta Tigranocertát, Artaxalet elfoglalta és hadseregét odavetve, nyílt csatában legyőzte Tirades örmény királyt. Rómát kivilágították. Nero megkapta az imperátor nevet.

Most a palotát, melyben eddig lakott, egyszerre szűknek érezte. Elvitette a régi császárok szobrait, melyek reánehezedtek és az oszlopcsarnok előtt felállította a maga szobrát, egy száz láb magas bronz kolosszust, mely akkora volt, hogy ő is megilletődött, mikor reátekintett képmására. Régi ruháit mind elégette. Minden nap új tógát öltött, melyet este eldobott. Fürdőszobájába tizenkét mérföldről bevezettette a tenger vízét úgy, hogy az óceán egyenesen kádjába folyt, egy másik csapból pedig forró, kénes forrás gőzölgött, mely Baieből érkezett. Maga vette kezébe az udvartartást is. A szakács, ékszerész, illatszerész, a kenőcsök őre, a szabó, a varga neki tette meg jelentését. Most a palota termeivel és csarnokaival, borospincéivel és családi kriptáival egész városrészt alkotott. Kertjében szelíd párducok s oroszlánok sétáltak, minden fa mögül egy isten tekintett rá.

Legtöbb gondot okozott azonban a dolgozószobája. Ezt folyton szépítette. Gyöngyházzal és drágakővel rakatta ki falait és szobrokat állított íróasztala fölé. Itt ült reggeltől estig. Csakhogy a munka nem ment. Görcs állt kezébe, az íróvessző kihullott belőle.

Tépelődött, mi lehet ennek az oka. Egy napon aztán megjelent előtte egy nőarc, halványan és véznán. Octaviát látta.

- Ő az oka - mondta hangosan - mindennek ő az oka - és csodálkozott, hogy eddig nem jött rá.

Octaviát soha, egy pillanatig se szerette. Akkor se, mikor hozzáadták. Azóta a közöny undorrá változott és fájdalmat érzett, valahányszor közelébe jött. Fekete, egyszerű haját lesimítva hordta. Aztán valami idegen volt az arcában, mely lehűtött minden szenvedélyt. Vontatottan beszélt, előre megfontolva, amit mond és mereven nézett, örökké egyforma kék szemével, mely kedélytelenséget árasztott. Annak idején iskolás irodalmi műveltséget kapott, nem mint a korabeli nők és sohase érdekelte az, amit a császártól hallott.

Bátyja halála után az ebéden se jelent meg. Egyedül evett. Ha pedig emberek közé jött, nagyon ritkán, hátra-hátratekintett, nem áll-e valaki mögötte. Rendesen bábuival játszadozott a szobában, melyek piros, kék ruhában ültek a pamlagon, olyan lelketlenül tekintettek mozdulatlan szemükkel, mint ő. Ezeket öltöztette-vetkőztette, dalolt nekik, kis altató nótákat.

Gyermeke nem volt. A császár a lupercalia-kor, mikor a meddő nőket szíjostorral paskolják, az utcára vitette őt és maga a főpap érintette ágyékát. Az se használt.

- Meddő - mondta a császár - és engem is meddővé tesz.

Nero még nem ismerte a nőket, csak az ő savanyú csókjait és kopár öleléseit. Biztos volt abban, hogy ő sorvasztotta el nagyra törő tehetségét, aki jeges testtel jár a palotában és megfagyasztja maga körött a levegőt, az ő lángjait is, melyek ki se törhettek miatta. A császár kielégületlen lélekkel szólogatta az örömet. Azokra a szerelmekre gondolt, melyek felolvasztják bennünk azt, ami másképp oldhatatlan, a langyos testek ernyedésére, a lázakra, melyek verseket sugalmaznak. Mit is kaphatott tőle? Megvetéssel intett.

Zodicus és Fannius is sokat beszélt erről, de a császár már unta őket. A költők ismételték magukat és nyíltan zsarolták őt.

Más társaságra vágyakozott. Jól öltözködő, elmés, csinos fiúkra, hogy szórakoztassák és kedvre derítsék. Epaphroditus, görög titkára, művészi szakértelemmel válogatta össze ezt a társaságot, mint íny-csiklandó étlapot, hogy a különböző emberek sikeresen kiegészítsék egymást. Paris, a római nők kedvence a siker volt. Doryphorus, az írnoka, a szépség, Anicetus, a vad tengerész, a császár egykori nevelője, az érdes férfiasság, Senecio inni tudott,Cossinus adomázni, Anneus Serenus, Seneca rokona, hallgatóként szerepelt, az a csöndes-társ volt, ki minden barátságban nélkülözhetetlen, és önfeláldozásával, hűségével, szenvedő tétlenségével váltja meg jelenlétére való jogát. Otho pedig az élc volt, a léha és kedves nőhódító, ki szikrázó elmésséggel meséli el azokat a kalandokat, melyeket két világrészben élt át.

A császár itt jól érezte magát. Könnyebbség volt számára köztük élni, akik sima modorukkal kellemessé varázsolták a percet, nem áskálódtak, mint az írók. Az élet így elviselhetőnek tetszett. Különösen Othot szerette, a questort, aki előkelő consuli családból származott, két marokkal szórta a pénzt, nem ismerte a bölcseket, de olyan epikureus volt, hogy magán az iskolaalapítón is túltett. Piros száján jóllakott mosoly lebegett. Kétértelmű tréfákat mondott, melyeket a színházakban hallott, mimosoktól. Mértékkel evett és ivott, de a szerelemben telhetetlen étvágyúnak mutatkozott. A császárt valósággal elkápráztatta, mikor a hálószobák titkait szellőztette, felsorakoztatta szeretőit, a zöld szüzeket és érett asszonyokat, a senatorok tisztes feleségeit, a péknéket, vargánékat és a felszarvazott férjeket is, kik andalító ártatlansággal semmit sem tudnak a történtekről.

Epaphroditus egyszer nőket is hozott. Lakoma után, hogy a császár vendégei végigdőltek a párnákon, híres szépségek vonultak föl. Nevezetes lányok, kiket mindenki ismert, de jó családból való patrícius-asszonyok is, kik titkos meghívó kaptak. Nero közönyösen szemlélte a nőket és azután szemét egy rabszolganőre vetette, aki a sarokban üldögélt, nem volt se szomorú, se vidám, tetszeni se akart, mint a többiek, akik versenyeztek kegyéért, csak nézett maga elé. A termő természet nyugalma lakozott benne.

Ezt magához intette. Ölelésében megismerte azt az áldott vágyat, mely tápláló, mint a kenyér és szomjúságoltó, mint a víz. Haza-menet jól esett látni Octaviát, és tudni, hogy porig alázta. Más öröme azonban nem volt. A nőt csak addig szerette, amíg látta később elfelejtette. Ha gondolkozni próbált róla, azt érezte, hogy van és jó hogy van, semmi többet. Ennek a vágynak csak boldog jelene volt. Múltja és jövendője nem.

- Ez lenne a szerelem? - kérdezte Epaphroditustól. - Hol maradnak a szárnyas szavak? Mért nem jajgatok és énekelek, mint a költők?

Megint barátai között élt, akiket már kifárasztott. Félt egyedül maradni. Ahogy kedvelte azelőtt a magányt, úgy irtózott most tőle, folyton hallani kívánta hangját és a mások hangját is, akik körötte voltak, nehogy csönd következzen utána.

Epaphroditusnak pedig ágyáig el kellett kísérnie és ott beszélni, amíg el nem alszik.