Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 18. szám

Schöpflin Aladár: Heltai Jenő
- Ötvenedik születésnapjára -

Régóta az a gyanúm, hogy mindazok között, akik ma életükről Magyarországban a nyilvánosság előtt írásban számot adnak, Heltai Jenő a legokosabb ember. Abban az értelemben írom le a szót, hogy okos ember az, aki jól tud élni. Semmit távol nem tartani magától, ami az életben jó és minden rosszat lehetőleg visszaszorítani, úgy forgatni magában, hogy rosszasága mennél kevesebb fájdalmat okozzon. Élvezni minden szépet, kedveset, de elkerülni mindent, ami csúnya és kellemetlen és ha mégis találkozni kell vele, hát kiközömbösíteni azzal, hogy reádobja a humor szivárvány-leplét. Óvakodni a nagyképűségtől, ami a legnagyobb ostobaság a világon és inkább elviselni a frivolitás vádját, amely nem egyéb, mint a nagyképűek irigysége azok ellen, akik élni tudnak. Menekülni onnan, ahol a frázis fertőzete pusztít, amely olyan, mint az aranka nevű növény - kipusztít maga körül minden célszerű és hasznos tenyészetet. Nem taszítani el magától semmi örömet, akár a pénz, akár a szerelem, akármi más adja, de nem kerülni egyiktől sem függő helyzetbe, megőrizni mindig a férfi-ember fölényét azokkal a dolgokkal szemben, amelyek az életben hozzá ütődnek. Nem vetni magát alá semmi szenvedélynek, mert a szenvedély az embert kivetkőzteti önmagából s olyanokat csináltat vele, amiket nem is ő csinál, csak a következményeiket kell viselnie. Nem ambicionálni semmit, mert az ambíció meghamisítja az embert, holott mindenki annyit ér, amennyire igazi tud lenni. Megérteni mindent, amit megérteni érdemes, de nem ítélni, mert az ítélet nem lehet igazságos. Honnan veszi ember, magával és a világgal tehetetlen lény, azt a bátorságot, hogy ítéljen, mikor nincs az az egyszerű dolog a világon, amit teljesen, maradék nélkül meg tudna érteni? Meglátni minden érem másik oldalát, mert úgyis valószínű, hogy mind a kettőre hamisságot vésett a véső és mert disztichonból jobban lehet epigrammát kihozni, mint egy sor hexameterből. Nem félni a szomorúságtól, mert ha félek tőle, csak annál biztosabban rám jön, ha meg keblemre ölelem, talán mégis ki tudok hozni belőle egy mosolyt. Ez mind az okosság dolga, amely végeredményben nem egyéb, mint fölény az élettel szemben. Heltai Jenőben többé-kevésbé mindebből megvan valami.

Egész életében mindent távol tudott magától tartani, ami szelleme harmóniáját megzavarta volna. A sötét, korlátolt fanatizmussal talán nem is tudna egy utcában lakni. Gyűlölködni ostobaságnak tartaná, okos ember sajnálja azt, akit az oktalan gyűlöl. Haragudni sem tud, pedig nem is akarja, hogy igaza legyen. Csak elfogadja az embereket úgy, amilyenek, úgyse maguk tehetnek róla. Ki hallotta őt politizálni? A közélet cirkuszába jobb publikumnak lenni, mint aktornak - még így is éppen elég port vernek a szemébe és így is éppen elég rossz illat kerül az ember orrába. Az emberen segíteni nem lehet, tehát nem érdemes izgatódni a sorsán - minden keserűséget bele lehet szorítani egy epigrammába s ezzel elhárítani magától.

Az irtózás mindattól, ami ember-boldogítás, politikai és társadalmi agitáció, lárma és heves gesztus, disputa és nagyképűség - az okos kételkedés mind abban, amit az emberek nagyra tartanak - alapjában véve a lenézés minden ellen, amit az emberek társadalmi konvenció, frázisba csomagolt érdek, hiúság és rosszakarat tégláiból falul építenek a józan megértés, a természetes igazság elé - Heltai Jenőt arra vitte, hogy egy külön világot teremtsen magának. Ezt a világot írja meg regényeiben és novelláiban. Ebben a világban nincsenek nagyképű, sűrűvérű emberek, itt mindenki könnyen él, mert csak a pillanatnak él, mindenki nagyon egyszerűen és őszintén beszél és cselekszik, mert olyan a levegője, hogy csak egyszerűen lehet benne beszélni és cselekedni. Egy furcsa, különös, semmiféle realitásban fel nem található bohémvilág ez, amelyben királyok ivadékai az ablakon másznak ki a hotel portása elől, kifizetetlen számlát hagyva hátra, vidám művészek még vidámabb nőcskéikkel kacagnak a saját koplalásukon, szerkesztőségek rettenetes komplotokat szőnek garasos előlegek kivasalása végett, kis masamódlányok könnyű nyári szerelmeken tanulják meg öntudatlanul a nagy kokottok mesterségét, hogy egy életen át visszavágyódjanak a kopott, de annyi boldogságot rejtő hónapos szobába, bohókás, furcsa alakok kergetőznek, önmagukat és az egész világot parodizálva. Egy egész különleges, Heltai által kitalált bohém-világ ez, amelyet csak egy dolog fűz össze a tényleges valósággal: a belőle kiáradó ifjúság lehelete. Fiatalnak lenni annyi, mint könnyelműnek, vidámnak, de mindenekfelett őszintének lenni és szeretni az életet, mindenekfelett az életet szeretni, közvetlen közelében lenni meleg buzgásának, örülni neki, élvezni tudni, becsületesnek lenni a léhaságban, hangosakat kacagni, jó szívvel viselni a szegénységet, lenézni a püffedt, jóllakott polgárokat, akik szuszogva mennek életük robotos útján, nem ismerik a dalt, csak a jóllakott böfögést, kinevetni a fontoskodókat, akik a fejüket csóválják mindenen, amit szívesen csinálnának, de nincs bennük hozzá elég őszinteség. Nem nagyon erényes világ ez a Heltai világa, ha erkölcsbíró beletéved, bizony pórul jár benne, de a képmutatók száműzve vannak belőle, itt mindenki olyannak mutatja magát, amilyen valóban. Rosszaságot nem követel el senki benne, ennek a fogalma is ismeretlen ebben a boldog, kedves világban, de mindenki mindig kész mindenféle apró csirkefogóságra. Nincsenek itt nagy erények, mert az erény patetikus és majdnem sohasem őszinte, de bűnök sincsenek, mert a bűn csúnya, szomorú és ostoba. Egy újfajta Elyzium ez, amelynek mezőin súlytalan, gondtalan és mindig vidám teremtések kergetőznek. Néha elborul a napsütés és hűvös szél fut végig a boldog mezőn, ilyenkor a mulatozóknak lekonyul a feje és megérinti őket a mulandóság fájdalma, szemükben ravatali koszorúvá lesznek a mező virágai, de aztán megint kisüt a nap: ha elmúlik az öröm, az ifjúság, az élet, annál inkább sietni kell élvezni, amíg itt van. Senki olyan szépen és őszintén nem tud visszavágyni az elmúlt ifjúságba, mint Heltai és senki sem tiszteli úgy az ifjúságot akkor is, amikor az övé már elmúlt, mint ő. Azt hiszem, ő titokban azt tartja, hogy csakis a fiatal ember az igazán ember, csak az tud élni s aki túl van az ifjúságon, annyit ér, amennyit meg tudott őrizni belőle magában.

A savoir vivre művészetét érti Heltai legjobban valamennyiünk között, ez az, ami őt kiemeli mindazok közül, akik ma magyarul írnak. Keserűség, harag és fanatizmus nélküli író, aki megtalálja a maga teljes kifejezését és ezzel az élet enigmájának megoldását egy szomorúan ironikus vagy egy könnyelműen vidám mosolyban.