Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 17. szám

Szedő Mihály: Álom, virágzás

Atyámfia, gazdag lakomákban ingen sem osztozó,

hanem csak kopasz szőlőhegyeken mezgérel maradt fürtös szüret után
alázatos ujjad és szemed nem nyílott még meg a világító Napnak,
csupáncsak vetett árnyékát befogadni -: fakó az árnyék,

mint a város-virrasztónak nappal-nem ismert, örök éjszakája,
ki mindegyre vártál s virágjában a kert vak néki, kelyhét a liliom összevonja,
alszik a fa akkor, gyümölcseit érlelő, álmában ringatván már csak a fészkek lakóit.

Nem vigadozhat az ifjak vitéz játékai láttán s a kapukban ülő
vének foghíjas, szelíd fecsegése nem hat füléhez,
huzamos léptei konganak egykedvűen a kőfalak ormán.

Ottan-ottan a holdnak valamely kóros szerelmese tél-túl kószál,
vagy egy gonosz-szándékú búvó-zugolyából lapulva el-kioson,
mígnem kakasszóra, őrváltáskor, mint a kísértet, pillát hajt a győztes Nap előtt, maga-megvonván.

Mikor szemed föltárul, egyszer csak meglátod mátkádat a verőfényes mezőn
s a hangtalan, teljes virágzást szűzlő szemében,
benne a napsugárnak száz hímporos méhe pihegvén.

S egy szemfordulásból megpillantod a völgyben a tündöklő tábort
juhok nyája közt elnyújtózni, a békét
tábort a delelő világban -: Mily szépek Jákob a te sátraid!