Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 15. szám · / · Figyelő

Laczkó Géza: Haraszti Gyula

Ennek a csöndes tudósnak pályája, aki mellett életem csodálatos varga-betűkben kanyargott, szinte iskolai mintája az idegen stúdiummal foglalkozó magyar tudós sorsának.

Mint gyermekeinek házi tanítója kerültem vele először érintkezésbe. Én második gimnazista voltam, az elhunyt meg a kolozsvári egyetem tanára. Hogy elvégeztük a napi feladatot a gyermekszobában, be-behívott dolgozójába, ahol szerteszét hevert a Le Temps sok, hosszúkásra összehajtott száma, ahol tömérdek, hátukon előttem ismeretlen neveket villogtatót díszes könyv állt a polcokon, ahol az iskolai padokon tyúkszemet kapott sovány csontjaimnak csudásan puha volt az ottomán, és kikérdezett a piarista gimnáziumban uralkodó állapotokról, beszélt gyermek-nevelésről, irodalomról, tudományról, az életről. Én elfogódottan, de szókimondóan vallottam s a tanár úr (csak így volt szabad szólítanom) fejét csóválta, néha mosolygott, elítélő, keserű nyilatkozatokat tett. Negyedikes lehettem, amikor egyszer ideadta három kötetes Moličre-életrajzát, olvassam el. Aztán megkérdezte, mi a véleményem róla. Azt mondtam, nem értem. Nehéz. "Nehéz! Nem érti?! - mondogatta - Nem lenne szabad nem értenie!"

Pedig nemcsak nehézkesen kibomló mondatait nem értettem akkor, a köztünk lévő s engem nagyon megtisztelő szinte baráti viszonyunkat sem értettem.

Most már megértem.

Ott élt szegény Jules mester Kolozsvárt franciás kultúrájával, francia tudományával sem nem eléggé nyugatra, sem nem eléggé keletre, hogy lelkével együtt zengő levegő vegye körül - szellemileg egészen egyedül s francia tudományos búvárlatokkal foglalkozott olyan egyetemi könyvtár mellett, amelyben a francia irodalom nagy alkotásai jobbára csak olcsó-könyvtárbeli fordításokban voltak meg. A francia lelket boncolgatta, amikor a magyar szellemi élet, a politika fáklyáját követve, a némethez törte magát, s ott, ahol fontosabb volt a már akkor nagyon követelő hangú románsággal szemben magyarnak lenni, mint Pierre Corneille spanyol mintaképei után kutatgatni... öt vagy tíz hallgató előtt, mert franciával foglalkozni, Kolozsvárt, a 90-es években, fölösleges s kissé bolondos fényűzés volt.

Az igazság az tudniillik, hogy eleven érdeklődésű, bár lassú, kevés dolgozású íróként, sőt újságíróként kezdte s egy francia kultur-oázis egyetlen lakójaként fejezte be pályáját a nagy sivatagban... Mi láttuk, hogy befejezte, pedig tulajdonképpen még meg sem kezdte, mert hisz ő szorosabb tudományos kapcsolatot akart teremteni a magyar s a francia szellemi élet között, lefordította Faguet-t, Moličre mellett megírta Corneille és kora című művét... s a budapesti egyetemre egy idegent hoztak és Haraszti Gyula akarva-nem akarva visszanyomult a keserű egyedülségbe. Amit tanult, magának tanulta, a maga könyveiből tanulta s tanári apostoli szerepe tanítvány híján hosszú monológgá lett, kis gimnazistával közölte csüggedt gondolatait, mint Hamlet, ha más nincs, a sírásóval.

Hiába állt asztalán Faguet saját-kézzel dedikált arcképe, hiába lett akadémikus, hiába közölte a Budapesti Szemle dolgozatait, Haraszti mellől hiányzott a rokon szakmaiak tudományos közvéleménye, a nagy tanítványgárda, a dolgozási nagyobb lehetőség, egyszóval mindaz, ami nélkül tanár-tudós nem lehet igazán sem tanár, sem tudós.

Mondják, hogy nem is abból a fából faragták, amelyből a fáklya-hordó tanárokat vágja ki a végzet. Lehet. De ha nem lett nagyobbá, felerészben a viszonyok felelősek érte. Mondják, hogy nem beszélt jól franciául. Lehet, hogy magyarosan vágta kissé a mondatokat. De merem állítani, hogy, ha Victor Hugo nem Jersey-re, hanem Kolozsvárra kerül, maga sem jár különben. Ha teljesen meg akarta magát értetni, tanítványai (amaz öt darab: egy kisasszony, egy kispap, egy jogász és két valódi hímnemű francia-szakos filozopter) kedvéért kénytelen volt magyarul beszélni, mert - tessék csak megpróbálni! - igen nehéz romanistának lenni Magyarországon, ahol egy Doumic irodalomtörténet s egy Brunot nyelvtan bevágása francia tanárrá biggyeszt föl bárkit, ahol a tulajdonképpeni kiinduló pont, Gröber Grundriss-a a romanisztika áhított végső csúcsa, ahol ó-francia szöveg-kiadás a lehető legfehérebb holló, ahol a nélkülözhetetlen Hatzfeld-Darmesteter szótár ritkaság, ahol az oláh nyelv pesti egyetemi tanszéke nem a romanisztika ága, de nemzetiségi nyelv katedrája volt, amelyről a szegény jó öreg Ciocanu oláh társalgási gyakorlatokkal, "a köröm piszkos"-féle mondatokkal szórakoztatta hallgatóit.

Aztán, kérem, van román filológia, ehhez nyelvész kell, minden román nyelv alapos tudója, aki azt méricskéli, helyesek-e Diez etimológiái, a truie szó csakugyan Trója nevével kapcsolatos-e, aztán van francia nyelvészet: nyelvtörténet, nyelvtan, nyelvfilozófia, aztán van francia irodalomtörténet s ennek is három, de legalább is két ága: az ó-francia s a modern. Újabb három egész ember!

Mindezt egynek alaposan, egyetemi színvonalon tudnia, művelnie, tanítania lehetetlen!

Erre a lehetetlenségre szorították a magyar viszonyok Haraszti Gyulát, aki nem volt filológus (Faguet, sőt Brunetiére sem az), aki nem volt ó-franciázó (Lanson sem az!), de aki jól ismerte a klasszikus XVII. századot, s ha egész életében az ő nagy munkabírásával, szorgalmával, alacsonyabb röptű, de pontos pillantásával ezt művelhette volna, nemcsak magyar, de francia szempontból is sok maradandót alkothatott volna.

Így is azonban annak a kis tudós-körnek tán legszerényebb, de nem méltatlan katonája költözött el halálával közülünk, amely szakját európai színvonalon, európai stíluskészséggel igyekezett művelni, s amelynek vezére - Péterfy Jenő volt.