Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 14. szám · / · Figyelő · / · Szabó Lőrincz: Debreczeny Dezső: “Miért büntetsz engem?"

Szabó Lőrincz: Debreczeny Dezső: “Miért büntetsz engem?"
II.

Szó sincs róla, hogy kész író lett volna. Sok új verseskönyvet ismerek, melyek közül akármelyik “készebb" Debreczeny kis füzeténél - készebb, mutatósabb, relatíve értékesebb is. De ezeknél, kevés kivétellel, a készség nem komoly, belső felkészültséget jelent, hanem megválást, tovább-nem-jutást, a legnagyobb kerékkötőt: a Kunstfertigkeit-ot. Veszedelmes dolog jóslásokba bocsátkozni, de a jelen esetben mégis azt hiszem, hogy ez a szépen nyiladozó virág hulltában is több, mint sok-sok gyönge gyümölcs, melyet mások szellemének napja jól-rosszul megérlelt.

Ha élne, még nem írnék róla, biztos, hogy hamarosan kitűnő írások kerültek volna ki keze alól. Azonban az előttem levő régi 30-40 vers soraiban és strófáiban oly tiszta jelei vannak az igazi hivatottságnak, hogy nem mehetünk el Debreczeny neve mellett a legőszintébb sajnálat érzelmei nélkül: meg kell csinálni a szomorú lezárást, leszámolást, elkönyvelést.

Mindenekelőtt látszik, hogy ha verset írt, nem az volt a célja, hogy csak verset írjon. Nem a vers, ez a hiúság, ez a magasrendű hiúság volt előtte fontos, hanem az, hogy kifejezze magát. Tudom, hogy mindenki ezt hiszi magáról ha ír, de hát istenem, oly jó az embernek megcsalni magát! Látszik, hogy életszükséglet volt számára az írás, és alapjában véve minden ezen fordul meg. Még nem sikerült neki minden, technikája ügyetlen, ritmusa nehézkes és csikorgó, rímei sokszor kócosak, fésületlenek. Itt-ott előcsillan valami, ami Adyra emlékeztet. Adyt nagyon szívébe zárhatta, hatása azonban nem segítő, lendítő és fejlesztő erő nála, inkább béklyó, melyből menekülni szeretne. Debreczeny esetében is megismétlődik az Ady-hatások mindig ugyanazon eredménye: a megrontás. Vannak a legnagyobbak köz, akiktől nem lehet tanulni, akiknek hatása megemészthetetlen: Ady ezek közé tartozik, Petőfi is: az ő színeik mindig átsütnek az új fátylakon - és vannak, az ösztönnél az intellektushoz közelebb álló költők, akiknek nem kevésbé értékes egyénisége oldható anyagból áll: Arany és Babits. Akik az előbbiek “iskolájába" kerültek, azok számára nincs remény, az utóbbiak termékenyítőleg hatnak, vagy legalább is hathatnak. Petőfi szükségképp epigonokat nevelt, ő mostoha apa, a magyar költészet igazi apja és jóságos tanítója azonban örökre Arany János marad.

Debreczeny is ott jó, ahol nem érezzük rajta az Ady versek ízét. Kötetében van egy kis megalkuvás: a naturalista festés nem sikerül neki, mégis felvette a fogolytábori élet kínjairól szóló gyöngébb verseit is füzetébe, kétségtelenül szenvedő társaira gondolva, holott bizonyára érezte, hogy a merengés, hazagondolás és a szerelem meleg hangulatait sokkal sikerültebben tudja megrögzíteni. (A házunk, Májusi eső.)

Lelkében igazi költő volt, csak még nem találta meg a maga formáját. S bár figyelmeztetni kellene a fiatal költőket, hogy Aranytól vagy Babitstól ne csak a formát lessék el, mert hatásuk ekkor épp oly gyilkoló lesz, mint a Petőfi-Ady-féle hatás - mégis azt mondom, és Debreczeny esete is ezt bizonyítja, hogy a forma az a végső eszköz, mely tökéletessé teszi sok más, talán a formatudásnál is fontosabb követelmény együttes munkájának eredményét. De így is van füzetében elég szép és jó részlet, pl. a Foglyok-ban: “Óh nem volt ott hős s nem volt becstelen gyáva. Csak kimerült állat!" Vagy a Játék friss sorai: “Cserebogár dong, zsong a bereg, Széles az ég s a szíve remeg," - és előbb: “Gyümölcsfák súlyos illata leroskad," - vagy a Májusi eső dalszerű ütemei: “Májusi esőn fürdik a por ma, Mártom a szívem a bíboros borba." Kissé Adynak a Csóklovag, a Ma temetünk babám és a Csonka falak, de vannak ezekben is igazán jó részek, pl.: “Manók rikoltnak, béka szól, Iszákos sellők lejtnek, Ma tarka-csörgős köntöse Van a vén, pókos estnek," -: “iszákos" helyett ugyan “mámoros" értendő, de nem megkapó a szürke alkonyt szövögető “vén, pókos est"? Jó vers a Te nem tagadsz meg és a Menekülés, és nagyon finom, hibátlan e strófa: “Színekben fürdöm, színek habját bontom, Színek hullámán altatom a gondom S hangot vegyítek, száz langy hangot egybe, Hangok langy gyöngyét így szűröm fülembe." Furcsa keveredése a banális avultságnak és a meglepő szépségnek e szerelmes sor: “Óh Drága Lény, ki létem íze lettél" -: a “Drága Lény" egészen rossz, de a szerelem testet-lelket betöltő, állandó, édes érzését lényeget-eltalálóbban talán nem is lehet kifejezni, mint ezzel a pár szóval: “...ki létem íze lettél", mely különben eufóniában is kitűnő. - Ez az utolsó idézet világosan mutatja a forma rendkívüli fontosságát a költészetben. Itt sikerült az írónak úrrá lenni tárgya fölött, és azonnal a legszebb, legtömörebb lett kifejezése.