Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 14. szám · / · Figyelő

Füst Milán: Körmendi Ferenc: Mártír

Meglepő kis könyv.

Három elbeszélés van benne. kettő realisztikus témájú és feldolgozású - a középső lírai témájú és stilizált.

A két reális elbeszélés sem egyforma feladatot old meg. Az elsőben (Mártír) egy néptanító aljas élete van ábrázolva a külső jellemzés eszközeivel: - azzal, amely megjeleníti az alakokat -, a másikban lélekrajz foglaltatik, vagyis belső története annak, hogy milyen hatást tesz az emberre, ha bűnösen nagy pénzhez jut. (Halott ember nótája.)

Már az első elbeszélést is - az ember olvassa és felette csodálkozik. - Mert: mindazt a furfangot, ügyességet, technikai képességet együtt találja benne, amelyre egy jó elbeszélőnek feltétlenül szüksége van... Sehol egy botlás, egy ügyetlenség - a történet simán legördül... S a legnehezebb fordulatokon oly könnyed kézzel vezet át: - oda se neki!...

Csakhogy: már az elbeszélés közepén gondolkodóba esik az ember... - és ezt gondolja: - Vajon mire való ez a nagy ügyesség?

Vagyis: - nekünk egyre jobban érdeklődnünk kellene az alakok iránt s mikor már a technikai virtuozitáson kicsodálkoztuk magunkat - el kellene azt felednünk az Igazság kedvéért... a szent Igazság s az Örökélet kedvéért -, vagy hogyan nevezzem azt, ami minden művészet mélyen rejtező lelke!...

De nem ez történik: - mi hamarosan belefáradunk az elbeszélésbe - és hamar kifogásolni kezdjük a következőket:

Az alakok jól vannak ugyan megjelenítve - de nem eléggé ahhoz, hogy az egész életüket el tudnók belőle képzelni -, márpedig hogyan lehessünk megelégedve, ha valaki oly tisztelettel és például engem csak abban az egyben ábrázol, hogy milyen vagyok, amikor unalmas vagyok, vagy amikor borotválkozom... Ha e pillanatokban: - tehát kényelemszerető mozdulataimban - nyújtózkodásomban s ahogyan a tükör előtt borotválkozás után gyengéden megsimogatom kövérkés államat -, ha ebben benne van lényem egész, határtalan és furcsa természete -, amely mindnyájunkkal közös - tehát ismerős -, de amely egyikünkkel sem teljesen azonos -, tehát ismeretlen és kifürkészhetetlen... ...(ó Tolsztoj!) - ha mondom az ábrázolat ilyen, akkor mi kenyeret rágcsálva s az igazság boldogságától megborzongva hajlandók vagyunk ezt az embert legközönségesebb életének éppen legunalmasabb napján végigkísérni összes utain - és nem fog érdeklődésünk egy pillanatra sem lankadni... Véle ülünk le ebédjéhez, véle kanalazzuk a levest - s még azt is boldogan élvezzük, ami életében csúnya - mert így igaz: - vagyis így válik még ismertebbé az, ami kiismerhetetlen és teljesebbé - ami ki nem teljesíthető! - Mi másról szól Oblomov első kötete? Egy ágyban eltöltött unalmas élet két napjáról ötszáz oldalon.

- - Hiszen nem lehet még azt sem állítani, hogy Körmendi könyvében hamis hangok volnának... - Igaz ott minden - csak nem eléggé igaz... Az ember sokszor olyaténképpen bosszankodik, mint amikor tőle rosszul citálnak - kiszakítanak szavaiból valamit az elejével és végével való összefüggése nélkül...

Már pedig az igazság olyan étel, mint a kenyér!... (Ó Tolsztoj!) - mert az embert teljesen kielégíti... komoly étel, igaz étel - nem csokoládé!...

És aki azt a nagy bátorságot veszi magának, hogy az igazságot akarja bemutatni - annak először is ismernie kell az életet! Érett és nem könyvből tanult, vagy fantáziából merített élet-ismeretre van szüksége, hogy elénk állíthassa töredékében is az egészet s úgy: hogy abban szép és csúnya, megható és nevetséges, kedves és ocsmány benne foglaltassék - mégpedig a horizont természetes távlatában s a fő-személy centrikus helyzetéből nézve... Sem nagyítva sem kicsinyítve, sem elnagyolva, sem stilizáltan - hanem természetes távlatból: - s ha így tesz az író akkor örökíti csak meg igazán az élet zavarosnak és érthetetlennek látszó s mégis magas értelmet kifejező esemény-sorozatait... (Realizmus.)

S ha erre törekszik valaki, akkor a legnagyobb feladatra vállalkozott, mert vagy pompás lesz az, amit csinál, vagy hazug semmiség... Mert: mihelyt nem minden szava igazság s mihelyt látása nem tökéletes, akkor hazudik. Az igazság felét mutatni annyi, mint azt torzítani, bepiszkítani, elrontani.

Hiszen - nem mondom, nem szabad a fiatal Körmendire oly nagyon haragudni, nem vét ő oly nagyot az igazság ellen - csak éppen egy kicsit könnyen veszi.

Tehetséges ember ő - s mindarra szükség van amit ő tud - ahogyan a zongoraművésznek is szüksége van nagy biztonságára: - valóban - a beidegzés legyen tökéletes! Egy pillanatig se legyen gondja rá, melyik billentyű hol van - de mikor már itt tart - akkor kezdődik csak a művészet: hogy ezt a tudását lelke szolgálatába állítsa... Mert a lágy billentés arra való, hogy lágy érzéseket fejezzen ki s az erő, hogy indulatokat harsogjon.

És ugyanezt lehet mondani másik elbeszélésére is: - a belső világot egészen ismernie kell annak, aki ismertetni akarja...Aki a lélek titkait akarja felfedezni: az egész lélekről mondjon mesét... (- Ó Dosztojevszkij!) Ha elvesztettem a zsebkésemet s efelett kesergek: ez a kesergés nem téma - ez így csak közepes mondanivaló lehet... de mihelyt megismertet engem, hogy ki vagyok - akkor már nem közepes!...

- De: hogy gyilkos vagyok - magában az sem téma - s hogy meglopok egy haldoklót az sem téma - csakis akkor, ha arra való, hogy egészen megmutassa, ki vagyok... Ha mindez csak eszköze a határtalanság ábrázolásának - ha mindez csak hullámverés, amely a tenger nagy mélységeit sejteti velünk!

Nem - még azt sem lehetne mondani, hogy Körmendinek középszerű mondanivalói vannak... Csak nincsenek mély mondanivalói... Ő még csak nem is törekszik arra (s ez már bosszantó), hogy olyasmit fejezzen ki, amit még előtte nem fejeztek ki, sem olyan igazságot, amely még csak most kezd derengeni benne - de ő sem nyugszik addig, amíg fel nem erőszakolja a horizontra - hogy süssön mint a nap... - Ő csak olyat mond, amit már régen tud - de hogy honnan tudja, nem is képzelem...

Régen, egyszer nőkről gondolkodván a következő jutott eszembe: - A legtöbb okos nő, akivel eddig találkoztam olyan benyomást tett - hogy okosságait nem ő találta ki, csak átvette... Mert: - ha az ember valamire maga jött rá - s még ha a legrégibb igazságra jött is rá - rögtön megérzem, hogy ez neki magának jutott eszébe - ennek a mondanivalónak megvan az a forrósága és érdekessége, ami minden élmény emlékének: - a kész eredmény közli a lezajlott gondolatmenetet - intenzíven átéljük, amit hallunk, mert ez a közlés szuggesztív: - a töprengés gyötrelme benne izzik a legrövidebb axiómában is...

Az előadásnak ezt a tulajdonságát nevezhetnők közvetlenségnek - a szó egy eredetibb értelmében.

Körmenti közvetlen előadó, de nem ebben az értelemben... - Témái érdekesek: és mégsem tudnak eléggé lekötni... Mert nem érezzük, hogyan jött rá igazságaira... Mert nem érezzük szavai mögött a gondolatmenetet... Valami hiányzik belőle: az igazság meggyőző ereje!... A szuggesztív erő!

Valaki egy haldokló vagyonát ellopja... - hiszen ez csak érdekes téma!... - hiszen mi mindnyájan kapzsi emberek vagyunk, akik képzelegtünk vagyonról és bűnről...

De mi jószívű emberek is vagyunk, akik csak képzelegni tudunk - de a kivitelben rögtön meg is állunk... Szóval nagyon jól megtudjuk érteni, ha valaki bűnébe belepusztul...

- Körmendinek az a hibája, hogy nem eléggé érdeklődik az élet s az emberek iránt - megelégszik egy nem elég mély ismerettel - az út közepén megáll... - S innen, e helyről aztán oly ékesszólással mondja el amit tud, hogy az ember majdnem elfelejti, hogy ez még csak a fele sincs!...

Éppen ez az oka annak, hogy egy kissé el is szomorodtunk e könyv olvasása után. Mert: bármily dicséretre méltó is az író sok, nem közönséges tulajdonsága - mégis alig voltunk képesek előre elképzelni fejlődése útját. - A forma máris túl jó a mondanivalóhoz képest - erre tehát nem mutatkozik fejlődési lehetőség... - Ha talán készsége egész építményét lebontaná - s nem hinné el magának - hogy így aztán már lehet! - hanem az életről való ismeretszerzésnek egy sokkal mélyebb ambíciójával kezdene hozzá stúdiumaihoz... Érdemes volna! - mert képességei méltóak rá, hogy az eddigieknél sokkal többet követelhessen magától.