Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 11. szám

Stefan George: A háború

1917.

"...Akiknek lelke vérzik,
kiket maguk vagy mások bűne is fedd,
szavaidat bizony durvának érzik,

Ne légy hazug, ne adj helyt semmi dísznek
és minden látomásod tárd egész ki,
hadd vakargassa rühét, aki viszket!

Mert bár beszéded súlyos, - gyógyit, és mi
keserves első kóstolásra: élő
táplálék lesz annak, ki megemészti."

(Dante, Isteni Színjáték, Paradicsom: XVII)

Miként az erdők vadja, mely kerülte
vagy vicsorogva tépte, - hirtelen
tűzvészre és ha megindul a föld,
összeverődik s egymást keresi:
úgy fogtak össze az ellenfelek
a HÁBORÚ!-sikolyra, széthasadt
hazánkban... Egység, ismeretlen érzés,
lengett be minden réteget, s zavart
sejtés: mi jön most?... Egy percre a nép,
világ-nagy borzadálytól megragadva
feledte gyáva éveit, szennyt s lomot,
s nyomorában nagynak látta magát.

Fölkeresték a hegyi Remetét:
"E szörnyű sorsban nyugodtan maradsz?"
S Ő szólt: legnemesebb e rémület volt!
Rég ismerem, mi lelketekbe rendűl,
vért izzadott félelmem, amikor
tűzzel játszottak... Elsírtam előre
könnyeimet, - s most egyet sem találok.
A legtöbb megtörtént s nem látta senki.
A legszomorúbb jön s nem látja senki.
Ti csak nyögitek a külső bilincset...
Ezek a lángjelek, de nem a Hír.
Nem veszek részt a harcban veletek.

Hálát sohsem kap a Látnok... kövek
s gúny a jutalma, ha vészt lát, - kövek
s düh, hogyha eljött. Garmadába gyűlt bűn
- a neve kényszer s boldogság -: az Ember
Lárva-hullása vezeklést kiván.
Mi bántja Ő, hogy százezreket ölnek,
ha az Életet ölik? Nem rajonghat
zengve honi erényt s idegen ármányt.
Ősz fürt, siró nő, s a telthasu polgár
vétkesebb mint az ellen: a szurony
s golyó, mely fiaink és unokáink
roncs-testére s üveg-szemébe vág.

Az Ő tiszte dicséret és itélet,
ima s engesztelés: szolgál s szeret.
Áldása kísér drága ifjakat...
Tudják mi hajtja és mi védi őket:
nem külső célért mennek, - magukért!
Mélyebb iszony fogja meg Őt. Erőket
nem mond mesének. Ki érti szavát? -:
"Ti, kik pallost lengettek hullarendek
fölött, - óvjatok a túlkönnyű végtől
s mi legrosszabb: a Vér gyalázatától!"
Erre kész törzsek mind irtassanak ki,
ha legjobb kincsük nem pusztúl bele.

Ujjongni nem kell: nem lesz győzelem,
csak sok dicstelen pusztulás... A gyártó
kézből kiszökik s önhatalmulag
őrjöng az ólom-, bádog-, cső- és kötélszörny.
Kacag, ha régi hamis hősregéket
hall zengeni, ki testvérét ragacsként
lehullni látta s a gyalázatossan
szétturkált földben lakott, mint a féreg...
A harcok ős Istene már nem él.
Beteg világok láza ég halálra
a rombolásban. Csak mocsoktalan
kiontott nedv a szent, - egész folyó.

Hol van a Férfi, aki helyt áll? a Szó,
mely ment, ha jő a későbbi itélet?
Sok korcs király, színpadi koronák,
kufárok, ügyvivők és irnokok, -
mind csupa-szám! Elkönyvelt rendben is:
ingás, majd vészes zűrzavar... De ekkor,
botjára dűlve, egyik legfakóbb
városunk szürke kültelki lakából
jött egy ottfeledt agg, percnyi tanáccsal
megmentve, mit a hangos hadonászók
végül majd megöltek: - a birodalmat...
De ő sem menthet meg a gonoszabbtól.

"Nem látod az Áldozatot s az Egység
ős Erejét?" Ez megvan odaát is.
A kényszer tette tompa s fénytelen
s átkos időkben nem kél áldozat...
Érték a nép, de céltalan: nem alkot
jelképet, és felejt. - Mit vár a bölcs?
Jólét s emberség csöpögött a locska
tömegből, s most vad mészárlásba kezd...
Alacsony hízelgés nyála után:
undok szitok tajtékja! s mi ma egymást
hecceli: egymáshoz csúszna, ha látná
irtózatos arcával a jövőt.

És mi pöffeszkedik, mint szellem? Ily szent
növény itt nem terem... Rothadt gyümölcs
a hervatag szó, mely föltámadásról
s nagy időkről beszél. Nem lesz ma új,
ki tegnap ó volt, ki egy igazat mond
s a végén téved: az a legbolondabb.
A Balgaság szól: "Holnapra tanúltunk."
Az is máskép lesz! nem véd, csak a teljes
megfordulás: látás s belső megértés.
Ki ma kiált s azt hiszi, hogy vezér -
nem tudja, hogy balsorsban tévelyeg, nem
sejt egy se hajnalt, sápadt pirkadást.

Kisebb csoda, hogy meghal annyi, mint hogy
annyi mer élni. Aki az idővel
lépést tartott, ma csak kísértetet lát.
Ez így segít (gyermek s bolond): "Te kezdted."
Mindenki s senki, - szól a kész ítélet.
Az hazudik (gaz s bolond): "Most bizonnyal
a Békeország int." Száll az idő: s ti
bokáig-térdig gázolhattok újra
a nagy Taposó mustjában... De akkor
új sarj virul már: szeme nem hizelgés,
a szeme sors-szem, melyet vas szokottság
gorgó-iszonya meg nem kövesít.

Két tábor, s nincs egy eszme, - csak szimat:
miről is van szó?... Itt: gond, nyerni, hol más
nyerészkedik... azzá lenni egészen,
mit a másikban szidnak, s letagadni
hogy holt a nép, ha istenei holtak.
Ott: pompa, szokás s egykori kiváltság
rút hencegése, míg kényelmesen
akar a bírvágy kiszuszogni... nincs fény
a legtisztább belátásban se: hogy már
hullásra érett, mit az Átkozottak
szétdúlnak, s hogy talán egy "Ember-Undor"
fog újra, másodszor, megváltani.

De dalomat nem átok végzi. Néhány
fül érti már, ha törzset s anyagot,
magvat s csirát dicsérek... látom: itt-ott,
kéz int felém, ha szólok: óh Hazám,
- túlszép, hogy idegen sarok tapodjon -
hol a füzesből síp zeng, a ligetben
szélhárfa zúg s az Álom él, a néha
hűtlen fiaktól elpusztíthatatlan...
Hol a virágzó Anya a vadon szét-
hullt, fehér Fajnak először mutatta
meg igaz arcát... Hazám, sok igéret
lakik még benned, - ez tart és emel.

Az ifjuság hoz Létrejött s Örök
Isteneket, a Nap telje után... A
vész ura sceptrumát nyilt ég urának
adja s elűzi Leghosszabb Telünket.
Az Üdv Fáján csüggő ledobta sápadt
lelkek sápadt szinét, miként a lázban
Szétdarabolt... Titkon Baldúrra hajlik
Apollo: "Egy darabig tart az éj még,
de nem keletről jön meg most a fény."
Eldőlt a harc a csillagokon: Az győz,
kinek várában a palladium s a
Jövő Ura, aki változni tud.

A költő hozzájárulásával fordította: Szabó Lőrinc [*]

 

[*] Egyedül jogosított magyar fordítás. Az eredeti Georg Bondinál jelent meg Berlinben.