Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 11. szám

Schöpflin Aladár: Apponyi Albert

Széchenyi föllépésétől fogva a legújabb időkig a magyarság minden nemzedéke nagy számmal vetett fel olyan politikusokat, akik nemcsak speciális magyar mértékkel mérve voltak nagyok, hanem a nagy nyugati nemzetek színvonaláról nézve is fényesen megállták a helyüket Európa legkitűnőbb államférfiai között. Ma divat becsmérelni a liberalizmus korszakát, de még a kimondott szó felelősségét legkevésbé érő becsmérlő sem merheti tagadni a liberalizmus korának politikai tehetségekben való hatalmas gazdagságát. Ezek közül jóformán csak Apponyi tevékeny ma a közéletben s akiket az újabb nemzedék vetett felszínre, azoknak a kapacitása, látóköre és stílusa a magyar politikai tehetség fájdalmas dekadenciáját mutatja.

Apponyi kortársai, akikkel hol együtt dolgozott, hol kemény harcban állott, Tisza Kálmán, Szilágyi Dezső, gróf Csáky Albin, Baross Gábor, Wekerle Sándor, Széll Kálmán, báró Bánffy Dezső, Eötvös Károly, Ugron Gábor, gróf Tisza István és még egy sereg más olyan politikus voltak, akik a mai generáció perspektívájából nézve szinte nagyobbaknak látszanak az életnagyságnál. Aki abban a korban helyet akart magának a magyar közéletben, azzal szemben magától értetődő követelmény volt a tehetség bizonyos színvonala, sok szellemi munkával megszerzett tudás, ítélőképesség és a politikai felelősség erős érzése. Csak azokra a küzdelmekre kell visszagondolnunk, amikor Apponyi napokon át tartó vitában állott szemben Csáky Albinnal vagy Szilágyi Dezsővel - az ember valóban Európában érezte magát, olyan országban, ahol a politikai műveltség virágzik és emelkedett szellemben intézik az ország közügyeit. Még a második-harmadik quadrilleben dolgozó politikusokra nézve is kötelező volt a politikának legalább egy kérdés-komplexumában való jártasság.

Hogy érezheti magát Apponyi a mai politika zűrzavaros macskazenéjében? Mekkoráknak láthatja az ő múltjának, képességeinek és tapasztalatainak magasságából a mai magyar közélet szereplőit, akiknek legnagyobb részét semmi más nem vetette felszínre, mint egy túlizgatott kor kontra-szelekciója és a maguk heves szereplési akarata? Hogy csalódások érték, azt tudjuk, attól fogva, hogy a kommunista kaland bukása után csallóközi elvonultságából hazahívták s addig taktikáztak körüle, amíg sikerült kijátszani a hatalomból, amelyet természetszerűleg neki szánt a nemzet egészségének helyreállítására sóvárgó közvélemény. Nem tudom másképp elképzelni, mint hogy ő rászakadt súlyos kötelességnek érzi, benne maradni a parlamenti munkában, éreztetni erkölcsi befolyását, fölemelni időnként a szavát, amely a magyar lelkiismeret szava ezekben a lelkiismeretet elhomályosító napokban és képviselni a magyar politika európai színvonalát. Trianoni keserves szereplésének is abban van a legnagyobb eredménye, hogy olyan pillanatban, amikor mégis csak Magyarország felé fordult egy pillanatra a világ szeme, Apponyi a magyarság nevében olyan politikai és kulturális színvonalat tudott mutatni, amely nem állott semmivel sem alább azokénak, akik ott nemzetünk sorsáról döntöttek. A magyar kultúrfölényt sokszor hangoztatják ma olyanok is, akiknek szájában ez merő frázisnak hangzik - Apponyi mint a magyar kultúrszínvonal reprezentálója állott exponált helyén a békekötés asztalánál. Szomorúan nézzük, hogy körülbelül ő az egyetlen, aki a mai magyar politika cselekvő emberei között erre a reprezentálásra képes, hogy szinte társtalan magányban áll, mint egy magas hegyen, a saját színvonalán. De nem nézzük vigasztalanul. A magyar politikai tehetség és kultúra mai dekadenciáját időlegesnek tartjuk, amelyből előbb-utóbb lesz kiemelkedés - a szép múlt és a szebb jövő között Apponyi az összekötő híd.

Az alatt a két év híján félszázad alatt, amelyet Apponyi 1872-től máig a politikában töltött, számtalanszor változott a magyar politika és természetesen változott ő is. Kezdte mint konzervatív, folytatta egy kísérlettel, amellyel át akarta hidalni a szakadékot az orthodox 1867 és az orthodox 1848 között, a jogos nemzeti kívánságokat megvalósítani a kiegyezési mű fenntartásával, de elasztikusabbá tételével, majd a mindinkább osztály-uralommá keményedő liberalizmusnak a szociális eszme segítségével való új megtermékenyítését kísérelte meg. Tragikuma mindig az volt, hogy kénytelen volt tehetségeit a kritikában kimeríteni, a pozitív cselekvés hatalma sohasem jutott a kezébe. Volt miniszter kétszer is, de mindig rövid ideig s távoznia kellett, jóformán mielőtt a munkához igazában hozzáfoghatott volna. A nemzet igen nagy része őt követte politikai érzületben, de mikor arra rákerült volna a sor, a választásoknál mégsem tartott ki mellette. Mikor mint húsz éves fiatalember először hallottam szónoklatát, akkor a végén elmés aperszüvel arra szólította fel a lelkesen tapsoló közönséget, hogy ne tegyenek ez egyszer úgy, ahogy a magyar közönség rendesen szokott: az ellenzéknek tapsol, a kormánypártra szavaz. Neki mindig többen tapsoltak, mint amennyien szavazni is mertek rá. Híveinek zöme a magyar intelligenciából való volt és ennek az osztálynak sohasem volt annyi függetlensége, hogy egész tömegében arra szavazzon, akinek tapsol. Ma is tapsolnak neki, lelkesebben, mint valaha - és aztán csinálják tovább a maguk kis játékait, ellenkező irányban, mint ahogy ő tanácsolja. Pályájának relatív terméketlenségét bizonyára ő is keserűen érzi, de okai nem az ő egyéniségében rejlenek, hanem a magyar közviszonyokban, amelyek annyi cselekvésre született kiváló embert szorítottak bele a terméketlen elszigeteltségbe és a legfeljebb félsikereket eredményező kritikába. Ha most öregkorában visszatekint a múltba, feltűnhetik emlékezetében egy másik kiemelkedő alak, aki neki egy évtizeden át legnagyobb ellenfele volt, kortársai közül a legnagyobb politikai elme: Szilágyi Dezső, akinek zsenialitása szintén terméketlenül omlott szét, ugyanazon tényezők következményeként.

Apponyi ma a legöregebb munkás közéletünk vezérei között. Az öregek gondolkodása rendszerint merevebb, átalakulása, új követelményekhez való alkalmazkodásra alkalmatlanabb szokott lenni, mint a fiataloké. És mégis, Apponyi talán az egyetlen, aki legalább részben le tudta vonni annak az új helyzetnek a követelményeit, melybe Magyarország most került s erről hitet is mer tenni. Csak az ő politikájában van meg világosan az alkalmazkodás a mai magyar világhoz és ennek a mai magyar világnak az egész nagyvilággal való kapcsolataihoz. Olyan időket élünk, amikor a hetvenöt évesek fiatalabbak a harmincéveseknél.