Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám · / · Figyelő · / · A XX. század könyvművészete

Király György: A Nyugat a Revue des deux Mondesban

Idestova húsz éve, hogy Jean Tharaud itt tanárkodott az Eötvös-Kollégiumban és az egyetemen, úgy ahogy megtanult magyarul, le is fordított franciára egy kötet novellát s bár azóta mint Goncourt-díjas regényírónak fivérével, Jérôme-mal, együtt fölvitte az isten a sorát Párizsban, mégis állandóan érdeklődéssel kísérte a magyar viszonyokat, a forradalom után megint itt járt s most a Revue des deux Mondes hűvösen előkelő lapjain beszámol tapasztalatairól. Egy ilyen embertől, egy rokonszenves franciától, egy regényírótól joggal elvárhatnók, úgy-e bár, hogy ítéletében nem fogja magát megtévesztetni semmiféle kicsinyes pártszemponttól, faji vagy felekezeti gyűlölködéstől, és az események fölé emelkedve mondja el véleményét mirólunk. És mégis, mi sem jellemzőbb a reménytelenül összekuszált magyar viszonyokra, hogy azokról még egy (sőt két) regényíró komponáló fantáziája sem tudott zavartalan és egységes képet adni. Mert az érdekes Tharaudék cikkében az, hogy míg az októberi forradalmat teljes megértéssel és szimpátiával állítják be, addig a vezéreit csupa csirkefogónak és bohócnak rajzolják. Ez árulja el legjobban, hogy francia, a forradalommal rokonszenvező mentalitásuk, mellyel az eseményeket szemlélik, milyen ellentétben áll hírszerzőik felfogásával, akik persze csak karikatúrákra alkalmas anyagot tudtak rendelkezésükre bocsátani az egyes forradalmi személyek múltjára vonatkozólag. S ez annál élesebben kiviláglik, mert mindazok az emberek, kiket Jean Tharaud személyesen ismert, elég enyhe, sőt sokszor határozottan kedvező elbánásban részesülnek, míg azok, kikről csak ellenforradalmi beállításon keresztül szerzett adatokat, igen keservesen isszák meg a levet.

A forradalom pletykái és karikatúrái - röviden így lehetne jellemezni a cikksorozatot, ebben a formájában eléggé hasonlít Tormay Cécil könyvéhez, azzal a különbséggel természetesen, hogy teljesen ment attól a gyűlölködő, szitkozódó hangtól, mely a magyar írónő könyvét olyan élvezhetetlenné teszi (hiába csak az asszonyok tudnak igazán csepülni!) A mi franciáink iróniája - el kell ismerni - mindenképpen fölényes, anekdotikus pointekre törekvő, finom pikantériákra vadászó s ha nem esnének bele egy pár vaskos, Tissotiáda-szerű túlzásba és nem törekednének kierőszakolt novellisztikus fordulatokra, igazán mulatságos olvasmányt nyújtanának, kivált ott, ahol a hatást még némi önkéntelen humor is fokozza. Például, amikor elmondják, hogy a magyar katonák azzal szokták megtagadni az engedelmességet feljebbvalóiknak, hogy hasra feküsznek a kaszárnya udvarán, vagy hogy az orosz bolsevisták azzal nyugtatták meg annak idején éhező elvtársaikat, hogy már jönnek a magyarok segítségükre "poussant devant eux, pour la ravitailler (la Russie), d'immenses troupeaux de cochons!" Vajon a rengeteg orosz birodalom melyik szemfogára lett volt elegendő egész Nagy-Magyarország teljes sertésállománya?

A cikk adatainak kétlaki voltára legjellemzőbb Károlyi Mihály karikatúrája. Róla is elmond minden rosszat, ami csak rossz politikusról elmondható, mégis franciabarát ténykedéseiben annyi szimpatikus vonást fedez fel, hogy képes róla ezt a megállapítást enni: "Et peut-ętre ne fut-il pas trčs heureux pour la France ell-męme que son champion en Hongrie fűt le comte Michel Karolyi." Egy peut-ętre sokat mond s a cikk teli van ilyen peut-ętre-kel. Végül azt sem értjük miért titulálja Károlyit a címben bolsevistának, mikor pedig kideríti róla, hogy sehogy sem volt ínyére a bolsevizmus és hírhedt manifesztumát is az ő megkerülésével adták ki. Annyi bizonyos, hogy e "bolsevisták" közül az író (itt csak Jean Tharaudról van szó, aki személyes visszaemlékezéseiről beszél) nem egyről igen kedvező képet rajzol, így - egy-két tűszúrást leszámítva - Jászi Oszkárról, Hatvany Lajosról, Kunfi Zsigmondról és Hock Jánosról, az utóbbiról elmondván, hogy a társaságában nem egy korsó sört és pohár ál-tokajit ivott meg ("de faux Tokay"! Hock Jánossal! A Szikszayban!) Tulajdonképpeni kegyetlen, vitriollal marott torzkép csak három van, Pogányé, Kérié és Kun Béláé. Igen furcsa elbánásban részesülnek a zsidók is, kik hol mint a forradalom szítói, hol mint áldozatai, hol mint az internacionalizmus apostolai, hol mint túlzó soviniszták szerepelnek, úgy, hogy az író egy helyütt maga is elcsodálkozik megállapításán: "Chose bien inattendue (mais les Juifs ne conaissent que l'excčs!) sous l'influence de la presse sémitique, on vit se développer en Hongrie un nationalisme outrancier, qui surexcita la zizanie entre des races qui si longtemps avaient vécu dans une heureuse harmonie." Nem tudom, mit szól majd ehhez Rákosi Jenő, hogy az ő elvitathatatlan érdemét így zsidókézre játssza a felületes francia író. Bonyolultabbá teszi még a zsidóság szerepét ebben a cikkben az is, hogy Tharaudék meggyőződése szerint a budapesti "intellectuel" zsidó mentalitása teljesen azonos azzal a galíciai zsidóéval, akinek olyan kitűnő képét adták a L'Ombre de la Croix című regényükben, mert ebben az esetben az a mulatságos, hogy míg a regény magyar fordítója és kiadója antiszemita tendenciát vélt benne felfedezni, addig nem egy zsidó olvasójáról tudok, aki határozottan filoszemitának tartja. A dolog magyarázata igen egyszerű. A kurzus gondolkozásától átitatott olvasó a jámbor gettó-zsidó ártatlan álmodozásaiban, Messiás-váró legendáiban annak a bizonyos, szörnyű világuralmi vágynak fenyegető veszedelmét látja, melynek szerinte a két forradalmat és a bolsevizmust köszönhettük, míg az intelligens zsidó ezen természetesen éppen úgy csak mosolyogni tud, mint ahogyan az intelligens magyar olvasó derűs kétkedéssel fogadja azokat az időnként fölmerülő tudományos délibábokat, melyek az ázsiai ősmagyarok felfedezéséről szólnak. Maguk Tharaudék igen találó és realisztikus képét adták regényükben ennek a kétezer év óta álmodó fajnak, csakhogy most abba a hibába sodródtak, hogy a pesti "intellektuel"-t is ilyen naiv képzelgésekkel megáldott lénynek gondolják. Így igen mulatságosan hat éppen a Huszadik Század és a Nyugat irányának vázlatos ismertetése után ez a megjegyzés: "Dans ce milieu, la Révolution russe apparut comme l'aube du Grand Soir qu' Israël attend depuis des sičcles." Csak nem képzeli Jérôme-Jean Tharaud, hogy az említett két lapnak egyetlen "destruktív" olvasója törődött ilyen ósdi babonákkal, hogy a Huszadik Század szociológusai kabbalisztikus jóslatok alapján képzelték el a világtörténelem alakulását?

Ezek után természetesen nem lesz meglepő, ha azt állítom, hogy a modern francia író a modern magyar irodalomról alkotott véleményét egy obskurus, még hozzá oláh provinciális lap cikkéből merítette, vagyis nem egyebünnen, mint Goga Oktavian hírhedt förmedvényéből, melynek annak idején akkora reklámot csapott a klerikális sajtó azért a revelációért, hogy a Nyugat íróiról leszedte a keresztvizet. Tessék csak összehasonlítani ezt a két részletet: "Disparus, effacés de cette littérature sans racines, sont les personnages typiques qui animaient hier encore les oeuvres des évrivains magyars. On y chercherait en vail les romanesques figures de Jokai, les lourds seigneurs orgeilleux et entętés du baron Keményi (sic!), les paysans mélancoliques et gais tout ensemble de l'exquis Coloman Mickszath." Így Tharaudék 1921. ápr. 15-én, a Revue des deux Mondes-ban, és íme Goga hogyan ír 1913. jan. 7-én a Românul-ban: "Hasztalanul keresed könyveikben (on y chercherait en vain) a magyar pszichológia történelmi följegyzéseinek tükrét: az úgynevezett magyar irodalomban a magyarok egyre ritkábban találhatók. Elvesztek (disparus) Jókai romantikus típusai és Kemény báró dölyfös, nehézkes és makacs nemesei. Mikszáthtal eltűntek a szimpatikus, vidám parasztok" stb. [*] Szóval Móricz Zsigmond semmi és Kaffka Margit meg Laczkó Géza semmi (hogy csupán regényírókat említsek), " part le grand počte Ady" (akinek Goga is megkegyelmezett) "ces počtes, ces romanciers, ces essayistes du Nyugat étaient non pas l'image de la vraie, de la rustique Hongrie, mais aux couleurs de Budapest!" S mindez azért, mert a rusztikus oláh poétának csak a régi rusztikus Magyarország kell, ő csak a "Megy juhász szamáron"-ért tud lelkesedni s hallani sem akar "Budapestről, az aszfaltos, kabarés nagyváros"-ról, amit megértünk és szívből koncedálunk, de miért fáj ez a párizsi Tharaudéknak, akiknek a szájában igazán esetlenül hangzanak az ilyesmik: "des opinions destructrices", vagy "des productions embrumés d'un symbolisme vieillot." A magyar irodalomnak csak nem lehet ideálja, hogy örökösen rusztikus maradjon, örökösen a puszta avitt romantikáját zengje. Már igazán kinőttünk az ilyenekből: "les souffles d'air embaumés qui de tous les coins de la plaine font frémir les feuilles d'acacia et emportent la poussičre soulevée par les troupeaux." Uraim, Messrs Tharaud & Co., ébredjünk, a XX. században vagyunk, nem a "villogó gatya" korában!

Egyben azonban tanulságos ez az irodalmi kiruccanás is a sok politika között. Nem hiszem, hogy Tharaudék hű olvasói lettek volna Goga Oktavián esszéinek, azt sem igen hiszem, hogy a Huszadik Század-ot, ahol hű fordítása megjelent, szorgalmasan olvasták volna, ellenben tudvalevő, hogy a cikket a klerikális sajtó harangozta világnak s a magyar irodalom elzsidósodásának vádját is azóta az tartja napirenden. Mindig szidják a zsidó és szabadkőmíves sajtót, hogy hazugságaival telekürtöli a világot és a művelt nyugat csak rajta keresztül vesz rólunk tudomást. Íme vigasztalódjunk, a legelőkelőbb francia szemle egyenesen központi kézből meríti értesüléseit s a modern magyar irodalomról azt a felfogást vallja majdnem szóról-szóra, amit róla a magyar klerikális közvélemény egy azóta többszörösen hazaárulónak bélyegzett román költő tanulmányából magának megalkotott.

 

[*] * L. Braun Róbert fordítását a Huszadik Század, 1913. febr. számában.