Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám · / · Strém István: A hazatérés

Strém István: A hazatérés
5.

Ötnapos utazás után elérjük Ceylon szigetét. Déli és nyugati partjai mentén hajózunk. Elöl buján zöldellő ültetvények és sűrű pálmaerdők, hátul magas hegyek, melyek alakja rendkívül puha: gömbölyű női vonalakra emlékeztető.

Leszáll az este és az áhítat. Ezerszínű gyűrűk közé merült a nap és a Vénusz fénysugara kígyózva leng a hullámokon. A hold vaníliasárga és Tizian-vörös kendőt köt a fejére, de szőke haja kibomlik alóla és az óceánra terül.

Igen, ez az ő ideje.

Amikor lefolyik rólunk mindaz, ami véletlen és esetleges, vagyis az egész élet - és lelkünk kilép belőle mint bábból a pillangó. Amikor az közeledik hozzánk, ami megnemközelíthető, az fejeződik ki bennük, ami kinemfejezhető. Amikor az örökkévalóság, a nirvána: a dolgoknak általunk sohamegnemismerhető lényege közeledik hozzánk és karjára vesz mint anya gyermekét. Amikor a hatéves hadifogság - minden szenvedésünk és vágyunk csak annyi mint a hab, melyet a hajónk ver fel maga körül. Amikor átérezzük, hogy nincs a túlzó faji teoretikusoknak igaza - hogy vallás és világnézet édesanyánk kebeléből, a természetből támad, mely a fajt a maga tejével szoptatja.

Igen, ez az övé: Buddha ideje. Előttünk van Ceylon és India. Fent, északon, ahol küzdeni kell a létért, ahol cselekednem kell, a tízparancsolat uralkodik, mely megszabja, mit szabad és mit nem szabad - tennem: Itt, délen - lótusz gyanánt nyíl ki szívünk egy ilyen éjtől, a mindenséggel olvadunk eggyé, a tétlenség hangulata lebeg körülöttünk és a szent könyvek előírják a lemondás útjait, melyek a lét hiú varázslatából a boldogsághoz vezetnek.

Az angolok piros és zöld lámpával világították ki a kikötő bejáratát. Még az éjjel megkezdődik a rakodás és a szén zuhogásába papagájrikácsolás vegyül, mely a közeli ligetekből hallatszik. Feljön a nap: Pálmák között, aranyos-azúros ragyogásban őszlik Colombo városa. Színes skatulyák egymás mellett, az emelkedő utakon mozgó pontok és foltok - ti, drága lépések, melyek Budapest aszfaltján kopogtatok réges-rég a fülembe - melyek mellettem kopogtatok Kijev kapaszkodóján, a Volga hídján, szibériai városok fajárdáin, évekig, míg hirtelen el nem halkultatok - ti drága álomlépések, ti jártok ott az óriási platánfák léggyökerei körül a hatalmas virágfürtök alatt - ha ott pihenhetnék, ha ott - A víz zöld mint a remény. Akkor a legzöldebb, mikor - anélkül, hogy megengedték volna a kiszállást - továbbindulunk.

Ezek a korallszigetek, melyeket több ezer méter mélyről apró, szorgalmas állatkák építenek, évszázadokon és ezredeken át, míg el nem érik a tenger színét. Jön a szél, messziről hozza a porszemeket és magvakat: csakhamar erdő virul a lapos szigeteken. Láttam az óriási sziklatorlaszokat is, amelyek magánosan komorulnak a tenger közepén. Ezeket vulkanikus kitörés robbantotta fel a mélyből, máról-holnapra, egyszerre. Melyik a nagyszerűbb? Az az erő, mely egy robbanással teremt új világot, vagy ez az ezeréves, lassú, buta, faji nagy szorgalom? Azok a sziklaszigetek egészen kopárak - ezek a Lakkedivák elevenül zöldellnek.